Szép Gyula: már 1975-ben határozottan visszautasítottam az együttműködést a Securitatéval
Vig Emese 2020. október 05. 10:34, utolsó frissítés: 17:06Szép Gyuláról, a Kolozsvári Magyar Opera igazgatójáról a bukaresti Fellebbviteli Bíróság 2013-ban mondta ki az ítéletet, hogy együttműködött a Securitatéval. Exkluzív interjú.
Annak ellenére, hogy immár hét éve nyilvános a bírósági indoklás, eddig nem bukkant fel témaként a közbeszédben az, hogy mi is történhetett Szép Gyulával egyetemi évei vége felé, és hogyan eshetett meg vele az, hogy ő is „szem legyen a láncban”. Néhány héttel ezelőtt az Átlátszó Erdély közölt cikket a témáról, ezt követően pedig úgy döntöttünk, hogy megkeressük a történet főszereplőjét, Szép Gyulát, aki nem zárkózott el kérdéseink elől.
Hol, mikor kezdődött ez a történet?
- Egy olaszországi kórusturnéról visszafelé jövet. Az én Szucságról származó és Bécsben élő rokonaim meghívtak egy ebédre, ahova elmentünk négyen, és után elvittek a buszhoz, ahol az egyik kollégám nem ült fel a buszra, és visszament a rokonaimhoz. Ahogy hazaértünk, behívattak a szekura, és utána rám kattantak. Különböző eszközöket vetettek be, többnyire olyan fenyegetéseket, hogy többé nem engednek onnan ki, vagy ha mégis, akkor búcsút inthetek az egyetemnek, mert nem fogok tudni államvizsgázni. Mindezt azért, hogy kicsikarjanak tőlem különböző információkat az egyetemi társaimra, tanáraimra vonatkozóan.
Ez a zeneakadémia kórusa volt, amellyel sikerült kijutniuk?
- Nem. Megéneklünk, Hazánk! címmel egy országos kórusversenyt szerveztek, amelyre a kolozsvári Béke-téri Diákművelődési Ház is jelentkezett a saját kórusával. Persze a kórusba nagyon sok konzis diákot beszerveztek, éppen azért, hogy biztosan nyerjenek. Miközben a listán egyikünk-másikunk úgy szerepelt, mint szerszámlakatos vagy gépészmérnöki hallgató, legtöbben zeneszakosok voltunk. Engem például agronómusként tüntettek föl. A kommunista rezsim tipikus csalós megoldása működött itt is. Természetesen zsinórban megnyertük a megyei meg az országos szakaszt, tévés felvételt is készítettek velünk, és kimehettünk az arezzoi nemzetközi kórusversenyre is. Koncz Gábor, Simon Jóska, jómagam és Kasszián Laci – mi négyen mentünk el ebédelni, és Kasszián Laci volt az, aki kint maradt.
Amikor visszajöttek, és be kellett menni, válaszolni a kérdésekre, utána sose merült föl, hogy vajon abból a csoportból, ki volt az, akit még behívattak jelenteni?
- Nem. Én elmondta, hogy mibe csöppentem, a többieknek a jelek szerint nem volt ilyen gondjuk. Simon Jóskához álltam a legközelebb, ő tudta, hogy engem hívogatnak. Salamon Rudolf is a csoporthoz tartozott, ő is tudta, hogy én milyen helyzetbe kerültem. Évtizedekkel később mesélte Gergely Balázs, hogy ő Ruditól hallott az esetemről.
Amikor mindez bekövetkezett hányad éves egyetemista volt?
- Ha nem csal az emlékezetem, harmadév vége felé járhattam, és tartott, amíg meg nem szereztem a diplomámat.
A bírósági végzésben 1986 szerepel – ezek szerint ez egészen biztosan elhibázott dátum. Az Átlátszó Erdély cikkében pedig 1976-ot írnak.
- Egyik dátum sem jó. Én 1975-ben már határozottan jeleztem a Szekuritátén, hogy megtagadom az együttműködést a titkosrendőrséggel. A visszautasításom szerepel is a dossziéban, bár későbbi időpontban vezették be. Ugyanis én ’75-ben már befejeztem az egyetemet, utána elvittek katonának, és miután leszereltem, már nem jöttem vissza Kolozsvárra, hanem Maros megyébe mentem, mert oda szólt a tanári kinevezésem, át kellett vennem a zentanári katedrát. Tehát a visszalépésem, az együttműködés határozott megtagadása 1975 júniusában következett be, amikor már megvolt az államvizsgám. Akkor gyakorlatilag már eszköztelenek voltak, tudtam, hogy a diploma a zsebemben van.
A visszautasításomról referáltak is a dossziémban, de érdekes módon egy későbbi időpontban. Amikor megnéztem az iratokat, ha jól emlékszem, 1977-es időponttal iktattak egy ilyen értesítést, hogy „a refuzat categoric colaborarea cu organele abilitate”, magyarul: „az alany határozottan megtagadta a szervekkel való további együttműködést”. Nem tudom, hogy ki tette volna meg ezt a lépést 1975-ben, illetve konkrétan hányan tették meg.
Nem láthatnám ezt a papírt?
- Nem találom a dossziémnak azt a részét. Annak idején, amikor kézhez kaptam az aktacsomót, rengeteg fénymásolatot készítettem, mindenkinek adtam egy-egy példányt, aki érdekelt volt a történetben, és egyszerűen szétszóródott a nagy része. Ami megvan, az igazából már a következő periódusra vonatkozik, amikor én váltam megfigyeltté.
Azaz őszintén beszámolt mindenkinek a múltról? Hogy besúgással vádolják?
- Nem mindenkinek. De már annak idején is őszintén elmondtam sok barátomnak, figyeljetek, engem visznek szekura, ahol vallatni fognak. Édesanyámnak is jeleztem.
Nem kellett ezt titokban tartani?
- Azt hiszem, hogy a szekusoknak meg sem fordult a fejükben, hogy nekem „eljár” a szám. Általában az, akit bevittek, hallgatott, mint a sír. Senki nem akarta, hogy tudjanak róla. Volt, aki azért hallgatott, mert profi besúgó volt, nem fűződött semmi érdeke ahhoz, hogy fölhívja magára a figyelmet. Mások attól tartottak, hogy a közvetlen környezetük, ismerősök, barátok eltávolodnak, elzárkóznak előlük, ha kiderül, hogy „bensőséges” viszonyuk van a besúgó szervekkel.
Olyanok is voltak, akik annyira szorongtak, rettegtek a szekusoktól és attól, hogy mi történhet velük, hogy emiatt nem mertek semmit sem mondani a helyzetükről. Én egy szokatlan utat választottam: nem volt ugyan konkrét stratégiám, én is pánikoltam, és talán ezzel a riadalommal, erős nyugtalansággal magyarázható meg az, hogy barátaimnak, akikkel rendszeres kapcsolatban álltam, jeleztem a „látogatásokat”. Féltem, hogy valamelyik alkalommal már nem engednek ki, ott maradok bezárva valamelyik pincébe, és senki sem fogja tudni, hova tűntem, ha nem mondom meg, hogy igenis engem zaklatnak, és rendszeresen behívnak. Ezért aztán „jelentettem”: figyeljetek, ismét mennem kell.
Szóval ez „nyílt titok” volt már a hetvenes években? Engem azért meglepett a „hír”, hogy CNSAS-döntés született évekkel ezelőtt arról, hogy Szép Gyula együttműködött a Securitateval.
- Én meg voltam győződve, hogy megnyerem a pert. Ezekkel a szinte nevetségesnek tűnő „beszámolókkal” elveszíteni, nem is értem. Ezeket is ők diktálták. Nyilván, annak alapján, amit kihúztak belőlem, utána diktáltak valamit, én meg leírtam. Tudtam románul, de nem úgy, ahogy kellett volna ahhoz, hogy ezeket a tájékoztatásokat olyan formába öntsem, ahogy nekik szükségük volt rá. Úgyhogy tollba mondták nekem, én meg engedelmesen leírtam. Így kerekedhettek ki olyan abszolút lehetetlenségek, hogy én alvást színleltem, de közben láttam azt a lányt, aki levelet írt szüleinek, és a levélben vallásos kifejezéseket használt.
A bírósági végzés éppen erre az esetre hivatkozik az indoklásban. Azáltal, hogy egy neoprotestáns felekezethez tartozó személyről szolgáltatott ki információkat, hozzájárult az illető életpályájának negatív befolyásolásához, mert tudvalevő, hogy a rezsim üldözte ezeknek a felekezeteknek a tagjait.
- Az a lány baptista volt, nyíltan vállalta hovatartozását, én nem mondtam semmi újat azzal senkinek, hogy az illető vallásos, és egy újprotestáns felekezetnek a tagja. El sem tudom képzelni, hogy milyen körülmények között történhetett, hogy én alvást színleltem, és el tudtam olvasni a levelét. Szerintem ott is felfújták azt, amit elejthettem vallatás közben. Mert ez a lány, Kovács Dici, nem tartozott a közvetlen baráti körömhöz. Ismertem, jóban voltunk, de még kávézni sem voltunk soha. Hogy kerülhettem én annyira közel hozzá, hogy elolvashassam a levelet, nem emlékszem. Hacsak nem egy kitaláció volt az egész, és diktálták nekem. Az a gond, hogy évtizedek teltek el, és 2011-ben, amikor a perre készültünk, akkor sem tudtam a konkrét helyzeteket, eseményeket felidézni, mert többségük jelentéktelen, hétköznapi apróság volt már annak idején is. Olyasmi, amit az ember máról holnapra elfelejt.
Az indoklásban még említést tesznek egy esetről. Arról van szó röviden, hogy egyik egyetemi társáról leírta azt, hogy rendszerkritikus, és többször említést tett arról, hogy Nyugaton minden sokkal jobban működik, mint a Román Szocialista Köztársaságban. Emiatt aztán hiába igényelt útlevelet, mert nem engedélyezték neki a külföldi utazásokat.
- Ha jól emlékszem a srácra, akkor az egyik brácsás egyetemi kollégámról van szó, aki akkor már rég nem is volt az országban, mert beállt a Martisorul vagy Miorita nevű népzenei és néptánc egyesületbe, és egyik külföldi turné alkalmával vissza sem jött. Most persze nehéz ezeket a dolgokat felfűzni egy logikai szálra, hogy akkor nekem miért kellett leírni azt a jelentésben, ami ott szerepel. Őszintén? Nem tudom. Lehet utólag akartak bizonyítékokat fabrikálni, hogy legyen valahol leírva valami arról a fiatalemberről. Fogalmam sincs. Amikor bevittek, és valamit mondanom kellett, akkor megpróbáltam a lehető legkisebb rosszat elkövetni.
Evidenciákat mondtam. Mindenki rendszerkritikus volt, ezt ők is tudták. Úgy ítéltem meg, hogy ez nem számíthat főbenjáró bűnnek. Odatették a papírt elém, hogy írjam is le. Igen, formailag valóban azt lehet mondani, hogy besúgó voltam. Kérdezgettek, én meg mondogattam minimális dolgokat, de akkor is, most is úgy érzem, hogy egy fél mondat sincs azokban a szövegekben, ami konkrétan árthatott volna. És nem is ártott, ez meggyőződésem.
Amikor elkezdték rendszeresen hívogatni, akkor nem kellett aláírnia egy „együttműködési nyilatkozatot”?
- De igen. Persze sokkal később jöttem rá, hogy mi lehetett az a papír, amit az orrom alá toltak, hogy írjam alá. Sajnos, van egy ilyen jellegű nyilatkozat. Nem lehet meg nem történtté tenni.
Ezen a két eseten kívül, ami megjelenik a bírósági indoklásban, kikről kellett még jelentenie?
- A tanáraimról kérdeztek rendszeresen, többek között Jagamas Jánosról, aki akkor már elkezdte a gyűjtéseket. Én még nem vettem részt ezeken. A táncház-mozgalom sem indult még el. Kérdezték, hogy hova ment, kikkel találkozott, de persze én nem mondtam el, akkor sem, ha tudtam esetleg. Próbáltam mindig kibújni, és lényegtelen dolgokat meséltem el. Arra például konkrétan emlékszem, hogy ilyet említettem, hogy Jagamas szerint Bachról és Bartókról csak fehér kesztyűben lehet beszélni. Ilyen apróságokat dobtam be, amiről azt hittem, hogy ártatlan részletek. Persze, ha egy koncepciós eljárást akarnak fölépíteni valaki ellen, akkor abszolút mindent kiforgathatnak a valós kontextusból, de akkor és ott nekem döntenem kellett, hogy mi az a lehető legkisebb rossz, ami vállalható, amivel nem ártok az ismerőseimnek, és nem használok a szekunak.
Hány ilyen jelentés van a dossziéban?
- Nem tudom.
Nem derült ki az iratcsomóból?
- De igen, csak már nem emlékszem konkréten a számra. Lehet 20-30 is, mert mondtam már, hogy elég sűrűn hívtak. Ha turnézni ment egy csoport, ha események voltak, akkor azonnal rákérdeztek. De a hétköznapokra is.
Mindig ugyanazzal a tiszttel zajlott a „beszélgetés”?
- Ketten voltak. Az a tiszt, akivel az első periódusban találkoztam egy adott pillanatban azt mondta, hogy el kell mennie Kolozsvárról, és átpasszolt egy másik kollégájának. De aztán láttam többször a városban, tehát mégsem ment el, csak valószínű, hogy más megbízásokat kapott.
Amikor eldöntötte, hogy véget vet ennek, akkor simán besétált egyik alkalommal, és azt mondta, hogy eddig volt, és nincs tovább?
- Igen, valahogy így. Befejeztem az egyetemet – mondtam nekik –, itt van a diploma a zsebemben, és nincs miről beszélnünk. De ők is tudták, hogy ez az egész csak csűrés-csavarás, időhúzás volt. Az első hónapok ijedtsége után én is egyre tudatosabban készültem arra a pillanatra, amikor „felszabadítom” saját magam.
Soha többé nem keresték?
- Nem.
Pedig másokat éppen a katonaságnál környékeztek meg. Holt töltötte le a kötelező katonai szolgálatot?
- Lippán, Arad megyében. Hat hónapos katona voltam. Amikor leszereltem, akkor Mezőszengyelre kellett mennem, ott kaptam zenetanári állást.
Meddig maradt ott?
- ’77-ben felmondtam azt a tanári állásomat, nem szerettem. Mert magyarul csak egy zeneórát tarthattam hetente: volt egy összevont 1-4-es elemi osztály, amelynek heti egy zeneórát tartottam, a többi órát románul kellett megtartanom. Felmondtam tehát a címzetes állást, és elmentem Udvarhelyre és Máréfalvára dolgozni. Először ott is tanárként, aztán fel akartak venni igazgatónak a máréfalvi kultúrotthonba. Ehhez azonban be kellett lépnem a kommunista pártba. Nagyon gyorsan intézkedett a falu polgármestere, nekem csak egy fényképet kellett adnom, másnapra megvolt a tagsági könyvecském, lepecsételve. Ott kezdtem el a Kodály-operákat színpadra vinni a falusiakkal. Aztán 1980-ban, amikor az udvarhelyi kultúrotthon igazgatója nyugdíjba készült, engem kerestek meg, hogy vegyem át a vezetést.
Ilyen pozícióban, mármint székelyföldi kulturális intézmény vezetőjeként, azt hiszem, hogy nagyjából két út volt lehetséges: együttműködni a szervekkel és a másik… a másik pedig… járhatatlan volt, ahogy a vicc is mondja.
- Igazából már Máréfalván megfigyeltek, aztán 1981 tavaszán, amikor kineveztek az udvarhelyi kultúrház élére, akkor Szabó József, az akkori városi első titkár volt az, aki sétálni hívott, és a parkban figyelmeztetett, hogy óvatos legyek, mert megfigyelnek, minden lépésemet ismerik, és ha valami gond adódik, akkor senki sem tud közbelépni, ő sem tehet semmit az érdekemben.
Mivel hívta fel magára a figyelmet? Mi volt a „bűne”?
- Azzal, hogy egy 90 százalékos magyar többségű városban nem tudtam 70 százalékos román kultúrát csinálni. Nem volt kinek, nem volt kivel. Aztán az már csak hab volt a tortán, hogy 1983-ban kaptam egy magyarországi kitüntetést a Kodály-évforduló kapcsán, amit a bukaresti magyar nagykövetségen vettem át. Ennek az az előzménye, hogy 1982 decemberében bemutattam a Czinka Pannát Székelyudvarhelyen. Nagyon nagy visszhangot váltott ki az előadás.
Gondolom erről a periódusról is van egy dosszié.
- Igen, ebben már megfigyelt vagyok, az iratokból kiderül, hogy összesen 10 ember volt rám állítva.
Tízen közöltek információkat a tevékenységéről vagy tíz szekustiszt foglalkozott az üggyel?
- A besúgók voltak vagy tízen. A szekusok is szép számban bukkannak fel. Kardosnak és Trifunak hívták azokat a szekusokat, akik a legtöbbször felbukkannak aláírókként, és a két legtöbbet emlegetett besúgó a Tőzsér és Dobrin fedőneveket kapták. Amikor otthon feküdtem törött lábbal, miután megkaptam az iratcsomót, megpróbáltam megszámolni őket, de aztán feladtam, túl sokan voltak, és annyira nem érdekelt már a történet. Vannak azért ilyen kedves dolgok, ahol felsorolják, hogy kiknek küldtem például karácsonyi üdvözlőlapot: Domokos Pál Péternek, Bajor Andornak, Méhes Györgynek, Szabó Gyulának. A szekusok értékelője szerint magyarországi irányítás alatt terjesztettem a revizionista eszméket, és kolozsvári közvetítéssel kaptam az utasításokat. Ami meglepett az volt, hogy a szekusok szerint a kultúrbizottság elnöke pártolt engem, ez nekem akkor egyáltalán nem tűnt fel.
Nem lett semmiféle következménye a magyarországi kitüntetésnek és azoknak az előadásoknak, amelyeket ott vittek színpadra?
- A dossziéból az derül ki, hogy állandóan sürgették a helybéli vezetőket, hogy lépjenek fel hatékonyabban ellenem. Persze, én erről mit sem tudtam, illetve csak annyit, hogy megfigyelés alatt tartanak. Udvarhely kisváros, ahányszor kiléptem az utcára, láttam, hogy valaki, aki addig a falat támasztotta, szintén mozgásba lendül. Egy idő után pontosan tudtam, hogy kik vannak rám állítva, akkor lettem volna nyugtalan, ha nem őket látom nap mint nap.
Persze nem arról van szó, hogy hőstetteket vittem volna véghez. A dolgomat végeztem, a Czinka Panna valóban egy kicsit meredek vállalkozás volt az akkori hangulatot figyelembe véve, mert a kuruc-labanc ellentétbe sok mindent bele lehet magyarázni, illetve a zenének is van egy erős hazafias, érzelmi töltete. De ezen túl igazán nem provokáltam a rendszert és annak kiszolgálóit. Csak annyiban, hogy következetesen a magyar kulturális életet fejlesztettem, mert hát román kultúrát nem volt, akinek eladni Udvarhelyen.
Aztán mivel nem találtak semmi kivetnivalót a tevékenységemben, de ott sem akartak hagyni Udvarhelyen, áthelyeztek Csíkszeredába, a Népi Alkotások Házához.
Ezt azért nem nevezném fegyelmi eljárásnak vagy visszaminősítésnek.
- Felfelé buktattak. De a megfigyelésem Csíkszeredában is folytatódott. Sőt, mondhatni, hogy itt érte el a csúcspontját a Securitateval való kapcsolatom.
Mi történt? Megverték? Bezárták?
- Verés nem volt, de bent tartottak, azelőtt pedig házkutatást végeztek, elkobozták a könyvtáram háromnegyed részét. De kezdem az elején. Nekem a magyar nagykövetséggel a díjátadó után is nagyon jó kapcsolatom maradt fent, és rendszeresen jártam Bukarestbe hozzájuk. Megtöltöttem a nővéremtől kölcsönkért Dacia csomagtartóját könyvekkel, folyóiratokkal, úgy tértem mindig vissza felpakolva. A szeku tudott erről, hiszen folyamatosan figyeltek, és aztán egy alkalommal le is csaptak. Lefoglalták az autót, és párhuzamosan, a nővéremnél Udvarhelyen és nálam, Csíkszeredában egyszerre tartották meg a házkutatást. Aztán felbontották a munkaszerződésemet, és egy napra áthelyeztek a Gyimesekbe tanárnak. De rájöhettek, hogy egy népzenével foglalkozó embernek nem éppen büntetés ez a helyzet, ezért gyorsan módosítottak a kinevezésen, és Lövétére irányítottak át. Évekkel később mesélte el nekem egy részeg rendőr, őt bízták meg azzal a feladattal, hogy figyelje a lövétei buszt: jövök-e rendszeresen az iskolába megtartani az órákat?
Úgy tűnik, hogy ezzel bezárult a kör, nem nagyon volt kiútja ebből a helyzetből.
- Azon gondolkodtam, hogy sok más barátomhoz hasonlóan, kitelepedek én is Magyarországra.
Miért gondolta meg magát?
- Kitelepedett a kolozsvári magyar opera művészeti titkára, és versenyvizsgázni hívtak. Négyszer vizsgáztam, mindig sikeresen, de nem tudtak alkalmazni. Az volt a felülről jövő magyarázat, hogy kolozsvári személyazonossági nélkül nem kaphatok munkakönyvet. Az opera vezetősége azonban ragaszkodott hozzám, és annak ellenére, hogy sokan próbálkoztak, nem vettek föl mást helyettem, hiszen megnyertem már többször is a versenyvizsgát. Hary Béla és Csulak Sándor, a gazdasági igazgató is támogatott engem. Végül 1988-ban sikerült elintézni valahogy, és akkor fölvettek.
Hogy intézte el?
- Kihallgatást kértem a kultúrbizottság elnöknőjétől itt, Kolozsváron, és előadtam neki, hogy valamikor én is kolozsvári voltam, de el kellett hagynom a várost, mert kihelyeztek másfelé. Ezért többször kellett személyi igazolványt cserélnem, most azonban lehetőségem volna visszaköltözni. Érdekes módon, amit négyszer megtagadott, ötödik alkalommal elfogadta.
Mikor kérte ki a dossziéját a Securitate irattárát átvilágító bizottságtól?
- Nem én kezdeményeztem. Miután sikeresen megpályáztam az igazgatói állást, kaptam egy értesítést a CNSAS-tól, hogy hivatalból eljárást indítanak ellenem. 2010-ben neveztek ki, és rá egy évre, 2011-ben perbe fogtak. Akkor aztán kikértem én is az iratokat, hogy lássam, mivel vádolnak. Naivul azt hittem, hogy meg fogom nyerni a pert, mert ez nem nevezhető besúgói tevékenységnek. Legalábbis a tartalmi része. Mert formailag minden adott: az együttműködési nyilatkozat aláírva, a jelentések aláírva, de tartalmilag egy humbug az egész, nem volt ezekben a jelentésekben semmiféle komoly információ.
A 2000-es években volt néhány nagyobb port kavaró eset: a Xantus-ügy, Szilágyi Domokosról kiderült, hogy jelentett, Szőcs Istvánról úgyszintén. Nagyon sok értelmiségi kikérte a dossziéját, és megjelentette, feldolgozta. Nem gondolt arra, hogy jó volna kiállni, és elmondani, hogy volt egy zűrös helyzet diákkorában, ez meg ez történt, nem számottevő, de elmondja, éppen amiatt, hogy később ne vádolhassák elhallgatással, takargatással. Szóval, nem merült fel ez lehetséges opcióként?
- Ismétlem, a nagy nyilvánosságot nem tartottam fontosnak, azért, mert az esetemről nagyon sokan tudtak. Én ezt nem titkoltam. A régi barátaim, akikkel visszanyúlik a kapcsolatom diákkoromig, tudták, de a székelyföldi ismerőseim közül is sokan.
Aztán 2000 után, amikor az RMDSZ-hez kerültem, úgy éreztem, hogy Markónak el kell mondanom. Amikor megszületett a bírósági döntés, akkor Takács Csabának fölajánlottam, hogy kilépek a Communitasból, mert a szervezetnek végképp nem akartam ártani. Markó Bélának is ugyanezt mondtam, hogy ezzel tartozom az RMDSZ-nek, mert egy olyan lehetőséget kaptam a szövetségtől, ami egy életre szól, de bármikor felálltam volna, ha azt mondta volna valamelyikük is, hogy mennem kell.
2017-ben pedig Kelemen Hunornak is elmondtam röviden, hiszen én még az udvarhelyi korszakomból ismertem Csíkkarcfalván a szüleit: az édesanyja kultúrfelelős volt az iskolában, és úgy szervezett ott táncházat, hogy levette az osztályteremben a Ceausescu-képet a falról. Szóval ismertek engem, tudták, hogy milyen munkát végeztem Udvarhelyen és Csíkszeredában.
A gyerekeinek elmondta akkor?
- Nem, ilyen értelemben nem. Nyilván most már beszéltünk róla, de annak idején úgy éreztem, hogy túl fiatalok ahhoz, hogy megértsék az összefüggéseit a történetnek. Hogy mi volt a hetvenes években Romániában, nehezen tudod elmagyarázni a kétezres évek elején egy húszéves fiatalnak.
Elvesztette alapfokon a pert, aztán a fellebbezést is.
- Azután pedig sokáig gondolkodtam azon, hogy a CEDO elé terjesztem az ügyet. De végül én beszéltem le saját magamat róla. Egyrészt azért, mert nem akarok bizonyítani semmit senkinek. A lelkiismeretem tiszta. A dossziém kikérhető, megnézhető. Nekem már nincs meg az az iratanyag, de az indoklásban tételesen fel van sorolva, hogy miért döntött úgy a bíróság, ahogy. Ha pedig az a két eset a legsúlyosabb, amit ott felhoznak ellenem, akkor nyugodt szívvel mondhatom, hogy az én „besúgásom” eredményeként senkinek az életpályája nem szenvedett kárt, nem befolyásoltam negatívan az egykori egyetemi társaim életútját.
Tudja, mi történt velük azt követően, hogy elvégezték az egyetemet? Találkozott-e még velük?
- A fiú nagyváradi származású volt, nagyon tehetséges zenész-cigány családból származott, és nagyon gyorsan elhagyta az országot, tehát 1975-ben már nem volt Romániában. Kovács Dici pedig hazaköltözött Marosvásárhelyre, és annak a baptista közösségnek lett a kántora, orgonistája, ahonnan származott. Tehát azt csinálhatta, amire készült, és ami fontos volt számára.
Hogyan viszonyul most ehhez a történethez?
- Mindig, minden körülmény között vállaltam a felelősséget tetteimért. Ismétlem, nem okoztam kárt senkinek. A lelkiismeretem tiszta. Beszéljen helyettem az a munka, amelyet az elmúlt évtizedekben végeztem.
(Képeink részletek Szép Gyula megfigyelési dossziéjából. Nyitókép: Szép Gyula az 1970-es évek elején és a megfigyelési dosszié borítója.)