2021. március 7. vasárnapTamás
Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

Az online tanítással megszerzett tudás sokat segíthet majd az oktatásban

Babos Krisztina Babos Krisztina 2021. január 15. 18:13, utolsó frissítés: 18:16

A Transindex-kerekasztal vendégeivel a távoktatást elemeztük ki: mivel lettünk gazdagabbak és milyen problémákat termelt ki a rendszer?


Rengeteget fejlődtek a diákok, de főleg a tanárok (na meg a szülők) digitális kompetenciái a távoktatás során. Ezt pedig mindenképp érdemes kamatoztatni a jövőben. Ha sikerül megfelelőképpen beépíteni a jelenléti oktatásba, sokkal élménydúsabb, hatékonyabb lehet a tanítás.

Ez volt az egyik végkövetkeztetése a Transindex kerekasztal csütörtök esti kiadásának, melynek keretében Vig Emese és Tőkés Hunor beszélgetett Váradi Izabellával, az Oktatási Minisztérium Országos Oktatáspolitikai és Értékelési Központjának tanácsosával, Popa Mártával, a kolozsvári János Zsigmond Unitárius Kollégium igazgatójával és Ferencz-Salamon Alpárral, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének országos szakmai alelnökével.

A kerekasztal résztvevői azt is számba vették, hogy milyen új problémákat termelt ki a rendszer. Mint kiderült, az amúgy is hátrányos helyzetben levő gyerekek még inkább leszakadtak, elmaradtak az oktatásban. És a nagy vesztesek közé számít minden olyan tárgy, mely gyakorlati képzést is feltételez: a szakoktatás, a művészeti tárgyak tanítása, illetve az elemi osztályokban folyó munka is ellehetetlenült, pl. az írástanulás.

Február 8-án kezdődhet újra a jelenléti oktatás az iskolákban, természetesen a járványügyi fejleményeknek megfelelően. Marad a „szemafor-rendszer”, azaz a zöld-sárga-piros besorolás, ezzel kapcsolatban kérték ki első körben a vendégek véleményét kollégáink.


Kiderült, a szülők pl. nagyon várják már, hogy az oktatás visszazökkenjen a megszokott kerékvágásba, azonban a képlet nem egyszerű. Egyrészt számolni kell azzal, hogy karantén vagy megfertőződés esetén jelenléti rendszerben gondoskodni kellene a tanárok helyettesítéséről, ami komoly gondot jelenthet, hisz eleve tanárhiány van. És van olyan tárgy is, melyet maszkban nagyon nehéz oktatni. Például felsőbb tagozatokon az irodalomoktatás többnyire „frontális oktatási helyzetben” történik, ami azt jelenti, hogy tanár folyamatosan beszél a diákokhoz. Ez pedig maszkban nagyon problémás, pláne napi 5-6 órában. Ebben az esetben például kedvezőbb az, ha a tanár online tartja meg az órát.

A második kérdés arra vonatkozott, hogy mennyire volt szakszerű és hatékony az erősen központosított irányítás, ami egyébként is általános a tanügyi rendszerben. A meghívottak egyetértettek abban, hogy nem kívánatos, hogy mindent részletesen leszabályozzon a minisztérium, ebben a helyzetben (is) inkább az alulról jövő, helyi megoldások voltak életképesek. Kiemelték azt, hogy voltak olyan pedagógusok, akik „beleásták magukat” az online oktatás lehetőségeibe, és találtak megoldásokat, melyeket megosztottak a kollégáikkal, ezek pedig jól működtek. Ez rávilágított arra, hogy mennyire hatékonyak az oktatás szempontjából az ún.”tanuló tanári közzösségek”. Ezek keretében ugyanis sokkal hatékonyabban tudták elsajátítani az új oktatási módszereket azok a pedagógusok is, akikhez nem álltak közel a digitális tanítási módszerek. Sok pedagógus kénytelen volt saját pénzéből beruházni annak érdekében, hogy el tudja végezni a digitális munkarendnek köszönhetően megnövekedett-megváltozott feladatait. Erre ugyanis semmilyen központi megoldás nem érkezett – sőt még felvetés szintjén sem merült fel a probléma az oktatásirányításnál. A legtöbben kiegészítőket, azaz webkamerát, fej- és fülhallgatókat és egyéb perifériákat vásároltak, sokan kényszerültek internet- vagy telefonelőfizetést vásárolni, vagy a meglévőt bővíteni. A pedagógusok igen jelentős része volt kénytelen számítógépet vásárolni, de arról is hallottunk, hogy sokan saját zsebből fizettek elő olyan tréningekre, tanfolyamokra, amelyek a digitális munkarend megvalósításához szükséges tárgyi tudás megszerzését segítették elő.



A járványügyi korlátozások idején elsajátított új módszerek hasznával kapcsolatban egyetértés volt a tekintetben, hogy ezeket mindenképp be kell építeni az oktatásba. Váradi Izabella elmondta, őt eddig sem zavarta, ha a diákjai a telefonjukat „bögyörészik” óra közben, ha épp olyasmire használják, ami kapcsolódik a témához. Pozitív példaként felhozta, hogy amikor arról beszélt, hogy az idősödő Ady beleszeretett Csinszkába, az egyik diák a telefonján Csinkszka egyik fotójára keresett rá, és megjegyezte, hogy „nagyon szép”. Tehát pl. a mobiltelefont sem kellene kitiltani feltétlenül a tanórákról, hanem arra kéne odafigyelni, hogy ezt a gyerekek megfelelőképpen használják.

A pedagógusok elmondták, intenzívebben szeretnék használni a digitális megoldásokat a jövőben is. Jónak tartanák, például ha egy filmet, mondjuk A kőszívű ember fiait akarnák megnézni, nem kéne átvonulni a médiaterembe, hanem ez megoldható lenne az osztályban oly módon, hogy jegyzetelni is lehessen közben.

Felmerült az a kérdés is, hogy a digitális oktatási programok tekintetében az a jó, ha megszabja a minisztérium, hogy mit használnak, vagy ha engedik, hogy helyben döntsenek ebben a kérdésben. A meghívott szakértőink szerint ezt a döntést is jobb lenne, ha meghagynák helyi szinten. Főképp, hogy sokkal nagyobb az esélye, hogy összeomlik egy adott rendszer, ha nagyon sokan csatlakoznak rá. Popa Márta szerint ugyanakkor ajánlott iskolaszinten egységes rendszert használni, mivel ellenkező esetben nagyon bonyolulttá válna a koordináció – a különböző digitális rendszerek közötti gyakori váltás főleg a szülők dolgát nehezítené meg.

Téma volt korábban az is, hogy egyes pedagógusok idegenkedtek az online rendszer használatától.Voltak/vannak a „technofóbok”, akik önmaguk megerősítését látták abban, hogyha elment a net, ha nem működött valami, ha a diákok sem tudták bekapcsolni a megfelelő gombokat. Na ugye, hülyeség ez az egész digitális oktatás – mondták. Voltak azok a típusú tanárok, akik úgy érezték, elveszítették a kapcsolatot a diákokkal, mivel online nem tudtak úgy tanítani, ahogy megszokták, az egész időszakot vakrepülésnek tartották. Valahogy próbálták megoldani, de tudomásul vették, hogy ez nem lesz hatékony, csak akkor lesz az, ha végre minden visszaáll a régi offline mederbe. Az ezzel kapcsolatos kérdésre a szakértők kifejtették, eleinte valóban voltak viták e téren, voltak például olyan tanárok, akik igényelték volna, hogy felkészítőket tartsanak számukra. Végül azonban mindenki beállt a sorba, és igyekezett legjobb tudása szerint dolgozni. Sőt, az új helyzetnek az lett a hozadéka, hogy sok pedagógus rájött: sokkal kreatívabb, mint ahogy saját magára korábban tekintett.

A negatívumokról is szó esett, és kiderült, hogy a járványhelyzet alatt azok a diákok, akik szociálisan hátrányos helyzetben voltak, lemaradtak, sőt, sokan teljesen ki is estek az oktatásból. És ráadásul ezek esetén az sem volna elég segítség, ha adnának nekik egy laptopot, hiszen egyáltalán nem biztos, hogy van áram a lakásban vagy internet-lefedettség. Ahogy az sem garantálható, hogy a szülők nem teszik pénzzé a laptopot vagy a tableletet, amit kapnak.

Azzal kapcsolatban, hogy miként lehetne behozni a lemaradásokat, több megoldás is felmerült, pl. a hétvégi és a vakációs oktatás is. Abban azonban egyértettek a meghívottak, hogy ezt sem kéne „felülről” megszervezni, hanem rá kellene bízni a helyi döntéshozókra, hogy kidolgozzanak egy életképes rendszert.

A szociálisan hátrányos helyzetű gyerekek mellett a szakoktatásban részt vevők is az online rendszer veszteseinek számítanak, hiszen a gyakorlati ismereteket, például egy esztergapad használatát, szinte lehetetlen szemléltetni a közvetlen kontaktust mellőzve. De ide tartozik a művészeti oktatás is, hiszen nem lehet interneten keresztül megmutatni, hogyan kell megformálni pl. egy agyagedényt. És az óvodai mellett az elemi oktatás is sérült, mert pl. az írástanulásnál nem lehet mellőzni a tanító segítségét, aki megfogja a gyerek kezét, amikor az első betűket megformálja.

Az online tanítás mindennapjairól is beszámoltak a pedagógusok, kiemleve azokat az aspektusokat is, amelyekkel napról napra meg kellett küzdeni. Leggyakrabban az volt az oktatási folyamat, hogy kevés órát tartottak, a gyerekek kaptak esetleg egy e-mailt, hogy tanulják meg a tankönyv 61. oldalát, vagy jegyzeteljék ki az adott fejezetet, és küldjék vissza. Esetleg az alapján írjon egy tesztet valamelyik tesztalkalmazással, a végeredményt „screenshotolja le” és küldje be a tanárnak. A kérdés az, hogy történt-e valódi tanulás e folyamat közben. Váradi Izabella ezzel kapcsolatosan kifejtette, hogy az online órák alatt is voltak, akik figyeltek, voltak, akik megkeresték a kiskapukat. Popa Márta szerint a diákok zárkózottabbak lettek, nehezebben lehetett kommunikációra bírni őket. Ferncz-Salamon Alpár azt emelte ki, hogy az egyedül tanulásnak a folyamata fontos ebben, sokkal nagyobb hangsúlyt kap az, hogy a diák mit tud önerőből megoldani, és hogyan tudja tudatosan irányítani a tananyag elsajátítását.

Fontos lett, hogy az iskola képes legyen formálisan igazolni, hogy tanulás történik. A diáknak kötelező bekapcsolt kamerával részt venni az órákon, be lett vezetve valamilyen keretrendszer, különböző szabályok, amelyekkel sikerült eltolni az egész online oktatást formális irányba. Ha nem vesz részt a diák bekapcsolt kamerával az órán, akkor igazolatlan hiányzást kap. A felszerelés hiányáért is büntetés jár. A tanárok sem annyira jó fejek, mert érzik a nyomást, hogy tanítaniuk kell, de a digitális kompetenciáik nem ugrottak hatalmasat az elmúlt pár hónapban. A sok negatívum ellenére a meghívottak, hogy kialakult egy rend, és a diákok is megszokták azt, hogy milyen elvárásoknak kell megfelelniük.

Persze a sok képernyőzés mindenkinekinek a teljesítményére rányomta a bélyegét - ismerték be a Transindex-kerekasztal vendégei. Ha egy diáknak megtartanak hat órát egy nap, és ő egyszer sem szólal meg, akkor feltételezhetjük, hogy nem sok mindet tanult. Ha bárkit beültetnék egy gép elé, hogy hallgasson végig ötször negyvenöt percen keresztül picit zavaros Skype-órákat a különböző tantárgyak témáiról, a második után valószínűleg lefagyna az agya, és zombiként ülné végig a többit. Ha formalizálják a rendszert és a formalizáljuk a számonkérést, is, akkor az lesz, hogy ott fognak ülni a gyerekek a Zoom-órákon a gép előtt 5x45 percen keresztül, katatón állapotban, leolvadt aggyal, zombiként. Az nagyjából kiderült, hogy a távoktatásban a számonkérés, az értékelés az egyik legnagyobb problémája a pedagógusoknak. Azokat a folyamatokat a legkönnyebb értékelni, amelyeket a legkönnyebb gépesíteni. Ilyenek a lexikális tudást mérő tesztek. Igen ám, de ezeket a legkönnyebb kipuskázni is. Ha feltesznek 15-20 kérdést bármilyen témában, egy fél perc alatt megkeresik a diákok a neten a helyes válaszokat. Sok tanár ezt belátta, és átváltott esszékre. Mint a fenti példákból kiderült, igen problémásnak ígérkezik a távoktatás alatt elsajátított tudás és készségek felmérése.

Főként, hogy az online oktatás alatt sokkal nehezebb volt felmérni, hogy egy válasz milyen mértékbe tükrözi a diák tudását, hiszen több volt a lehetőség a „súgásra”, vagy épp arra, hogy valamire hirtelen rákeressen a diák a világhálón. Mint elhangzott, a felmérés a bizalmon kellen alapuljon, illetve a pedagógusnak is kell legyen egy bizonyos affinitása ahhoz, hogy ki tudja szűrni, hogy egy adott válasz a diák tényleges tudását tükrözi vagy épp más forrásból származik.

Egyetértés volt abban, hogy a távoktatás egyik fő hiányossága a szocializáció volt, hiszen az iskola nemcsak arról szól, hogy a tanár leadja a leckét, majd pedig felméri az elsajátított ismereteket. A gyerekeknek hiányzik a tényleges együttlét, amit az is mutat, hogy az online órák szüneteiben nem léptek ki a rendszerből, hanem egymás között folytatták a beszélgetést. Ezt remélhetőleg a jelenléti oktatáshoz való visszatérés után pótolni tudják majd, mert tetten érhető volt az is, hogy a gyerekek egy része elszigetelődött és elvesztette a motivációját a közösségi életben való részvételre.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS