2020. november 29. vasárnapTaksony
Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

Nagy Benedek: '56-ban, a száz napos vallatás alatt feltaláltam magamnak a meditációt

Horváth-Kovács Szilárd Horváth-Kovács Szilárd 2020. október 23. 15:15, utolsó frissítés: 2020. október 24. 17:56

Az 1956-os magyarországi forradalom erdélyi vonatkozásairól, személyes tapasztalatairól kérdeztük Nagy Benedeket, aki kolozsvári Bolyais diákként került bele az események sodrába.


Bár történetileg viszonylag feldolgozott témának számít a magyarországi 1956-os forradalom és annak romániai vonatkozásai, hatásai is, a szélesebb nyilvánosság még mindig elég keveset tud a sajátosan erdélyi '56-ról.

Az események gyújtópontjának 64. évfordulóján megkerestük Nagy Benedeket, aki a Bolyai Egyetem Történelem és filológia szakos hallgatójaként került a kolozsvári események fókuszpontjába. Akkori szerepvállalásának súlyos következményei voltak, ötesztendei börtönbüntetésének jelentős részét kényszermunkatáborban töltötte. De az erdélyi magyar újságírót, írót, helytörténészt, pedagógust egészen az 1989-es forradalomig végigkísérte a múltja, mert folyamatosan nyomában volt a Securitate. A rendszerváltás után a csíki RMDSZ egyik alapítója, és 1996-ig parlamenti képviselő volt.

Milyen volt az 50-es években Kolozsváron az egyetemi élet? Mennyire hatották át az egyetemi életet a politikai-ideológiai viszonyok?

- A rövid életű Bolyai Tudományegyetemen (1945-1959) kemény marxista oktatás folyt. A nemzeti problémák csak „búvópatakként” jelentkezhettek, imitt-amott. Meghatározó volt a Hruscsov-jelentés terjedése közöttünk, és a kapcsolatteremtés '56 májusában és szeptemberében a debreceni Kossuth Lajos Egyetem diákjaival: előbb Debrecenben majd Kolozsváron.

Mindannyiunk fejében egyre világosabbá vált, hogy a szovjet típusú dogmatikus és zárt egyetemi rendszer meghaladott, és ebből csak egy mélyreható reformmal lehet kitörni. A Román Kommunista Párt 1956. júliusi határozatával létrehozta a Diákszövetségi Tanácsokat – feltehetően „kirakatnak” Nyugat felé –, hogy a KISZ mellett legyen egy közvetlenül az állampárthoz nem kötött szervezet is.

Ennek a létrehozandó diákszervezetnek nem adtak sem programot, sem alapszabályzatot. Sőt, a nem sokkal később megbuktatott Miron Constantinescu pártvezető Kolozsváron arra biztatta a diákvezetőket, hogy gyűjtsék össze az egyetemek diákjainak bármire kiterjedő javaslatait, amelyek majd jó „nyersanyagot” képezhetnek egy tényleges egyetemi reformhoz. Hogy ez provokáció volt-e vagy előremenekülés, vagy csupán a szelet akarták kifogni a vitorlából? – máig sem lehet ezt tudni.

Kolozsvár 1956-ban. Fotó: Lencse Zoltán / Fortepan Kolozsvár 1956-ban. Fotó: Lencse Zoltán / Fortepan


1956. október 25-én zajlott a Bolyai Tudományegyetem Történelem és Filológia kara diákszövetségi tanácsának a megválasztása. Ekkor a megválasztott 16 tagú tanács kijelölt egy 5 tagú szerkesztői bizottságot – ebbe én is belekerültem –, hogy az a közgyűlés számára dolgozzon ki egy, az 56-57-es tanévre szóló munkatervet.

Nekifogtunk. November 12-re el is készült a programtervezet, amelyet megmutattunk az általunk nagyra értékelt egyetemi tanárainknak – Jordáky Lajosnak, Bodor Andrásnak és köztük az egyetemi KISZ titkár Kiss Lajosnak és a Diákszövetség egyetemi elnökének, Baróti Pálnak másoknak –, akik minannyian elismerően nyilatkoztak a tervezet komolysága és a diákokkal szembeni igényessége miatt.

E közben már történetek a magyarországi '56-os események.

- Igen, időközben lefutott a magyarországi forradalom 12 napja, sőt már a második szovjet beavatkozás is. Nálunk, Kolozsváron, ekkor következett volna a tervezetet megvitató – vagy elfogadó, vagy éppen elutasító – közgyűlés. Erre viszont nem kerülhetett sor, mert november 17-18-án megtörténtek az első letartóztatások, a szerkesztőbizottság három tagját éjjel otthonaikból elvitték. Az egyetemen pedig kitört a lengyel-sztrájk, a diákok bementek a tantermekbe, de nem engedték be a tanárokat.

Azok, akik átolvasták a tervezetet, azt mondták, hogy a javaslatok 97-98 százaléka nagyon jó, de a fennálló helyzetre való tekintettel pillanatnyilag 2-3 javaslattól el kellene tekinteni: ezek az egyetemi autonómiára és a nyugati diákszervezetekkel való közvetlen kapcsolatokra vonatkoztak. E miatt nagy vita alakult ki, a szerkesztőbizottság elnöke (aki egy hónapja ismertünk meg, akkor vették vissza az egyetemre) aki nálunk 6-7 évvel idősebb volt, nem volt hajlandó egyetlen ponton sem változtatni. Közben hozzánk is eljutott a Temesvári Műegyetem október 30-iki nagygyűlés megtorlásának a híre.

A Bolyai Egyetem diákjai milyen kapcsolatban álltak ekkor a román hallgatókkal?

- Volt olyan elgondolás, hogy ha szükséges akkor a Victor Babeș Egyetem diákjaival együtt vonulunk utcára a megfogalmazott követeléseinkért. De bekövetkezett a magyar és román hallgatókat magosztó nacionalista diverzió, azaz Raluca Ripan, a V. Babeș Egyetem rektora azzal szerelte le a román diákokat, hogy „a magyarok Erdélyt akarják”. Így lehetetlenné vált számunkra a közös fellépés.

Ebben a helyzetben lemondtunk a lengyel-sztrájk folytatásáról. A Bolyai Egyetem vezetői biztosítottak arról, hogy a három letartóztatott diákszövetségi tagot azonnal szabadon fogják bocsájtani.

Aztán november 24-én, egy szombati nap volt, engem is letartóztattak. Száz nap vallatás után volt egy kirakatper a katonai törvényszéken, amelyben minket – a szerkesztőbizottság négy tagját – 7, 5, 3 és 3 évekre ítéltek el. (Az ötödik szerkesztőbizottsági tagot nem!) Az ítélet másnapján – '57 március 4-én – a szamosújvári börtönbe szállítottak.

A Diaconesti-i ikon: a szamosújvári kínzó vallatások. Fotó: wikicommons. A Diaconesti-i ikon: a szamosújvári kínzó vallatások. Fotó: wikicommons.


Önökön kívül még másokat is letartóztattak.

- Igen, ez után következett a Bolyai Egyetem második csoportjának a letartóztatása, köztük Dávid Gyula, Páskándi Géza, Bartis Ferencz, majd 1958-ban a Bolyai harmadik csoport következett, köztük Vastag Lajos, Péterfi Irén, Varró János, Lakó Elemér és a művészetis Páll Lajos.

Én már az elején, a száz napos vallatás alatt feltaláltam magamnak a meditációt, ami sokat, rengeteget segített. Macskási Pavel, hadbíró ítélt el engem (a mocskos munkát magyarokkal végeztették!), aki az ítélethirdetés után, amikor fegyveres katonákkal tuszkolták ki a tárgyalóteremből a többnyire diákokból és hozzátartozókból álló tömeget, odasomfordált hozzánk, az elítéltek „boxájához” és halkan odabökte: „Fiúk, én semmiről sem tehetek. Ez így előre meg volt írva.” (Lehetett valami lelkiismeret-furdalása?...)

A vád persze izgatás, bujtogatás az államrend ellen, és természetesen magyar irredenta nacionalizmus – „cât cuprinde!” – volt. A vád tanúi mind mellettünk szóltak, védőtanukat nem engedélyezett a bíróság, az ügyvédek pedig alig mertek szólni, annyira meg voltak félemlítve.

Egyértelmű, hogy az 1945-ben román királyi dekrétummal létrehozott Bolyai Egyetem aláásására törekedtek a nacionalista erők, ami így hamarosan be is következett: 1959 kora nyarán „egyesítették” a Victor Babeș Egyetemmel. Mi akkor már Peripravan dolgoztunk, és csak egy szélvihar által oda sodort újságfecniből tudtuk meg, hogy megtörtént az egyetemünk felszámolása.

Beszélgessünk a börtön és munkatábori évekről.

- A börtön és kényszermunkatáborok nemcsak nagy megpróbáltatások voltak egy 19 éves erdélyi magyar fiatal számára – mint amilyen én voltam –, hanem egy nagy iskola is. Ennek során olyan emberekkel adatott meg hosszabb-rövidebb ideig együtt lennem, mint dr. Venczel József, ft. Erőss Lajos, nt. Dobri János, Bereczki András, nt. Csiha Kálmán, Dávid Gyula, ft. Hajdú Béla Leánder, Pál Lajos, Páskándi Géza, vagy Alexandru Ivasiuc, msgr. Chertes Ioan, görögkatolikus püspök, Ion Omescu, Șerban Rădulescu-Zoner, vagy a szász író, Georg Scherg, Alexandru Zub, és még sokan mások.

Sokat tanultam és sokat tanultunk egymástól: tartottuk a lelket egymásban. Ez egy olyan nagy iskola volt, amelynek a feldolgozásához egy hosszú emberi élet sem elég.

Mint mondtam előbb a szamosújvári börtönbe kerültem, majd a kényszermunkatáborok következtek: Periprava, majd Salcia, majd Stoienești. Nagyon keményen kellett dolgozni, normára, amit az idősebbek nem nagyon bírtak. Gátat építettünk kézi eszközökkel, majd a Brăilai Nagyszigeten mezőgazdasági munkát végeztünk. A sziget 72 ezer hektárból áll, amely az ország éléskamrája is lehetett volna, hiszen öntözőcsatornák szabdalták keresztül-kasul, és évente két termést is ki lehetett hozni.

A Peripava börtön és kényszermunkatábor-központ romjai a Duna-delta északi térségében. A Peripava börtön és kényszermunkatábor-központ romjai a Duna-delta északi térségében.


Természetesen segítettük egymást az inaszakadtáig tartó munkában, de sokan feladták. Azok adták fel a reményt, akiknek nem volt hitük, nem volt erős otthonról hozott lelki hátterük, nem hittek Istenben, népben, nemzetben és az igazságunkban.

A börtönben és a kolóniákon igazi testvériség alakult ki közöttünk, románok és magyarok, egyszerű emberek és értelmiségiek, fiatalok és idősebbek között. És hadd jegyezzem meg zárójelben, hogy 1990-től, a román parlamentben, sokszor átbeszéltük mindezt, hiszen ott volt Sabin Ivan, Aurel Baghiu, Dinu Cesianu, Ion Varlaam, Florin Pavlovici, Șerban Rădulescu-Zoner, Caius Muțiu, Ion Coposu és mások. Ezekre a kapcsolatokra egy új és jobb világot, egy jobb Romániát lehetett volna építeni.

Az erdélyi '56 következtében sokakat ekkor szervez be a Securitate. Önt is megkeresték?

- Igen, 1959 nyarán a büntetésem letöltésének félidejénél kiszabadulhattam volna, ha aláírok nekik. Egy hétig minden nap győzködött egy Domokos nevű kémelhárítós tiszt, hogy „biztosítanom kell a hatalmat arról, hogy a kiszabadulásom után nem fogok veszélyt jelenteni a számukra”. Mikor ezt visszautasítottam, akkor három hét múlva már vagonban találtam magam, akkor vittek Peripravara.

Valóban volt 1959 nyarán volt egy részleges szabadon-bocsátás, amikor a kollektivizálást akadályozó elítélteket elengedték – 8 éves büntetésig –, és a közöttük azokat, akik aláírtak…

Hogy kezdte újra az életét?

- Én 1961. november 23-án szabadultam, és borzasztóan megkönnyebbültem, hogy nem vittek egy bărăgani kényszerlakhelyre. Persze legalulról kellett újrakezdjem. '62-ben alkalmaztak segédmunkásnak a csíkszentkirályi parketett gyártó dongagyárban. De úgy, hogy a körzeti és üzemi orvosként dolgozó apám kellett „jót álljon” értem az igazgatónál…

A Securitate békén hagyta?

- 1985-ig nagyjából igen. A CNSAS-tól kapott vaskos megfigyelési dossziémból tudtam meg, hogy 1962 februárjától 1989 decemberéig összesen 53-an figyeltek meg, jelentettek rólam, köztük kollégák, munkatársak. Az is kiderült, hogy a lakásunkban lehallgatókészülék volt beszerelve. 1989-ben két házkutatáson is átestem, egyszer a könyveim miatt, egyszer pedig egy „pistolet panoplie”-t kerestek (régi míves díszfegyver – szerk. megj.) a szentkirályi – akkor éppen lakatlan – családi házunkban. Sőt, 1987-ben egy második letartóztatás mellett is elmentem: birtokomban van egy belügyminisztériumi utasítás a Hargita megyeiekhez, hogy azonnal tartóztassanak le.

Visszatekintve, hogy látja: mit volt '56?

- 1956’ egy páratlan elemelkedése volt a magyarságnak, amiért igen nagy árat kellett fizessen, fizessünk. Szerintem egy ilyen kis és fogyó nemzet nem engedhetett meg magának ekkora vérveszteséget, gondolok itt az elítéltekre, a kivégzettekre, a tönkretett emberek ezreire, és arra 200 ezerre, akik Nyugatra menekültek.

Ami '56 után következett, az még rosszabb volt: a puha diktatúra Magyarországon erkölcsileg, tartásában és mentalitásában is megroppantotta a magyarság gerincét. Ennek hatásai mindmáig folytatódnak, ez nyilvánul meg a nagy megosztottságban és gyűlölködésben, és abban, ami most van.

Nagy Benedek életének ezt a szakaszát két kötetben is elmeséli:
Egy sors volt ez is. Börtönéveim, 1956-1961, Pallas-Akadémia Kiadó, Csíkszereda, 2004, és Erdélyi kötéltánc. Megélt és visszaszerzett történeteim, Pallas-Akadémia Kiadó, Csíkszereda, 2014.


További történeti szempontokat találhat Az 1956-os forradalom és a romániai magyarság (1956–1959) c. műben, szerk. Stefano Bottoni, megtekinthető a Transindex Adatbankban.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS