2021. január 25. hétfőPál
Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

Újra kell gondolni a kisebbségi kérdéseinket – Toró Tibor politológussal beszélgettünk

Horváth-Kovács Szilárd Horváth-Kovács Szilárd 2020. november 25. 15:20, utolsó frissítés: 16:29

Zsákutcába jutottunk? A jobboldaliság és az idegengyűlölet veszélyeiről, a kisebbségi jogérvényesítés lehetőségeiről és az erdélyi társadalmi nyilvánosságról beszélgettünk a szakértővel.


A Nemzeti Kisebbségkutató Intézet az European Values Studyval (EVS) végzett egy közös, átfogó felmérést, amelyben a romániai magyar társadalom értékrendszerét igyekeztek megragadni. A kutatás eredményeit három tömbben hozták a nyilvánosságra a kutatók, az elsőt itt ismertettük, a másodikat itt, a harmadik pedig itt olvasható.

A kutatási eredmények bizonyos vonatkozásainak társadalmi-történelmi hátteréről (bevándorlásellenesség, idegengyűlölet, rasszizmus) korábban Kiss Tamás szociológussal beszélgettünk.

Most megkerestük Toró Tibor politológust, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem oktatóját, az EVS felmérésben részt vevő kutatót, hogy a beszélgetést folytassuk.

A European Values Study harmadik tömbjében megerősítést nyert – amit más felmérésekből, történésekből sejteni lehetett – hogy a romániai magyarok jelentős része jobboldali értékeket vall, mintegy negyede (16%) egyenesen szélsőjobboldali értékrendet vall. Az előtt kiderült, hogy a társadalmunkban magasabb az idegengyűlölet aránya, mint akár Magyarországon, akár a romániai többség esetében. Kisebbségkutató politológusként ezek a tendenciák hogyan értelmezhetőek? Milyen veszélyt rejtenek magukban?


- A jobboldali orientáció önmagában nem tekinthető veszélyesnek, ellentétben az idegengyűlölet jelenségével, amit igen veszélyesnek tartok.

A kisebbségi jogok érvényesítése a romániai többség oldaláról plafonálódott: 1995 óta mérjük a többség nyitottságát a kisebbségi jogokra vonatkozóan. Van idősoros eredmény például arra, hogy mennyire értenek egyet azzal, hogy a magyarok magyar iskolába járjanak, vagy hogy önálló oktatási intézményeik legyenek. Jól kivehetően az elmúlt tíz évben nem igazán történt elmozdulás ezeknek az elfogadottságában. Ezzel szemben a diszkrimináció kérdéskörében azt láthatjuk, hogy van román részről egy elmozdulás: egyre többen gondolják úgy, hogy etnikai alapon nem lehet a magyarokat diszkriminálni. Ez alapján úgy gondolom, hogy amennyiben a kisebbségi jogokat sikerül újragondolni, és egy ilyen diszkriminációs keretbe áthelyezni, lehet sikerülne az előrelépés. Továbbá ez a keret nemzetközileg is lényegesen bejáratottabb, elfogadottabb.

Az idegenellenesség kérdéskörét azért látom veszélyesnek, mert nehéz kisebbségi jogokat kérni, érvényesíteni olyan helyzetben, amikor a romániai magyarok ugyanazt csinálják többségi helyzetben, amit a többségnek felrónak. Jól látszik ez például az erdélyi magyar-roma viszonyban is. Az idegengyűlölet, bevándorlásellenesség, rasszizmus visszahatnak. Véleményem szerint a kisebbségi jogok érvényesítése általában, és ha diszkriminációs keretbe helyezzük még inkább, óhatatlanul feltételezi az emberi jogok érvényesnek tartását. A nyílt idegengyűlölet pedig ezzel egyáltalán nem fér össze: ezt látom a kérdésben a legnagyobb veszélynek.

A szélsőjobboldaliság pedig azért problémás, mert összefügg azzal, ahogyan az erdélyi magyarok különböző kérdésekről gondolkodnak. Nagy valószínűséggel azok között, akik a politikai orientációs kérdésen legjobboldalibbnak pozícionálták magukat, vannak akik nem szélsőjobboldaliként tekintenek magukra: azonban mégis azok, mert ők azok, akik a leginkább egyetértenek a szélsőjobboldalhoz köthető különböző attitűdökkel, legyen az a rendpártiság, a bevándorlók megítélése, vagy más klasszikusan a szélsőjobboldalhoz köthető toposzok.

Ugyancsak veszélyeket rejthet magában, hogy az erdélyi magyarok jobboldalisága– és itt beleértem a visszafogottabb jobboldali orientáltságú embereket is – egy erős neoliberális attitűddel is együttjár. Ami például abban nyilvánul meg, hogy kevesebb empátiát mutatnak a munkanélküliekkel és más hátrányos helyzetű társadalmi csoportokkal szemben (a fogyatékkal élők és az idősek képeznek kivételt). Nehéz megmagyarázni, hogy mi, romániai magyar kisebbség, egy gazdasági szempontból egyre marginalizálódó közösség, hogyan érthetünk egyet olyan eszmékkel, amely különböző közösségeket marginalizál.

Toró Tibor, politiológus. Fotó: Bíró SáraToró Tibor, politiológus. Fotó: Bíró Sára


Az 1990-es években jellemző volt a romániai magyarságra egyfajta nyitottság, européerség, az emberi jogi diskurzus támogatottsága, ami politikailag és a társadalmi nyilvánosságban is megjelent. Harminc év alatt a jelenlegi helyzetbe jutottunk, ami az ellentétének látszik.

- A '90-es évek útkeresési periódus volt. Ekkor meghatározó volt egyrészt, hogy a határok megnyílása után a bejövő eszmék, normák nagyon kapósak voltak, másrészt, hogy volt egy nagyon jelentős vita az erdélyi elit körében, arról, hogy mit is kellene csinálni. Ehhez hozzájárult azt is, hogy az RMDSZ megalapításában és építésében nagyon sok értelmiségi vett részt. Nem akarok egy idealizált nosztalgikus képet festeni, de ha megnézzük a korabeli sajtót, akkor nagyon sok vitacikket olvashatunk számtalan romániai magyar kérdésről; az RMDSZ-gyűlések helyileg is egyféle nyilvános fórumként működtek, nagyon sok ember részt vett ezeken és véleményt nyilvánított. Ami az européerséget illeti, ezt egy olyan remény táplálta, hogy a nemzetközi szervezetek segíteni fognak a kisebbségi helyzetünk megoldásában.

Több fontos változás történt azóta. Egyrészt az RMDSZ feladta a nemzetközi térben való útkeresést, hiszen '96-ban kormányra jutott, ami azzal is együtt járt, hogy háttérbe szorult az az – addig a közbeszédet uraló – elképzelés, hogy a nemzetközi szervezetek lépni fognak az érdekünkben. Időközben egyre világosabbá vált, hogy a romániai magyar közösség által megfogalmazott követeléseket tényleg nem fogja a nemzetközi rendszer teljesíteni. Mostanában elég sokat tanulmányoztam ENSZ dokumentumokat, amelyek Romániával is foglalkoztak. Ezekből világosan látszik, hogy teljesen párhuzamosan beszél el egymás mellett a romániai magyar közösség képviselője és a nemzetközi szereplő. Például a Bolyai Egyetem problémáját olyan keretben forgalmazták meg, amellyel nem volt mit kezdjen egy nemzetközi szervezet. Így miután lemondtak erről, kialakult egy a román állam felé forduló, kontroll-kooptációs elképzelés, és ez az emberi jogokra épülő, nemzetközi érdekérvényesítő vonatkozás teljesen elsikkadt.

Másrészt meghatározóvá vált a pártosodó, professzionalizációs folyamat, aminek következményeként fokozatosan kiszorultak azok, akik a nyilvános vitákat kezdeményezték és folytatták. Amikor megjelent a többi romániai magyar párt, sokan azt gondoltuk, hogy a „virtuális többpártrendszer” ismét nyilvános vitákat fog generálni: ez nem történt meg, hiszen pártpolitikai versengéssé alakult a történet. Ma már nagyon kevés olyan szakmai álláspont van, amely el tud jutni fontos kérdések kapcsán a politikáig, és azok is, amelyek valamennyire is tematizálódnak, elenyésző a hatásuk, mivel szinte teljesen megszűnt az élő kapcsolat – a transzfer – az értelmiségiek és a politikusok között.

Egy másik folyamat a magyar kormányhoz köthető. A magyar kormány saját belpolitikai és külpolitikai érdekei alapján mutatja be a bevándorlás kérdését, vagy Brüsszellel és az EU-val való kapcsolatát. Ennek a kommunikációnak – közvetetten – része volt az emberi jogi diskurzus gyengítése is. És sajnálatos módon erre úgy tűnik nagyon receptív az erdélyi magyarok nagyobb része is: ami azért veszélyes, mert számunkra az emberi jogok fontos keret lehetne a kirekesztő román nemzetállami gyakorlattal szemben, amikor a saját helyzetünket tematizáljuk.

A Magyarországgal való viszonyunknak van egy másik aspektusa is és ez nagyon szépen kirajzolódik az Európai értékkutatás vonatkozó kérdéseiből is: az erdélyi magyarok egy jelentős része nem tudja eldönteni, hogy bizonyos kérdéskörökben egy többségi nemzet részeiként, vagy egy nemzeti kisebbségi közösségként értelmezzék magukat. Ez a dilemma például abban az esetben jelenik meg egyértelműen, amikor az merül fel kérdésként, hogy a bevándorlók tartsák-e meg a saját kultúrájukat vagy olvadjanak be? A romániai magyarok közül, azok, akik egy többségi magyar nemzet tagjaként látják magukat, a beolvadást tartják helyénvalónak, akik pedig nemzeti kisebbségiként definiálják magukat, fontosnak tartják a saját kultúra megőrzését. De több kérdés is utal erre a kettősségre, ez csupán a legszemléletesebb, még akkor is ha tudjuk, hogy a bevándorló és az őshonos közösségek jogait nem lehet egy kalap alá venni.

Utaltál arra, hogy újra kellene gondolni a kisebbségi helyzetünket, a kisebbségi érdekérvényesítést. Ezt alatt mit kell érteni?

- Az utóbbi években sokat foglalkoztam a nyelvpolitikával, amin keresztül kapcsolatba kerültem például az ELEN-nel (European Language Equality Network): ott több tagszervezet esetében központi kérdés az identitás nyelvi alapon való meghatározása. Ami nagyon más, mint amit mi Erdélyben csinálunk, mi gyakorlatilag kisebbségi-kulturális közösségként fogalmazzuk meg magunkat, és ez alapján a végső célkitűzés vagy megoldás a területi és kulturális autonómia. Ennek elérése azonban rövid vagy középtávon nem tűnik valószínűnek. Az ELEN keretén belül több szakmai beszélgetésben kérdeztek, hogy mi miért nem nyelvi közösségként fogalmazzuk meg magunkat, aminek egy folyománya lehetne egy erős magyar nyelvtörvény követelése, amely egy jól meghatározott decentralizációs törvénnyel kiválthatná az autonómiát, vagy legalábbis annak előfutára lehetne. Míg a nyelvtörvény tartalmazná az oktatásra, kulturális reprodukcióra, nyelvhasználatra és egyéb nyelvi kérdésekre vonatkozó jogokat, addig a decentralizáció keretet biztosíthat döntéshozatali kérdésekre. Ez egy teljesen más logikát jelent, mert ha nyelvi alapon definiálod a közösséget, akkor a többséggel és más kisebbségekkel szembeni viszony is átfogalmazódik: egy magyar nyelvközösségnek azok lesznek a tagjai, akik elfogadják és beszélik a magyar nyelvet, tehát részei a magyar anyanyelvű romák is, és részei lehetnek azok a románok, vagy más etnikai közösség tagjai, akik megtanulnak magyarul. A katalánok például egyértelműen egy ilyen nyelvi közösségként fogalmazzák meg magukat. Erre alapozva egy olyan erős jogosítványokkal felruházott autonómiát tudtak kiharcolni, ami jóval nyitottabb közeg, mint azt etnikai-kulturális.

Egy másik dolog, amit már említettem és jobban talál a nyelvi közösséggel, a diszkriminációs keret. A magyar követelések egy jelentős része – erre Csergő Zsuzsa hívta fel a figyelmet a Talk of the Nation: Language and Conflict in Romania and Slovakia című 2007-es könyvében –, hogy valamilyen formában a magyar követelések nagyon erőteljesen kötődnek a tulajdonlás fogalmához. Azaz a kétnyelvűség, vagy az első oktatási követelések, a restituciós eljárások nagyon leegyszerűsítve arról szóltak, hogy adják vissza az iskoláinkat, intézményeinket, jelöljék meg a területeinket kétnyelvű feliratokkal – ismerjék el, hogy mi itt vagyunk, ez a mi épületünk, a mi intézményük, ez a mi földünk, s így tovább. És nyilvánvaló, hogy ez szembemegy a román érdekekkel, mert ők is úgy gondolják, hogy ők itt vannak, ez az ő földjük, az ő területük, így az épületekhez, intézményekhez joguk van. S így ez egy zéró összegű játékká válik, amiből nem kerülhetünk ki győztesen.

Ennél talán járhatóbb út lenne, ha a kisebbségi diskurzus bizonyos elemeit átformálnánk egy diszkriminációs keretbe. Például, hogy az oktatást ne csak az identitás megőrzése és a tulajdonlás felől közelítsük meg, hanem mutassuk fel, hogy ennek vannak diszkriminációs vetületei is. Mert ha egy magyar diák azért nem sikeres az értettségin, mert elvágják románból –aminek az oka az, hogy nem megfelelően tanítják – akkor hátrányba kerül az egyetemre való bejutáskor, vagy ha nyolcadikban történik meg, hogy a képességvizsgán románból megbuktatnak, akkor eleve a rendszer egy szakiskolai vonalra állít be: a következmények pedig egész életedre kihatnak. Egy ilyen típusú a diszkriminációs érvrendszer ritkán kerül szóba Erdélyben, vagy ha meg is jelenik, akkor is csak marginálisan. Pedig így más típusú nyelvi jogokat is lehetne tematizálni, amivel lehet, hogy kiléphetnénk a kialakult patthelyzetből.

Az RMDSZ sikeres korszaka akkor volt, amikor a törvényi keretet bővíteni tudta. Ennek a csúcsa az oktatási törvény volt, ami ténylegesen sikerként értelmezhető. A gond az, hogy ezeknek a kieszközölt törvényeknek a végrehajtására már nem fordítottak kellő figyelmet. Valószínű, hogy sok esetben nem is tudtak volna, hiszen az eseti alkuk rendszerével nem lehetett egy olyan gyakorlatot kialakítani, amely a formális keretek betartatására irányult volna. Jó példa erre a Kolozsvári tábla-ügy, amikor a civil szervezetek már pereltek a törvény betartása érdekében, az RMDSZ álláspontja még akkor is az volt, hogy módosítani kellene a törvényt, hogy Kolozsvár is beleférjen. A civilek közben azt mondták, hogy törvény már van és érvényes: csak végre is kellene hajtani. Ez a példa is jól mutatja, hogy az RMDSZ a nem arra fektette a hangsúlyt, hogy a meglévő törvényi keretet megpróbálja ténylegesen feltölteni tartalommal és akár törvényi úton érvényesíteni.

Persze az is igaz, hogy nincs szisztematikus kutatás és gyakorlati tapasztalat sem arra vonatkozólag, hogy ezekben a kérdésekben hogyan működne a jogállamiság, a rule of law. Túl kevés esetben jutottak el kisebbségi jogokkal vagy nyelvhasználattal kapcsolatos ügyek a törvényszékekre és sok esetben azok az ügyek, amelyek eljutottak, nem voltak elég áttekinthetőek, hogy ténylegesen meg lehessen ítélni, hogy van-e elfogultság ezzel kapcsolatban. Ha egyértelműen kiderülne, hogy ez nem egy járható út, akkor le lehetne venni ezt a közelítést a napirendről, de ehhez egyáltalán ki kellene próbálni. Tehát ez lenne az a másik út: átfogalmazni a problémákat, egy diszkriminációs keretben definiálni ezeket és megpróbálni a nemzetközi fórumokon és a törvényszékeken érvényesíteni őket.

A magyarországi nemzetpolitika egy etnicizáló nemzetpolitikát folytat: ez a nyelvi alapú közösségépítés és diszkriminációs keret hogyan viszonyulhat hozzá?

- Kétségtelen, hogy a magyar nemzetpolitikának vannak etnicizáló elemei, amelyek főleg a bevándorlás-ellenesség kérdésében jelennek meg, ami nem kompatibilis ezzel a megközelítéssel és az is igaz, hogy a romániai magyarság is egy erősen etnicizált keretben keresi önmagát.

Tudatosítani kell, hogy az a típusú út, amin eddig az romániai magyar közösség járt – kormányra kerülés és alkupozíciók megszerzésén keresztül érvényesíteni az érdekeinket –, valószínűleg nem fog működni. Ha(!) megtörténik, hogy kormányra kerül az RMDSZ, akkor is kérdéses, hogy milyen és mekkora mozgástere lesz. Mert ennek egy különleges aspektusa volt 1996-ban: a NATO és az EU-hoz való csatlakozási tárgyalások Románia részéről. Ilyen típusú nyomás az elmúlt években nem volt. Nem elég tehát egy erős kormányzati többség részének lenne, ha nem megoldott a meghozott jogszabályok gyakorlatba ültetésének kérdése.

Felmerülnek persze a kétségek, hogy ez a diszkriminációs keretben megfogalmazott politikai közelítés mennyire lenne járható út, hiszen az erdélyi magyar közösségben nyilvánvalóan vannak erős ellenérzések. Éppen ezek nyilvánultak meg a bevándorlók elleni attitűdökben és jól látszik a roma közösséggel szembeni averzióban is.

A felmérés eredményei a romániai magyar lakosság és a romániai magyar elit viszonyáról is elmond valamit: mintha egy szakadék lenne közöttük. Arra gondolok, hogy az az értékrendszer amit feltárt a kutatás – idegengyűlölet, rasszizmus, határozott jobboldaliság, eseti szélsőjobboldali értékrend –, az nem jellemző a politikai elit nyilvános retorikájára. Az RMDSZ nem folytat egy bevándorlóellenes politikát, nem képvisel egy nyílt idegengyűlöletet sem.

- Ami az RMDSZ-t illeti, az egy érdekes helyzet, mert gyakorlatilag a nemzetegyesítési programon keresztül – ahogy Salat Levente fogalmazott – a magyar állam átnyúl a magyar eliten is és magához szólítja a magyar közösséget. Kétségtelenül igaz, hogy az RMDSZ-nek nincs egy bevándorlóellenes retorikája, de az is igaz, hogy más típusú válasza, retorikája sincs. Ha esetenként van is, az ritkán jelenik meg a nyilvánosságban: lényegében nincs felvállalt ellentétes vélemény. Ez a szakadás a politikai elit és a közösség tagjai között bizonyos értelemben ennek a nemzetegyesítésnek is egyik mellékterméke.

Másrészt pedig annak a következménye, hogy elmaradtak azok a széles társadalmi viták, amelyek foglalkoztatták és foglalkoztatják a magyar közösséget.

Ugyanakkor általánosabb probléma – tehát nem specifikusan a romániai magyarok problémája –, hogy az a típusú polgári nevelés, ami ilyen kérdésekben támpontokat adhatna az embereknek, teljesen hiányzik. Nem igazán tanulunk az emberi jogokról, alacsony a jogtudatosság a közösségeken belül, gyakorlatilag nincs a számonkérésnek kultúrája, vagy ha van, minimális. S így nem is igazán vannak a közösségnek elvárásai a politikai elittel szemben, legfeljebb, hogy egy-egy helyi ügyet elrendezzen. A politikai elit pedig nyugodtan figyelmen kívül hagyhatja a közösségből érkező hangokat, mert azok általában következmény nélkül maradnak. Igen, a közösség és a politikai elit el vannak szakadva egymástól, nincs közöttük közvetlen kapcsolat.

Hogyan lehetne fellépni az idegenellenesség ellen? Mit lehetne tenni a közösség-elit kapcsolatának a javítása érdekében? Hogyan lehetne újra létrehozni a nyilvános viták kultúráját?

- Volt egy kutatásunk, amelyből elég szépen kirajzolódott, hogy a 17-18 éves fiatalok is érdeklődnek a politika iránt, van igényük arra, hogy közéleti ügyekbe bekapcsolódjanak. Éppen ezért jó lenne, ha lennének a közoktatásban olyan támpontok, amely rávezetnék őket erre. Például, hogy megismerjék az emberi jogokat, és felismerjék annak fontosságát. Vagy az aktivizmus pozitív példaként való bemutatása is járható út lehetne.

Ne felejtsük el, hogy a '90-es években a diákönkormányzatok nagyon erős, alulról szerveződő intézményekként jöttek létre, nagyon sok helyen akár az iskolával, egyetemmel szemben. A fiatalok ezekben az intézményekben képesek voltak megfogalmazni az érdekeiket és tenni is valamit a helyzetük javítása érdekében. Viszont sokan abból a generációból, akik akkor diákönkormányzatokat megszervezték, felnőtt korukban visszakerültek az oktatási rendszerbe, és a diákönkormányzatok a facilitátoraivá váltak. Ezt azt is jelentette, hogy a mostani diáktanácsok sokkal több tudással rendelkeztek, de pacifikálódtak is: ma szakszerű diákönkormányzatok vannak, de nincs szembenállás. És ha ott nincs már meg ez a lentről épülő önszerveződés, az ellenállás, akkor ez később sem fog kialakulni.

A másik dolog, hogy nagyon sok esetben szinte tabuként vannak kezelve egyes kérdések a nyilvánosságban: ha tematizálja is valaki, minimális impaktja van. Például itt volt a ditrói eset, meg tudjuk számolni, hogy hány cikk született ebben a témában: nem alakult ki közvita. Az összes releváns politikai szereplő mélyen hallgatott ameddig csak ezt megtehette, s utána sem történtek markáns állásfoglalások. Mi, akik írtunk erről, ebben a történetben – ha úgy vesszük – marginális szereplőknek számítunk.

Nagyon nagy problémának tartom, hogy nem alakulnak ki közviták. Hogy azok a szereplők, akik jelenleg a politikai döntéshozói pozícióban vannak, azok nem szólalnak meg. Hogy a problémák elemeit, vonatkozásait, hatásait nem vizsgálják meg. Persze, ez egy rizikós feladat lenne, mert nem fog szavazatokat hozni. És amíg a szavazatmaximalizálás és a Magyarországgal való kapcsolat a legfőbb szempont, addig nagyon nehéz lesz bármilyen típusú nyilvános vitát generálni például az idegengyűlöletről, vagy egyéb hasonlóan fajsúlyos kérdésekről.

Nemzeti Kisebbségkutató Intézet / EVSNemzeti Kisebbségkutató Intézet / EVS


Beszéltünk az politikai elitről, érintettük az értelmiséget, és beszéltünk a szélesebb társadalmi nyilvánosságról. De itt még van egy szereplő, amire ugyancsak vonatkozott a felmérés, és például a ditrói eseményekben is szereplő volt: az egyház. Akkor, ott a segédlelkésznek volt szerepe a helyi történetben, és az első elítélő markáns álláspontot a Római Katolikus Egyház Gyulafehérvári érseke fogalmazta meg. Az EVS felmérés harmadik tömbjéből az is kiderült, hogy a politikai pártokban, vagy a sajtóban az emberek nem igazán bíznak meg – az előbbiben 12, az utóbbiban 30 százalék bízik meg –, ellenben az egyházban kiemelkedően magas, szinte 80 százalékuk megbízik.

- Igen, az egyháznak lehetne szerepe abban, hogy ezeket a kérdéseket valahogyan tematizálja. Viszont kétlem, hogy ezt helyi szinten fel fogják – vagy fel tudják – vállalni a lelkészek. De abban van valami, hogy központilag lehetne egy kiegyensúlyozottabb álláspontja az egyházaknak erről a kérdésről.

De ide vág, hogy az idegengyűlöletet jelenségét le lehet-e választani a bevándorláspolitikáról. Ebben nem vagyok biztos, azonban mindenképpen szükség lenne arra, hogy kiegyensúlyozottabban közelítsük meg a kérdést – és nem taktikai szempontból. Tehát nem arról van szó, hogy pragmatikus megfontolásból játsszuk el, hogy nem vagyunk idegengyűlölők (hiszen ez nagyon mélyen és nagyon reflektálatlanul benne van a társadalmunkban), hanem arról, hogy érdemes lenne ebből a szempontból mélyebben magunkba nézni, mert ez nem egy lefutott meccs.

A kérdés kisebbségi szempontból még bonyolultabb.

- Igen. De például a katalánok úgy oldották meg, mint utaltam már rá, hogy erőteljes nyelvpolitikával kiépítették a kőkemény nyelvi közösséget: mehetsz oda, befogadnak, amennyiben megtanulsz katalánul. És ezzel nem azt mondom, hogy ez a követendő, a helyes út, vagy hogy egyáltalán itt Erdélyben ez lehetséges – csak utalok arra, hogy van példa kisebbségi közösségre, amely nem idegengyűlölő, és nem bevándorlóellenes közösség.

Szerintem a kérdést egyelőre szét kell választani, mert a bevándorláspolitika minket még nem igazán érint, viszont az idegengyűlölettel valamit kezdeni kell. Meg kellene értetni a társadalmunkkal azt, hogy senkitől nem várhatjuk el azt, hogy bármilyen formában kiálljon értünk, ha mi nem figyelünk oda másokra.

Nyitókép-kollázs: Transindex / Tamás Endre / Azopan

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS