2021. április 20. keddTivadar
Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

Nemcsak a románok várják el tőlünk, hogy tökéletesen beszéljünk románul, de mi is magunktól. Jó lenne ezen változtatni

B.K. 2021. március 03. 19:34, utolsó frissítés: 19:44

A legutóbbi Transindex-kerekasztal témája „nyelvtudásunk és a román nyelvvel szembeni attitűdjeink” volt.


A román nyelvvel való bonyolult viszonyunk elemzése újabb fejezetében Vig Emese felelős szerkesztő beszélgetett Toró Tibor politológussal és Kiss Tamás szociológussal. A témában elismert kutatóknak számító vendégeinket arról faggattuk, arról tulajdonképpen mennyire beszélünk jól románul, illetve hogy milyen berögzült hiedelmek, frusztrációk, tévhitek keserítik meg az életünket az állam nyelvével kapcsolatosan.

A szakértők el is helyezték az erdélyi magyar kisebbségi jogok és az anyanyelvi oktatás helyzetét Kelet-Európában, és kiderült: egyáltalán nem állunk rosszul. vagy azt is mondhatnánk: vannak, akik sokkal rosszabb helyzetben vannak nálunk.

Amit a szakértők rámutattak: többet várunk el magunktól mi, romániai magyarok, mint amennyit teljesíteni lehet, ezért frusztráltak közülünk nagyon sokan. Emiatt még azok is lapulnak sokszor társaságban, akik eléggé jól beszélnek románul. Nehogy – megszólalván - kiderüljön, akárcsak az akcentusból, hogy magyarok, mert akkor „rajtuk a bélyeg”.

Figyelemre méltó (egyszersmind tragikomikus) az, hogy a kutatások szerint nemcsak a románokat zavarja az, ha valaki nem beszél tökéletesen románul. Hanem a magyarokat is, akik nemcsak maguktól, de a többi magyartól is elvárják, hogy anyanyelvi szinten beszéljenek románul. Nem jól, nem felsőfokon, hanem úgy, mint egy román.


Ennek a jelenségnek neve is van: a „native-languagism” amit talán „anyanyelvizmusnak” fordíthatnánk magyarra. Ezt azt jelenti, hogy lényegében széles körben elfogadott az a nézet, hogy aki nem beszéli anyanyelvi szinten a románt, az alacsonyabb rendű. És ez nemcsak a románokra igaz!
A két kutató szerint lényegében interiorizáltuk a románok velünk szembeni elvárásait. Ezért szégyelljük sokan, ha nem tudunk ennek az eléggé irreális kívánalomnak megfelelni.

Szintén a felmérések mondják: az erdélyi magyarok túlnyomó többsége elfogadja a román nyelv dominanciáját. (Ellentétben pl. az észtekkel, akik a szovjet időkben nem voltak hajlandóak a boltban visszaszólni oroszul.) Sőt, az erdélyi magyarok többsége még csak annyit sem tekint jogos elvárásnak, hogy a magyarok által is lakott régiókban a románok tanulják az iskolában a magyar nyelvet.

A két szakértő lerombolta azt a közhiedelmet is, miszerint az erdélyi magyarok nem akarnak megtanulni románul. Ezt egyébként konkrétan mérték is: 97%-unk gondolja azt, hogy nagyon fontos jól megtanulni az állam nyelvét.
Érdekes adat (mely ellentmond a hiedelemnek, miszerint a székelyföldiek bezárkózóak lennének), hogy a székelyföldiek eléggé nagy arányban szeretnék, ha a román nyelven és irodalmon kívül más tantárgyakat is tanulnának az iskolában románul. Sőt, akár a vegyes tannyelvű iskolákat is jónak látnák, csak valami módon táguljanak a lehetőségek arra, hogy a román nyelvvel találkozzanak.

Mindeközben viszont mélyülni látszik a szakadék a két etnikum között: míg a magyar intézményrendszer (oktatási, kulturális, stb.) egyre inkább párhuzamosan fejlődik a romántól, azaz szinte minden elérhető már magyarul, addig a hivatalos ügyintézésből egyre inkább kiszorul a magyar nyelv használata.

Arányaiban egyre több magyar diák jár magyar tannyelvű osztályba, sőt egyre több jár homogén magyar tanintézménybe, ami által biztosítottá vált a magyar nyelv és kultúra fenntartása. Kialakult egy párhozamos oktatási rendszer, melyben a magyar gyerekek csakis a román nyelvet és az irodalmat tanulják románul. Azonban a közszférában már homlokegyenest más viszonyok uralkodnak. Itt egyértelmű a román nyelv dominanciája, holott az oktatási rendszernek az felelne meg, ha a magyar is hivatalos nyelvi státust kapna. A magyarok időnként marginalizálva érzik magukat, és ennek fő okát a román nyelvtudásuk hiányából eredeztetik. Olyan marginalizációt is a román (nem)tudás számlájára írnak, melynek nem feltétlenül ez az oka.

És bár a romániai magyarok túlnyomó többsége fontosnak tartja a román elsajátítását, a párhuzamos intézményi fejlődés, és az egyre kevesebb interakció ennek egyáltalán nem kedvez.

A párhuzamos intézményi fejlődési miatt pedig a magyar nyelvű oktatásból kikerülő diákok mobilitása, lehetőségei beszűkülnek.
Igaz-e, hogy az erdélyi magyarok nem tudnak románul?
Tett fel a köztudatban élő vélekedésre vonatkozó kérdést Vig Emese. Mint kiderült: nem igaz. Van, aki anyanyelvi szinten beszél, van aki jól és van aki kevésbé jól, de nagyon ritka az olyan erdélyi magyar, aki nem tud két mondatot összefűzni.

A kutatók hozzátették: kérdőíves módszerrel dolgoztak, tehát nem magát a román nyelvtudást mérték, hanem annak percepcióját, azaz hogy mit gondol az alany a saját nyelvtudásáról. Ez pedig nem feltétlenül tükrözi a valóságot, főleg ha figyelembe vesszük a saját magunkkal szemben felállított irreális elvárásokat.

„Kevésbé erőszakos ideológiai közegben sokan azt mondanák, hogy anyanyelvi szinten beszélnek románul, de a native languagism miatt ezt nem merik mondani. Az angol esetében például sokkal engedékenyebbek vagyunk saját magunkkal szemben” – fejtegette Kiss Tamás. Aki egy személyes példát is felhozott arra, hogy mi módon tudjuk generálni egymásban ezeket a lényegében teljesíthetetlen elvárásokat, gátakat. – Nagyon büszkék vagyunk például a lányunkra, aki felsőfokú nyelvvizsgát tett angolból. Azért viszont folyton korholjuk, ha románul hibázik. Pedig bizonyos regiszterek szerint jobban beszél románul, mint angolul.”



Szóba került az „elkésett nyelvtanulás” kérdése is, mely lényegében azt jelenti, hogy ha egy diák nem is tudja a románt jól elsajátítani a középiskola végéig, később, román közegbe kerülve, viszonylag hamar behozza a lemaradást. De legalábbis a magyarok jelentős része elboldogul, helyt áll a munkahelyén. Ez pedig árnyalhatja a nyelvoktatással kapcsolatos ismereteinket: ha egy-két hónap alatt megtanulnak románul, azt jelenti, hogy az iskolai nyelvoktatás mégiscsak ért valamit. Valószínűleg létezik egy magas szintű, passzív nyelvtudás, még ha az illető a native languagism miatt úgy is érzi, hogy a romántudása elégtelen.

„Hangsúly kellene helyezni a nyelvi ideológiák lebontására, tudatosítani kellene, hogy nem dől össze a világ, ha az ember nem beszél tökéletesen románul” – jelezték az követendő irányt a szakértők. Akik szerint bővíteni kellene az anyanyelvhasználat tereit, ahol lehet, meg kell kérdőjelezni a nyelvi aszimmetriát egyfajta „nyelvi ellenideológia’ keretében. Mint kiderült, nem feltétlenül törvénymódosításokra gondolnak, hanem pl. az olyan helyzetek másfajta kezelésére, mint amikor sorban állás közben három magyar románul beszél egymás közt, vagy hogy merjük-e megszólítani magyarul azt az elárusítót, akinek azt írja a kitűzőjén, „Erika”, „Emőke” vagy „István”. Hozzátették: vannak erre módszerek.


Végül egy olyan kutatásról is beszámoltak a szakértőink, mely Kelet-Európa hét, nagylétszámú, őshonos kisebbsége esetén vizsgálta és hasonlította össze a helyi törvénykezést és a gyakorlatot, a PISA-teszteredményeket, valamint azt, hogy az EU – a kisebbségi keretegyezmény fényében – miként reagál a különböző modellekre.

Mint kiderült, talán csak a Macedóniában élő albánokat irigyelhetjük, legalábbis a helyzetük jobbnak tűnik, a két nyelv státusa sokkal szimmetrikusabb, elment egy hivatalos nyelvhasználati modellbe.
Bulgária viszont egyértelműen asszimilációs politikát folytat a török kisebbséggel szemben. Csak bulgár nyelvű oktatás van és katasztrofálisak a török gyerekek oktatási eredményei.

A három balti államban megtartották ugyan az orosz nyelvű iskolákat, de pl. nem adnak nekik tankönyveket. A középiskola meg már csak lettül vagy észtül van, és a mainstream oktatásba nem engedik be az oroszokat, „sanyargatják őket”.

Szlovákiában erodálódik a magyar oktatási rendszer, fokozatosan a privát szférába kerül az anyanyelvhasználat.

Szóval, nagyon változatos a paletta. Végezetül elhangzott, hogy ritkán beszélünk arról, hogy mi, erdélyi magyarok tulajdonképpen kétnyelvűek (40%-ban háromnyelvűek) vagyunk. Ezt egy adottságnak, természetes dolognak fogjuk fel, holott előnyként is tekinthetnénk rá.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS