2021. március 2. keddLujza
Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

Vizi Balázs: az Európai Bizottság nem akart kockázatot vállalni egy kényes ügyben

Tőkés Hunor Tőkés Hunor 2021. február 01. 18:42, utolsó frissítés: 2021. február 02. 15:20

Sikersztori vagy előre látható bukás volt a Minority SafePack? Milyen következtetések vonhatók le az Európai Bizottság döntése kapcsán? Miért számít ennyire érzékeny témának a kisebbségi jogbiztosítás európai szinten?


Annak ellenére, hogy összegyűlt a több mint 1 millió aláírás 11 országból és az Európai Parlament kétharmados többséggel, kedvező elbírálásban részesítette a Minority SafePacket, az Európai Bizottság döntése 2013-hoz képest mit sem változott. Az EB mindössze az elutasítás szövegén csiszolt valamelyest. A döntés mögött azonban sokkal több áll, mint az, hogy „Brüsszel ismét lekevert egy nagy pofont a bal sorsú magyaroknak”, vagy az, hogy csupán azzal nyugtázzuk a történteket: „politikai döntés született”.

Ha valóban meg akarjuk érteni, mi vezetett idáig, ahhoz előbb az Európai Unió működését és kisebbségekhez való viszonyulását kell megértenünk, meg azt, hogy miért problémás, ha az Európai Bizottság olyan lódarázsfészekbe nyúl, amiben a sokat emlegetett 50 milliós őshonos kisebbség a többségében szuverenitásukat féltő államokkal néz szembe.



Az EB válasza egyébként röviden az volt, hogy a befogadás és Európa gazdag kulturális sokszínűségének tiszteletben tartása az Európai Bizottság egyik prioritása és célkitűzése. Viszont a kezdeményezés eredeti, 2013-as előterjesztése óta (és már előtte is) számos olyan intézkedés született, amely megoldást kínál a benne megfogalmazott javaslatokra. A Bizottság közleménye a kilenc egyedi javaslat mindegyikét külön-külön értékelte, figyelembe véve a szubszidiaritás és az arányosság elvét, és bár nem irányoztak elő új jogi aktusokat, úgy látta, a már hatályos jogszabályok és szakpolitikai intézkedések teljes körű végrehajtása komoly fegyvertárat fog biztosítani a kezdeményezés céljainak támogatásához.

A európai polgári kezdeményezések közül bár nem a Minority SafePack volt eddig a legsikeresebb, hisz a másik négy közül egyet legalább részben elfogadott az Európai Bizottság, azonban a eredményesség kétségkívül nem bírálható el a kezdeményezéstől. Ahogyan az MSPI-vel járó következtetések mellett sem érdemes elmenni szó nélkül, a Transindex ezért megkereste Vizi Balázs európai és kisebbségi jogi szakértőt, akinek értelmezésében érthetőbbé válnak azok a folyamatok, amelyek az Európai Bizottság mostani döntéséhez vezethettek.

Először is talán érdemes lenne tisztázni, hogy mit értünk kollektív és egyéni kisebbségi jogok alatt.

- Mindenképpen meg kell különböztetni a jogi és a politikai fogalomhasználatot egymástól. Jogi szempontból az egyéni jogok azok, amelyek jogegyenlőséget biztosítanak (pl. névhasználat vagy anyanyelvhasználat, akár a közigazgatási eljárásokban – tehát, az egyének életét könnyítik meg vagy biztosítanak lehetőséget esélyegyenlőségre). Ugyanakkor vannak kollektív jogok, amelyeket a közösség egésze élvezhet, a közösség tagjai együtt gyakorolhatnak.

Itt vita van arról, hogy mikor beszélhetünk valóban kollektív jogokról, mert kollektív jognak számíthat az is, ha az állam – egy meghatározott diáklétszám felett – biztosítja a kisebbségi nyelvű oktatást. Ez viszont nyilván még messze van attól, mintha a kisebbségi iskolákat maga a kisebbség tartaná fenn, ők írnák elő a tanmenetet, neveznék ki az igazgatót, azaz valamilyen kulturális autonómiától. Jellemző, hogy a kisebbségek kollektív jogainak értelmezése a nemzetközi jogban sem egyértelmű.

Ami zavart okoz, hogy a jogi terminust az EU-s intézményekben és egyes tagállamokban egyre gyakrabban politikai értelemmel mossák össze. Nem jogi fogalmakat használnak, amikor a kollektív jogokat automatikusan csak a területi autonómiára vonatkoztatják, vagy akár az elszakadással hozzák összefüggésbe. Ugyanígy, az is politikai kérdés, hogy az egyéni kisebbségi jogokat a diszkrimináció tilalmára szűkítik és csak a kisebbségekkel szembeni hátrányos bánásmód megszüntetését értik alatta.

Ezért fordulhat elő, hogy az uniós intézményekben is sokszor egyformán tekintenek a különböző csoportokra, miközben a kisebbségi lét teljesen más igényeket jelent a hagyományos nemzeti kisebbségek számára, mint a szexuális vagy akár a roma kisebbségek számára. A romákkal és a szexuális kisebbségekkel viszonylag azért könnyű foglalkozni az Európai Unió intézményein belül, mert ezek politikailag nem fogalmaznak meg lényeges, az államok számára kényes követeléseket. Politikailag nem szervezett közösségek és számukra a formális társadalmi és jogegyenlőség a kritikus kérdés. Ezzel szemben a nemzeti kisebbségeknél már látjuk, hogy bizony a nemzeti identitás megőrzése vagy az anyaállamaikkal való kapcsolatuk érzékeny politikai kérdéseket vet fel. A választásokon szereplő pártjaikkal pedig politikai súlyuk is van az egyes államokban.

Az identitás és a kisebbség kérdéséhez milyen az Európai Unió hozzáállása?

- Ilyent tekintetben nem Európai Unióról, hanem annak intézményeiről beszélhetünk: a Tanácsról, az Európai Parlamentről és az Európai Bizottságról, de az Európai Bíróságnak is vannak valamennyire releváns ítéletei. Az egyes intézmények megközelítése különbözik egymástól. Amióta az Európai Parlamentet ('79 óta) közvetlenül választják, időről időre napirendre kerül a hagyományos nemzeti kisebbségek és a kisebbségi nyelveknek a kérdése. Az Európai Parlament ilyen szempontból egy rendkívül rugalmas, nagylelkű, aktivista intézmény – természetesen azért, mert az ott ülő képviselők igyekeznek a választóiknak valamilyen politikai teljesítményt felmutatni. Ebbe beletartozik az is, hogy az Európai Uniós tagállamokban van 50 millió ember, akik valamely nemzeti, nyelvi kisebbséghez tartoznak, így az ő érdekeik is megjelennek.

Az Európai Parlament viszont önmagában nem jogalkotó, emiatt az, hogy az Európai Parlamentben egy határozatot elfogadnak vagy valamilyen ajánlást tesznek, az politikailag lehet fontos, de automatikusan joghatást nem tud kiváltani. Ez a Lisszaboni Szerződés reformját követően is igaz: a Parlament a tagállami kormányokat tömörítő Tanáccsal közösen, társjogalkotóként tud uniós jogi normákat elfogadni.

Az Európai Bizottság az Európai Parlamenthez képest más szerepet játszik, emiatt az identitás kérdését is másképp közelíti meg. Az Európai Bizottság próbál a semleges, technokrata adminisztráció mintapéldánya lenni, amely egyszerre veszi figyelembe mind a 27 tagállam érdekeit, és az európai integráció érdekeit. Mivel azonban önmagában a kisebbségek kérdése megosztó téma – tehát politikailag terhelt kérdés, ezért a Bizottság nem szívesen foglal állást tisztán politikai ügyekben.

Nemcsak azért, mert vannak olyan EU-s tagállamok, ahol nem is ismerik el a kisebbségek létét, hanem azért is, mert vannak olyan országok, amelyek ugyan elismerik a kisebbségek létét, de semmiképp nem akarják, hogy a kisebbségek jogai nemzetközi szinten erősebb jogvédelemben részesüljenek. Románia tipikusan ilyen ország: boldogan felmutatja – az egyébként valóban nem a legrosszabbak közé tartozó – kisebbségvédelmi rendszerét, de például a kisebbségi jogok erősítését a Minority SafePack kezdeményezése kapcsán azonnal megtámadta, amikor erre lehetősége volt az Európai Bíróság előtt. Mivel az Európai Bizottság próbál mindenkinek megfelelni, pont ezért nagyon visszafogott. Tehát, nem véletlen, hogy sokan mondják, hogy azért is volt fontos a Minority SafePack és ennek az elkaszálása az Európai Bizottság előtt, mert legalább rákényszerítette az Európai Bizottságot, hogy ebben a témában állást foglaljon.

A január 15-i döntés kapcsán elhangzott, hogy az Európai Bizottság cserben hagyta az őshonos kisebbségeket, illetve politikai döntés született. Így történt vagy egy teljesen más, árnyaltabb kép bontakozik ki a döntés mögött?

- Nyugodtan mondhatjuk, hogy cserben hagyta az őshonos kisebbségeket abban a tekintetben, hogy azért lehetősége lett volna rá, hogy legalább néhány javaslatot megfontoljon vagy elfogadjon. Viszont sajnos az is igaz, hogy mivel az alapító szerződések szerint kifejezett jogalapja nincs annak, hogy az Európai Unióban kisebbségvédelmi jogalkotás legyen, ezért ez egy politikai kérdéssé válik. Az Európai Bizottság egy erős politikai választ adott, de keverte benne a politikai és a jogi érveket is. Az egyik ilyen jogi érve az volt, hogy eleve nem tud semmit sem tenni, mert erre nincs jogalapja, ugyanakkor felsorolt mindent, ami akár csak messziről is, a kisebbség szót érintette: a roma keretprogramtól kezdve a nyelvi sokszínűség támogatása mellett az LMBTQ akciótervig. Érzékeltetve azt, hogy mennyi mindent tett már eddig is az Európai Bizottság és ennél többet nem is lehet tenni. Hogy ez politikai döntés volt, az biztos, ez egyértelmű.

Ön szerint miért volt politikai döntés?

- Úgy vélem azért, mert nyilván az Európai Bizottság nem akart egy olyan kockázatot felvállalni, hogy a tagállamok számára ennyire kényes kérdésben, ahol igazából nincs konszenzus a tagállamok között, ott ő letegye a voksát valamilyen irányba. Ettől függetlenül úgy vélem, gyáva volt az Európai Bizottság, mert a Minority SafePack javaslatcsomagjában voltak nagyon könnyen megvalósítható javaslatok is, az mondjuk politikailag is ártatlan, hogy a kisebbségi nyelvek kutatását támogassák.

Még mielőtt még inkább rátérnénk a Minority Safepackre, fontosnak tartom az előzményeknél időzni még kicsit. Ugyanis már a kétezres évek elején láthattuk, hogy amikor Magyarország megpróbálta a kisebbségi jogalkotási kezdeményezéseket alaptörvénybe foglalni, ezt csak nagyon kevés tagállam vállalta fel, az akkori 26 ország egyötöde. Sok állam ugyanis a saját szuverenitását érzi olyankor megkérdőjelezve, amikor az Európai Unió ajánlások helyett konkrét lépéseket ír elő, esetleg ennek a hiányát kéri számon. Ön hogy látja, történt azóta előrelépés ilyen téren?

- Valóban érdemes emlékezni az első nagy kísérletre, hogy a kisebbségek erősebb védelmet kapjanak. Ez az európai uniós jogban az európai alkotmányos szerződés előkészítésének az ideje volt 2002-2004-ben. Ez volt az első olyan EU-s szerződés, amelyet nem csak kormányközi konferencia, hanem egy konvent keretében, széles társadalmi vitában próbáltak megszövegezni. Igaz, később maga az alkotmányos szerződés elvérzett a holland és a francia népszavazáson, és ezt pótolta aztán a Lisszaboni Szerződés, de ami a kisebbségek jogait illeti, ott a konventen belül voltak fontos javaslatok, amelyeket viszont már a konventben leszavaztak.

Például volt egy olyan javaslat, hogy a Régiók bizottsága mintájára jöjjön létre egy kisebbségek tanácsa, amelyben ezek a hagyományos nemzeti kisebbségek képviselői javaslatokat és ajánlásokat dolgozhatnának ki az uniós intézményeknek, a tagállamoknak. Ez elég visszafogott intézményi szerep lett volna, de ezt is már a konventen elvetették. Sőt, a kormányközi konferencián a magyar kormánynak azért is nagyon komolyan lobbiznia kellett, hogy az unió alapértékei közé a kisebbségekhez tartozó személyek jogai is bekerüljenek.

Milyen akadályokba ütköznek tehát az unión belül ezek a kisebbségi jogokat erősítő törekvések?

- Alapvetően politikai akadályba. Az európai integrációnak az egyik nagy drámája az, hogy a gazdasági integráció az rendkívül sikeres, és amikor az Európai Uniót, azaz elődjét, az Európai Közösségeket életre hívták a '60-as években, akkor a gazdasági integráció sikerei mellett a politikai integrációnak a kérdése még nem volt annyira éles. Két párhuzamos elképzelés fut azóta is az Unióban: az egyik a föderalista megközelítés, miszerint az Európai Egyesült Államoknak kellene létrejönnie, a másik pedig a nemzetállamok Európája. A kétezres évek közepére, az Alkotmányos szerződés és a Lisszaboni Szerződés időszakában jutottunk el oda, hogy ezt a kérdést valamilyen formában meg kellene tudni válaszolni. Ez ma már nem csak a víziók harca, hanem már konkrétan az euró bevezetésével – sőt, most már a költségvetési tervezésnél is nagyon komoly az európai mechanizmusok kontrollja -, a tagállamok számára ez a kérdés eldöntendővé vált. A politikai integrációban pedig nincs konszenzus.

A kisebbségek helyzete abszolút politikai kérdés. A tagállamok ezt szuverenitási kérdésnek is tekintik, annak ellenére, hogy vannak nemzetközi jogi szerződések, amelyek a kisebbségek jogait biztosítják. De mondjuk egy uniós irányelvben sokkal komolyabban jelenne meg, mint egy nemzetközi jogi szerződésben, mert az uniós jog kikényszeríthetősége az erősebb, például a bírósági felülvizsgálati lehetőségek miatt is. A föderalisták régebben ezért fontosabbnak tartották az emberi jogok, vagy akár a kisebbségi jogok ügyét, míg a nemzetállamokat támogató elképzelésben ezek tagállami hatásköri ügyek, ezért a kisebbségi kérdést nem akarták napirendre tűzni. Ez volt az egyik törésvonal a két elképzelés között.

A másik törésvonal meg természetesen az, hogy vannak olyan országok, amelyek küzdenek a saját területükön élő kisebbségekkel. Spanyolországban a katalánok elszakadási törekvései napirenden vannak. A térségünkben lévő balti államok nem tudnak megbékélni vagy mit kezdeni a területükön élő orosz kisebbséggel. Hogy a magyarok helyzete valamennyire javul-e vagy romlik, az is az éppen kormányon lévő párttól függ Romániában és Szlovákiában is. A kisebbségi kérdés a politikai küzdőtér közepén található, és egy nagyon fontos szuverenitási kérdés. Ezek a viták mindig ahhoz kapcsolódnak, hogy az állam szuverenitását hogyan értelmezzük és az államalkotó nemzeteket hogyan értelmezzük: kié az állam, kik tartoznak az államot alkotó politikai közösségbe, mi az államnak a kulturális és nemzeti identitása. Emiatt ebben hatáskört átadni vagy ebben lehetőséget adni arra, hogy valami útmutatást adjon kötelező érvénnyel az Európai Unió, ezt nem sokan akarják, ez pedig nem nem fog változni a jövőben sem.

Mindezek tudatában felmerül az a kérdés is, hogy a kezdeményezők jó ajtón kopogtattak-e a Minority SafePackkel? Ugyanakkor a kérdés másik oldalán az áll, hogy amennyiben nem az Európai Bizottsághoz kellene fordulni, akkor nemzetközi kisebbségi jogokat hol lehetne érvényesíteni?

- A nemzetközi jog is az államok megegyezésén alapul. A '90-es évek elején volt egy nagy lendület, főleg Jugoszlávia és a Szovjetunió felbomlása árnyékában, ahol a véres etnikai konfliktusok látványától megrémülve az európai államok között konszenzus alakult ki, hogy akkor valamilyen jogi védelmet kell kiépíteni a kisebbségek védelmére. Akkor született meg az Európa Tanácsban a Nemzeti kisebbség védelméről szóló keretegyezmény, meg a Regionális vagy kisebbségi nyelvek európai chartája, és jött létre az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezetben a kisebbségi főbiztos intézménye. Számos nemzetközi ajánlás is született, de ez a lendület a 2000-es évekre elfogyott. Ma egy többoldalú szerződés kezdeményezése nagyon kevés sikerrel kecsegtet. Ugyanakkor ezt csak az államok tehetik meg, azaz állami kompetenciára van szükség, hiába lenne akár a kisebbségek számára is fontos, hogy ilyen munkában részt vegyenek. Erre formailag nincs esély.

Az államok nem akarnak ezen a területen előre lépni, amit talán a legjobban az illusztrál, hogy az Európai Bizottság is ebben a mostani elutasító határozatában arra hivatkozott, hogy az Európa Tanácsban a Nyelvi charta a Keretegyezmény és számos kezdeményezés ott van és ezeket a Bizottság is támogatja. De az az igazság, hogy az elmúlt hat évben nem csatlakozott új állam ezekhez a szerződésekhez. Az Európai Unióban pedig nagyon sok ország van, amely a Nyelvi chartának nem részese. A Keretegyezmény elfogadása már jóval nagyobb, de ott van például Franciaország vagy Görögország, amely nem ratifikálta ezt a szerződést. Úgyhogy úgy érzem, hogy jelenleg elértünk egyfajta plafont a nemzetközi együttműködésben: új államok nem akarnak csatlakozni ezekhez a szerződésekhez és a benne lévő részes államok sem akarják ezeket felülvizsgálni, megerősíteni, kiterjeszteni. Ami tehát a kisebbségi jogok területén valóban hasznos lehet, az a kétoldalú, azaz az államközi viszony megerősítése. Ennek viszont a korlátait is látjuk, ha a magyar kisebbségekre gondolunk, akkor Magyarország jelenleg nincs egy nagyon erős pozícióban, amikor bilaterális szinten a kisebbségek ügyét napirendre akarja tűzni.

Ugyanakkor azt is látjuk, hogy magának a Romániában élő magyaroknak is nagyon nehéz dolga van, ha konszenzust akar kialakítani a román többséggel.

- Igen, ennek az a másik oldala, hogy a '90-es években, amikor a közép- és a kelet-európai országok új alkotmányt fogadtak el és mindenféle törvényeket hoztak (például nyelvtörvényeket, de akár kisebbségi jogokat biztosító törvényeket is), ez az időszak nem teremtett tartós konszenzust a kisebbség és a többség együttéléséről. Ahogyan már az előbb is említettük, a kormányok jönnek mennek és ahogy az egyik valamilyen részengedményt tesz a kisebbségi jogok területén, a következő azt visszavághatja. Hogy egy teljesen semleges területet nézzünk Romániában, ami ráadásul nem is feltétlenül csak kisebbségi jogokról szól, az ingatlan visszaszolgáltatások helyzetében például a kisebbséghez kötődő katolikus és református egyházak évtizedes küzdelmeket vívnak, számukra jogosan elismert ingatlanjaik visszaszerzésében, amúgy egyre kevesebb sikerrel. Ez nem azt mutatja, hogy valamilyen stabilitás kialakult volna a társadalomban vagy a politikai elitben arról, hogy a kisebbségek helyzetét hogyan kezeljék.

Ezeknek a körülményeknek az ismeretében pedig a Minority Safepack kezdeményezéséhez is eljutunk, amelynek első változatáról már 2013-ban úgy vélte az Európai Bizottság, hogy a javasolt szabályozás nem tartozik jogalkotási hatáskörébe, illetve ahogy már említettük, a 9 pont megvalósításának mindegyike már folyamatban van, ezért inkább tagállami szinten kellene ezeket megvalósítani. Milyen volt az MSPI fogadtatása?

- A kezdeményezés az nagyon szerencsésen indult abból a szempontból, hogy az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniója (FUEN) a legelső pillanattól kezdve mögötte állt és ezért valóban lehetett egy összeurópai kezdeményezésről alkotott képet felépíteni (a FUEN elnöke Vincze Loránt EP-képviselő, akinek a Transindex vélemény rovatába írt publicisztikája itt olvasható el – szerk. megj.). De már a legelső pillanatban látszott, hogy az Európai Bizottság ezt nem fogja támogatni. Az első kör az pont arról szólt, hogy az Európai Bizottság már az aláírás kezdeményezésének a kérdését is elutasította, csak hát olyan laza érveléssel, hogy a luxemburgi törvényszék előtt ezt sikerrel megtámadhatták a kezdeményezők. A perbe az EB oldalán Románia és Szlovákia, a FUEN oldalán pedig Magyarország lépett be. A bíróság azonban csak a Bizottság elutasító döntésének indoklását látta hiányosnak, a törvényszék nem tért ki és nem is merült fel az a kérdés, hogy ezek alapján lehet-e jogalkotási kezdeményezést elindítani, hanem arról szólt, hogy az aláírás megtagadásához azért ennél komolyabb indokok kellenének. Az Európai Bizottság a bíróság döntésére végül is áldását adta és elfogadta formailag a polgári kezdeményezést, így elindulhatott az aláírásgyűjtés.

Amikor ezek az akadályok elhárultak, akkor ez egy sikertörténet volt, még akkor is, ha azt nem lehet letagadni, hogy az aláírásoknak a döntő része egy népcsoport tagjaitól érkezett, a magyaroktól, akik a legaktívabban vettek részt az aláírásgyűjtésben. (Az egy országból legtöbbnek számító 527 686 aláírást Magyarországon gyűjtötték. Forrásaink szerint a budapesti gyűjtés száz erdélyi önkéntes részvételével zajlott. Romániában az 1,3 millió magyar közül 254 871-en írták alá az RMDSZ-hez is kötődő kezdeményezést. Szlovákiában a kárpátaljai magyarok 63 272-an írták alá, a többi országban ennél jelentősen kevesebben – szerk. megj.). De ennek nem kellene jelentősége legyen, mert a sikeres kezdeményezéshez szükséges aláírásokat 11 országban sikerült összegyűjteni. Ilyen szempontból teljesen mindegy, hogy hogyan jött össze 1 123 422 aláírás, de biztos, hogy ebből kifolyólag néhány állam szemében magyar üggyé vált ez.

Milyen volt a kezdeményezők tárgyalópozíciója „Brüsszelben”? Mint ahogy ön is említette, az MSPI egy magyar jellegű kezdeményezésként indult, ugyanakkor a kezdeményezők 2018-ban azért is halasztottak el a benyújtását, mert Jean-Claude Juncker akkori EB-elnök nem kívánt előzetesen egyeztetni a szervezők szándékairól, így inkább úgy ítélték meg, hogy az egyszer benyújtható polgári kezdeményezés szempontjából kedvezőbb lesz, ha az európai parlamenti választások után, egy másik bizottsághoz nyújtják be.

- Nehéz külön választani a különböző szálakat, hisz az a vád is felmerült, hogy a kezdeményezés Věra Jourová (az Európai Bizottság értékek és átláthatóságért felelős alelnöke – szerk. megj.) asztalán landolt, akiről közismert, hogy nyílt vitában áll a magyar kormánnyal, ami az elmúlt években elmérgesedett, ami szintén szerepet játszhatott abban, hogy az Európai Bizottság nem akarta elfogadni a kezdeményezést. Én úgy vélem, hogy az ilyen kamarilla ügyekbe nem érdemes mélyebben belemenni, mert sokkal fontosabb, amit az előbb említettem, hogy igazából strukturális okai vannak annak, hogy a bizottság nem állt ebbe bele semmilyen fronton. Az már egy nagyon teoretikus kérdés, hogy amennyiben ez a vita nem lenne, vagy ha Magyarország lendületes föderalista álláspontot képviselne, akkor vajon egy vagy két javaslatot el lehetett volna-e fogadtatni a Bizottsággal. De ez már sci-fi kategória. Én azt hiszem, hogy ennek igazából intézményi okai vannak, a Bizottság szerepfelfogása és a témának a politikai érzékenysége, ami ehhez a döntéshez vezetett.

A kezdeményezők irányába felmerült az a vád is, hogy ez a strukturális probléma, amelyet az Európai Bizottság már 2013-ban jelzett feléjük, meg fogja akadályozni, hogy a MSPI sikeres legyen. Ön szerint lehetett látni már az elején?

- Amennyiben lehetett is látni, azért az európai polgári kezdeményezés egy olyan lehetőség, amit ki kell próbálni, amíg nem jutunk el a falig, addig nem tudjuk, hogy ott-e a fal. Ez egy nagyon fontos és nagyon sikeres kezdeményezés volt: az aláírások összegyűltek, nagyon komoly politikai támogatást sikerült felépíteni mögé. Az Európai Parlament kétharmados támogatása is fegyvertény. Hogyha az EP, mint említettem, hajlamosabb is valamivel megértőbben viszonyulni a kisebbségi jogokkal szemben, ez egy olyan tematizációs lehetőség volt, ami nagyon fontos. A másik fontos dolog az, hogy ezzel színvallásra lehetett kényszeríteni az Európai Bizottságot: konkrét ügyben szembesíteni lehetett azzal, hogy a hagyományos nemzeti kisebbségek ügyét felvállalja-e vagy sem? És nem vállalja fel.

Milyen pozitív hozadékai voltak tehát a már említetteken kívül a Minority Safepack kezdeményezésének a kisebbségi jogok előremozdítása tekintetében?

- Az egy nagyon pozitív dolog, hogy olyan javaslatokat fogalmaztak meg, amelyek reálisak. Ha megváltozik a politikai hangulat, vagy valamilyen más helyzet rákényszeríti az Európai Bizottságot, vagy a közhangulat úgy változik, hogy a nemzeti és a hagyományos kisebbségek ügye ismét fontossá válik, akkor látszik, hogy van erre mód, hogy akár a más területeken, pl. a roma keretstratégiával vagy a már említett gender vagy szexuális kisebbségeket érintő akciótervekhez hasonlóan látjuk, hogy mik azok a lehetőségek, amelyek bármikor hasznosíthatóak. Én ezt mindenképp fontosnak tartom. Meg azt is, hogy egyáltalán egy ilyen kezdeményezést idáig el tudtak vinni. Azért azt látjuk, hogy az európai polgári kezdeményezések közül összesen öt jutott el elbírálási szintre, ebből négyet elutasítottak és egy, a Right2Water (Minden embernek joga van a vízhez és a megfelelő higiénés körülményekhez! A víz közjó, nem árucikk!) elnevezésű kezdeményezés részben sikeres is volt.

Tekinthetünk úgy a Minority Safepack kezdeményezésre, mint egy nagyobb célnak a megalapozására?

- A politikai diskurzus tekintetében lehet, hogy lesz még ennek következménye. Ha az Európai Parlament esetleg újra napirendre tűzné, akkor az Európai Unió működéséről szóló szerződés 225-ik cikke szerint az EP is javasolhat jogalkotási kezdeményezést a Bizottságnak. Tehát lehet, hogy még egy kört futnak vele, de őszintén szólva én nem tartom az uniós jogot alkalmasnak arra, hogy a kisebbségek védelmében hatékony jogalkotás szülessen. Tehát, azért az biztos, hogy egyrészt nincs is ilyen konkrét jogalkotási felhatalmazás az alapító szerződésekben. Azok a rendelkezések pedig, amelyek ma az uniós jogban a kisebbségeket érintik, akár az alapértékek között a kisebbségekhez tartozó személyek jogainak a védelme, akár az Alapjogi Chartában a nemzeti kisebbséghez való tartozás alapján való diszkrimináció tilalma, akár Európa gazdag kulturális sokszínűségének védelme, azért elég sovány hivatkozások arra, hogy mondjuk érdemben változtatni lehessen a kisebbségek helyzetén. Ennek ellenére fontos lenne, hogy legalább elvi szinten, legalább szimbolikus támogatásokban, vagy akár egy keretstratégiában az EU is kiálljon Európa hagyományos nemzeti, nyelvi kisebbségei mellett.

Csak egy példával élnék: az uniós bővítésben folyamatosan napirenden tartják – a tagjelölt államokkal szemben – a politikai kritériumok között a kisebbségek helyzetét is. Amikor a nagy bővítés során 2004-ben a balti államok is csatlakoztak, akkor egy nagyon komoly vita volt előtte arról, hogy az ott élő oroszok állampolgárságát rendezni kéne, az ő anyanyelvhasználati jogaikat azért valamennyire biztosítani kellene. Ezeknek a vitáknak az eredményeként Lettországban, Litvániában és Észtországban is komoly változások indultak el. 2019-ben Lettországban viszont egy olyan törvényt fogadtak el, amely radikálisan visszaszorítja a kisebbségi nyelvű oktatást, tehát hasonlóan az ukrán törvényhez, folyamatosan növelik az államnyelv kizárólagosságát.

Úgy történt ez a törvénymódosítás, hogy senki nem gondolkodott azon, hogy esetleg a 7-es cikkely szerinti eljárást el kellene indítani (Magyarország és Lengyelország kormánya ellen jelenleg ez az eljárás zajlik – szerk. megj.), mert Lettország megsértette az Európai Unió alapértékeit, az Európai Bizottságtól sem tudunk, hogy valami komoly ejnye-bejnyét hallottunk volna, miközben a lett törvény nyilvánvalóan visszalépést jelent a kisebbségi jogok terén a korábbi szabályozáshoz képest. Az érzékelhető, hogy a meglévő uniós jogi normák nem alkalmasak arra, hogy a kisebbségi jogok védelmének a visszanyesését megakadályozzák.

Ilyen kilátásokkal a Székely Nemzeti Tanács regionális kisebbségekért kezdeményezése, aláírásgyűjtése is hasonló sorsra jut?

- Nagyon valószínű. Ha meg is lesz a megfelelő számú aláírás a megfelelő számú országból (a beszélgetés óta eltelt idő alatt, a hetedik európai uniós államban, Spanyolországban is sikerült elérni a törvényben meghatározott limitet – szerk. megj.), akkor is nagyon valószínű, hogy ugyanarra a sorsra jut, mint a Minority SafePack, ha eljut a Bizottságig. Főleg azért, mert a kezdeményezők a regionális támogatások elosztásában szeretnének egy olyan szempontot behozni, ami nehezen elképzelhető, hogy elfogadható legyen a Bizottságnak. Az, hogy a kulturális, kisebbségi identitás megőrzése szerepet kapjon az uniós források elosztásában, ez nagyon valószínűtlen, hogy egy uniós jogszabályban megjelenjen.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS