2021. szeptember 22. szerdaMóric
Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

„Az, hogy a gyereke magányosan szenved az ő tette miatt, nagyobb súly a börtön rácsainál”

Horváth-Kovács Szilárd Horváth-Kovács Szilárd 2021. április 17. 12:46, utolsó frissítés: 21:36

Mi a probléma a hagyományos igazságszolgáltatással? Mi a resztoratív szemlélet? Nagyinterjú Vidia Negreával.


Megkerestük Negrea Vidiat, az International Institute for Restorative Practices (IIRP) magyarországi szakemberét, hogy felvázoljuk, mi a resztoratív szemlélet, amiről ősszel egy nemzetközi konferencia is lesz Erdélyben. A klinikai pszichológiában jártas és 20 éves, széles körű tapasztalattal rendelkező szakértő Szászrégenben született, majd a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetemen végzett filozófia szakot. Azóta többször visszatért Erdélybe ismertetve a helyreállító szemléletet.

Hogy került, mint filozófia hallgató a klinikai pszichológia közelébe, s onnan milyen utat járt be, amíg a resztoratív szemlélethez eljutott?

- A filozófia szakon belül akkoriban pszichológiát is lehetett tanulni. Amikor Magyarországra kerültem, pszichológusként egy javítóintézetben kaptam állást, de attól tartottam, hogy az a pszichológiai tudás, amit a kolozsvári filozófia szakon szereztem, nem lesz elegendő, hogy jó szakember legyek. Ezért kezdtem el egy képzést a klinikai pszichológia szakon.

Elvégeztem egy longitudinális kutatást, hogy megtudjuk mennyire maradnak meg a normakövető életpályán azok, akik kikerülnek egy javítóintézetből. Az eredmény siralmas volt, nagy visszaesést mutatott. Kérdés lett, hogy mi okozza a visszaesést? A visszajelzéseik szerint ezt egyrészt a környezet előítéletei okozták, másrészt a közösségi támogatás hiánya – ez meghatározóan befolyásolja, hogy az illető személy mennyire tudja fenntartani vagy sem a pozitív viselkedést. Az is egyértelmű volt, hogy a javítóintézetekben nagy kontroll, magas elvárások, egyértelmű szabályok voltak, amelyek egy erős alkalmazkodást követeltek meg, de nem voltak alkalmasak arra, hogy felelősségvállalásra ösztönözzék a fiatalokat. Így, mikor kikerültek és megszűnt a kontroll kényszerítő hatása, sokan nem tudtak felelősséget vállalni a napi rutinjaikért, a tetteikért: ott folytatták az életüket, ahol a javító előtt abbamaradt. Sőt, még rosszabbodott a helyzet, mert az előítéletek és sztereotípiák is rájuk rakódtak, így nagyon könnyen visszakerültek a rendszerbe.


A praxisom során nekem nem az volt az elsődleges, hogy ki és mit követett el, hanem, hogy végiggondolják, rajtuk kívül ki az, aki még szenved attól, amit tettek vagy, hogy ők bent vannak, mennyiben tudatosul bennük, hogy a tettüknek, a cselekményeiknek vannak sértettei, sérültjei. Kiderült, hogy amíg nem látják be, hogy másokra nézve milyen negatív következményekkel jár a tettük, addig ők áldozati szerepbe kerülnek. Ebből az áldozati szerepből pedig azt élik meg, hogy igazságtalanság történik velük szemben, azt gondolják, hogy igazságtalan a rendszer. Ellenben mikor rájönnek, hogy milyen sérelmeket, sérüléseket okozott a tettük, s hogy ezt csak ők tudják helyrehozni, jóvá tenni, akkor növekszik az empátiájuk, és megjelenik a tettvágy, hogy aktív részesévé váljanak egy folyamatnak, amelyben orvosolni lehet a sérelmeket. Főleg olyan helyzetben, amikor általuk szeretett, tisztelt, nagyra becsült személyek szenvednek miattuk: a szüleik, a gyerekeik, a családjuk.


És ha a szembesítés mindenki számára biztonságos térben zajlik, akkor számottevően nagyobb a hajlandóság arra, hogy az érintett személy nyitott legyen a saját szerepének a megértésére, ami alapvető az elromlott kapcsolatok helyrehozásában és a sérelmek orvoslásában.

Így és ezért kerültem én közel a resztoratív szemlélethez. Ezekre a kutatásokra felfigyeltek a nemzetközi szakértők, és kaptam egy meghívást az Amerikai Egyesült Államokba, ahol már 25-30 éve működött a resztoratív szemlélet az oktatásban, nevelésben. A meghívó intézet – az International Institute for Restorative Practices (IIRP) – biztosított egy évre tanulmányi ösztöndíjat, hogy, az akkori elnök, Ted Wachtel elmondása szerint ne kelljen évtizedekig kikísérletezzem a hatékony működést. Ez év alatt láttam, hogy a szemlélet a gyakorlatban mennyire egyszerű és nagyszerű.

A szemléletet, a tapasztalatokat hazahoztam Magyarországra, ahol egy modell-kísérletet indítottam el, és rövid időn belül hasonló jó eredményeket sikerült elérni, mint az amerikai kollégáknak. Azaz kiderült, hogy a szemlélet, amennyiben emberi szükségletekre figyel oda, kultúrafüggetlen, máshol is alkalmazható. Ennek volt egy olyan következménye is, hogy elkezdtek hívogatni beszélgetésekre, előadásokat tartani, egyetemekre, és így kerültem vissza Erdélybe is.

Attól, hogy valaki börtönbe került egy tett miatt, még valakinek a gyereke, a szülője, a társa, barátja, egy közösség tagja. Fotó: Marko Lovric képe a Pixabay -en. Attól, hogy valaki börtönbe került egy tett miatt, még valakinek a gyereke, a szülője, a társa, barátja, egy közösség tagja. Fotó: Marko Lovric képe a Pixabay -en.

Ha rákeresünk az interneten a resztoratív igazságszolgáltatásra, akkor a találatok között előfordul az amerikai büntető igazságszolgáltatás szembeállítva a norvégiai gyakorlatokkal. Mifelénk is inkább a büntető igazságszolgáltatás a domináló – mi ezzel a gond?

- A büntető szemléletben a probléma az, hogy többnyire csak az elkövetőre fókuszál, és úgy keresi a választ a miértekre, hogy közben megbélyegez, megszégyenít, kirekeszt, és az érintettben egy negatív énképet alakít ki. A valahova tartozás szüksége – főleg fiatal korban – nagyon fontos. De ha a büntetésből történő nevelésnek az a „célja”, hogy minél több fájdalmat és szenvedést okozzon, majd végül megbélyegezve, megszégyenítve, kirekessze őt a közösségből, akkor mire alapozzuk azt az elvárást, hogy utána nyitott legyen a reintegrációra és normakövetővé váljék? Ráadásul úgy, hogy lényegében magára hagyjuk. Ezért inkább tud azonosulni a negatív viselkedési mintákkal, az ilyen jellegű szubkultúrákhoz tud kötődni, ott megtalálja magát, ott fontos lehet, szerepet kaphat, tehát tud valahova tartozni, elismert lehet. A jelenlegi büntetési rendszer éppen ezt segíti elő.

Ezzel szemben a skandináv országokban, főleg Norvégiában, más szemlélet kezdett kibontakozni. A resztoratív szemlélet egyik európai képviselője – Nils Christie, szociológus és kriminológus –, már az 1970-es években mondta: „vissza kell adni a konfliktust a tulajdonosainak”. Ne az állam, ne egy rendszer döntsön valakiről, valakik helyett, valaki ellen, hanem az érintettekkel együtt nézzék meg, hogy mire van szükség ahhoz, hogy a dolgok rendbe jöjjenek. Erre a választ a leginkább és a leghitelesebben azok tudják, akik a tettek hatásainak, a sérelmeknek az elszenvedői. Erre utal Nils Christie mondata is, hogy a sérelmeket elkövetők a legjobb „szakértőik” a saját problémáiknak, ők tudják ténylegesen orvosolni ezeket. A rendszernek ekkor az a feladata, hogy biztonságos környezetet teremtsen, és elősegítse, hogy a konfliktusokat, sérelmeket az emberek meg tudják osztani egymással, és elinduljanak a megoldás felé.

Ezzel szemben a hagyományos igazságszolgáltatásunk alapja a megtorlás, a „szemet-szemért” elvből indul ki, ami nem az indulatok csitulását segíti, inkább fokozza őket.

Tisztázzuk a fogalmat, mit jelent a resztoratív? És mi helyesebb, a resztoratív igazságszolgáltatás vagy gyakorlat, technika, szemlélet?

- Maga a „resztoratív” helyreállítást, visszaállítást jelent, a kapcsolatok helyreállítására utal, amihez szervesen hozzátartozik a jóvátétel is.

A fogalmi zűrzavar egyik oka, hogy az 1970-80-as években az igazságszolgáltatás keretén belül fogalmazták meg a jóvátételt és a kapcsolatok helyreállításának lehetőségét szerte a világon. Az ausztráliai és amerikai gyakorlatok emellett azt is mutatták, hogy ezeket az elveket lehet alkalmazni az igazságszolgáltatáson kívül is. Ezért eleinte resztoratív igazságszolgáltatásról beszéltek, ma inkább resztoratív szemléletről, hiszen a nevelésben, az oktatásban, a családok megsegítésében, a lakóközösségben, a munkahelyen is érvényesítjük ezeket az elveket.

Az alapelve az, hogy az emberek együtt tudnak működni, konfliktusmentesen tudnak élni, ha azok, akik döntési pozícióban vannak, nem helyettük, hanem az érintettekkel együtt hozzák meg a szükséges döntéseket.

Amikor a resztoratív alapelv átkerült az igazságszolgáltatásból a civil szférába, akkor úgy jelent meg, mint az emberi méltóságot biztosító eljárások, technikák, gyakorlatok. Ezért azt tartották fontosnak, hogy a módszereket, az eljárásokat alkalmazzák, de fel kellett ismerni: nem lehet úgy konfliktust oldani, ha a felek között nincs kapcsolat, ha nincs közösség. Másként fogalmazva, ameddig az alapvető emberi szükségletek nincsenek figyelembe véve, addig a legjobb konfliktuskezelési protokoll sem működik tartós eredménnyel. Az utóbbi évek egyik felismerése éppen az, hogy maga a szemlélet a fontos, mert csoportok igényei, szükségletei határozzák majd meg, hogy éppen mit lehet és kell alkalmazni. Ebben az értelemben az utóbbi években a reaktív technikákról, amelyek egy konkrét cselekményre válaszolnak, a fókusz átkerült a proaktív szemlélet érvényesítésére és a megelőzésre.

A resztoratív szemlélet sokmindent magába foglalhat: a kapcsolatépítéstől kezdve, a közösség erősítésén keresztül, egészen a méltányos eljárások működtetéséig, amelyek révén az érintettek azt tapasztalják, hogy érdemes bevonódni, hallhatóvá tudják tenni a hangjukat és részt tudnak venni a döntési folyamatokban.

Viszont azokban az országokban, ahol a „hagyományos”, „poroszos” nevelés és a büntető-megtorló gondolkodásmód működik, ott még csak a technikák, leginkább konkrét “receptek”, gyakorlatok iránt mutatkozik érdeklődés, mert a szemléletformálás egy hosszabb időt igényel, nagyobb bevonódást társadalmi szinten és alaposabb önismeretet az egyének részéről.

Mindemellett a nyitottság ellenére is még megmarad egyféle ellenállás a változtatást igénylő szemlélettel szemben. Például, ha egy munkahelyen az igazgató kijelenti, hogy „ti csináljátok a resztoratív gyakorlatokat, de nekem nincs időm bevonódni”, akkor ez nem a resztoratív szemléletet érvényesíti, hanem ugyanaz a felülről és kívülről történő döntést, ami a hagyományos gondolkodásmódot jellemzi. De mivel a szemlélet nem elterjedt és közismert, az intézmények számára könnyebb kérni egy receptet, egy eljárási protokollt, s azt alkalmazni. De az nem fog minden további nélkül működni, mesterségessé válik, mivel a protokolláris eljárás gyakran nincs tekintettel a kontextusra, nem érzékeny a kapcsolatokra.

Tehát mint szemlélet képes átfogni a lehető legkülönfélébb emberi közösségi formákat, ahol egy erős pozitív üzenettel jelentkezik: „helyreállítjuk az emberi kapcsolatokat, a közösséget”. Környezetünkben az ilyen pozitív üzenetek valahogy gyanúsak, rögtön felmerül, hogy egy ilyen szemlélet eltörli a közösségi morált, a különbségtételt a jó és a rossz között: megérti és felmenti a „rosszakat”.

- Ez a nagyon polarizált gondolkodásmód jellegzetessége: az embereket „jóra” és „rosszra” osztja fel. De ki a jó és ki a rossz? Természetesen, mikor normasértés történik – erőszak, bántalmazás, visszaélés, gyilkosság –, akkor az nyilvánvalóan rossz, eltelítődő, de ezzel nem kellene lezárni a kérdést. Mert mi a rossz: a tett vagy az ember? El tudjuk választani a normasértő cselekményt a tett elkövetőjétől?

A büntető-megtorló rendszerekben azt láthatjuk, hogy ha valakit kiskorától kezdve rossznak bélyegeznek, akkor alkalmazkodik hozzá, azonosul az üzenettel, és kialakul benne egy negatív énkép: ő ennek megfelelően fog viselkedni, ez lesz a kiszámítható a számára. Ezért nagyon veszélyes a megbélyegzés. De a kommunikációnkkal is ezt erőltetjük. Ha nincs az emberek között kapcsolat, és rákérdünk, hogy „ezt miért csináltad?”, akkor azt a választ kapjuk, hogy „csak” vagy „nem tudom” – ami serdülőknél egy jellegzetes válasz.

Ezzel szemben amire a resztoratív szemlélet ösztönöz, hogy tudjunk úgy kommunikálni, hogy a másik megértse, hogy nem ő, mint ember, hanem az, amit csinált, az rossz, valamint arra, hogy segítsük felismerni, hogy a cselekedete miért és kinek rossz.

Amikor a felismerés és a belátás megbélyegzés nélkül történik, sok esetben a problémát okozó személyben természetes igényként fogalmazódik meg a sérelmek orvoslásának, jóvátételnek, helyreállításnak az igénye. Ellenben, ha azt a visszajelzést kapja, hogy „ő rossz” és őt kell kirekeszteni, “megjavítani”, azzal főleg fiatalkorban nehezen tud megbirkózni, és nagy elszántság és erőforrás kell ahhoz, hogy az ellenkezőjét bizonyítsa.

Mikor börtönökben dolgoztam, ahol gyilkosságokat elkövető emberekkel is találkoztam, akkor a gyerekek és a családtagok részéről mindig megjelenik, hogy a gyerek szereti az apját, de amit csinált, az borzalmas, azt szeretné elfelejteni, de nem lehet. Megjelenik egy vágy, hogy ha már nem lehet “visszacsinálni”, akkor az apa bizonyítsa be, hogy tud jó dolgokat is csinálni, bizonyítsa be, hogy egy szerethető, normális ember – hiszen a gyerek vagy más családtag tudja, hogy nem volt mindig „ilyen ember”, nem állandó jelleggel volt „gonosz”. Amikor az érintettek készek arra, hogy részt vegyenek egy beszélgetésben, ahol szembesülnek tettei következményeivel, akkor rájönnek, hogy ez a folyamat sokkal nehezebb az előírt büntetésnél, és sokkal nehezebb feladatokat ró a felelősökre. Erre példa egy fogvatartott esete, aki azzal szembesült, hogy a kedves, jó tanuló és cserfesnek ismert kislánya elmondja, hogy az iskolában nincsenek barátai. Apja meghökken a gyermeke magyarázatán: mert a barátokkal őszinték vagyunk, és az apuka bebörtönzése egy nagy titok a családban: ha lenne barátja, akkor ezt a titkot óhatatlanul elárulná – a családját árulná el. Inkább nem barátkozik senkivel. Ebben a helyzetben az, hogy a gyereke magányosan szenved az ő tette miatt, nagyobb súly a börtön rácsainál.

Számomra ezért nagyon fontos, hogy az énkép helyreállításával kezdjem a munkát, ami a szerepek helyreállításával is jár. Mert attól, hogy valaki börtönbe került egy tett miatt, még valakinek a gyereke, a szülője, a társa, barátja, egy közösség tagja. És ezeknek az érintett személyeknek a mondanivalójukat, aggályaikat, félelmeiket és vágyaikat, igényeiket, kell meghallania, ehhez ad keretet és segítséget egy resztoratív beavatkozás.

Mert a „rossz ember” stigma nem csak őt érinti, hanem a hozzátartozóit is, gyakran egy egész közösséget, s így sok érintett tehetetlenné válik. Erre számtalan példa van, amikor egy településen történik valami borzalmas, akkor az emberek a stigmát akár a településre is rányomják: „oda nem megyek, az egy szörnyű hely, ott gonosz emberek vannak”. A történtekkel járó szégyen, az indulatok, és a meg nem értett igények megmérgezik az emberek közötti kapcsolatokat és hosszú távon újabb problémákat szülnek. Ezért a resztoratív eljárások skáláján találunk egyéni, családi, csoportos vagy akár nagy közösségeket célzó technikákat, melyek révén biztonságos keretet kapnak a nehéz találkozások és súlyos beszélgetések, amiben a múlt tanulságaira építve, a jövőben vetett bizodalmat állítják helyre.

A tavalyelőtti történet, ami még elnevezésében is ezzel él: a „caracali eset”. Erről van szó?

- Pontosan. Ez mutatja, hogy az indulatok, az emberi érzések – a megbélyegzésen keresztül – ott maradnak és tovább hatnak, attól immár teljesen függetlenül, hogy a tettest elfogták vagy sem. A resztoratív szemléletben az is egy fontos belátás, hogy tudjuk, nem lehet mindig és mindenkivel elkezdeni ezt a munkát: nem biztos, hogy az elkövető, vagy akár az áldozat, a sértett készen áll rá. Egy gyilkosságnál nem csak az az áldozat, akit megöltek.

Egy történésnek sosem egy vagy két ember az érintettje, hanem a családjaik is, a tágabb közösségeik is, akik ilyenkor elveszni érzik a kontrollt, és munkálni kezd bennük a tehetetlenség érzése. Igen, van amikor egy egész város lakóközössége kirekesztettnek és megbélyegezettnek érzi magát, és bizonytalanságban él – ez történhetett Caracalban – mind szeretnék a kontrollt és a biztonságot visszakapni. A resztoratív gyakorlat során ritkán lehet minden érintettet összehozni, de egy-egy személyre vagy csoportra, a közösség egy részére lehet építeni a munkát, és onnan tovább bővíteni a kört.

Sokan azt gondolhatják, hogy akkor a resztoratív szemlélet minden emberi kapcsolatot helyreállít. Ez is gyanús, így erről az oldalról is kritizálják a szemléletet.

- A resztoratív szemlélet kritikája – a már említett polarizált gondolkodás mellett – abból adódik, hogy az emberek gyakran úgy képzelik, csak akkor működik, ha úgy indulunk, hogy minden embert összehozunk, akik megbocsájtanak, megbékélnek egymással. Hát nem így történik. Ez csak egy hosszú munkafolyamatnak a legvége lehetne, nem a kiindulópont.

Ha a beszélgetés biztonságos térben zajlik, akkor számottevően nagyobb a hajlandóság arra, hogy az érintett személy nyitott legyen. Fotó: StartupStockPhotos képe a Pixabay -en.Ha a beszélgetés biztonságos térben zajlik, akkor számottevően nagyobb a hajlandóság arra, hogy az érintett személy nyitott legyen. Fotó: StartupStockPhotos képe a Pixabay -en.

A kiindulópont az, hogy az egyének sérelmeit, vágyait, történetét meghallgatjuk, miközben segítséggel elkezdenek rájönni, mi volt a saját részük mindebben és mi múlik rajtuk ezentúl. Amikor kialakul a bizalom és az érzés, hogy a kontroll visszakerül az ő kezükbe, és képessé válnak a változtatásra és ennek elfogadására, akkor indul el a tényleges helyreállítás. Nem kényszerből, hanem arra vágyva, hogy jól legyünk önmagunk és a többiek számára, amennyire ez lehetséges. Ezért a resztoratív szemléletben az emberi kapcsolatok helyreállítása az elsődleges, és nem a jóvátétel azonnali követelése. Hiszen amikor az ember egy erős és meghatározó stigmát kap, akkor természetesen védekezik, nem fogja önként elismerni, hogy ő egy „elvetemült, rossz ember”. Sem a védekezés, sem a passzív elviselése a büntetésnek nem vezet a felelősségvállaláshoz.

A resztoratív szemléletre keresve sok találat az erőszakmentes kommunikációra utal. Ez mit jelent? Mire figyeljünk a mindennapokban ezzel kapcsolatban?

- Amikor valakit egy elhibázott tettel szembesítünk, akkor a természetes reakció a szégyenérzet. Ez az érzet lebénít, tehetetlenné és kiszolgáltatottá tesz, így kirekeszt a helyzetből. Azon gondolkozzunk el, hogy mit akarunk a megszégyenítő szembesítéssel: megbélyegezni vagy reintegrálni a közösségbe? Megbélyegezni mindannyian jól tudunk, reintegrálni nem olyan könnyű.

Ha a gyereket, kollégát, embertársunkat a közösségbe akarjuk visszavezetni, akkor a tettet és a cselekvőt válasszuk el, és ne az embert ítéljük el, hanem a tettet.

Ebben válik fontossá az erőszakmentes kommunikáció. A beszélgetésben nem az lesz a fontos, hogy „Mit csináltál? Miért tetted ezt? Ezért mit kapsz, mit érdemelsz?”, hanem az a cél, hogy kiderítsük, mi történt és vajon kit és hogyan érintett? Mert mindenkinek megvan a saját történése. Tisztázni kell, hogy az, ami történt, az az én történésemben hogyan jelent meg, milyen hatással volt rám vagy másokra, a hozzátartozókra, a közösségre. Amikor ez kiderül, akkor nem az a kérdés, hogy „mit érdemelsz ezért (büntetésként)”, hanem, hogy „mit csináljunk, mire van szükség, hogyan tovább”.

Eszerint az erőszakmentes beszélgetésnek és a helyreállító szemléletnek más az időhöz való viszonya: amíg a büntetés-centrikus gondolkodás a múltra irányul, a resztoratív a jövőre.

- Igen, a megtorló válasz többnyire a múltra, a büntetésre fókuszál, míg az erőszakmentes, asszertív megközelítés az egyéni szükségletekből indul ki, kitér a múltra is, hiszen ott történt valami, de úgy kérdez rá, hogy a történés a jelenre gyakorolt hatást elemzi és merítve az egyéni és közösségi erőforrásokra a jövőt igyekszik megalapozni. Tehát igen, egy jövőorientált kommunikáció a „mi történt, kit érintett, és hogyan tovább, kinek milyen szerepe, feladat lesz ebben kérdések mentén történik, míg a hagyományos a „mit csináltál, miért csináltad, és mit érdemelsz” irány inkább a múlthoz közelít.

A kettő összehasonlításából az is látszik, hogy az utóbbi, szűkíti, zárja a kommunikációt, és egyenlőtlen pozícióba helyezi a feleket; a resztoratív pedig nyitja az érintettek felé a kommunikációt, és ezzel akár át is alakíthatja a kapcsolatot: a szégyenből eredő hárítást átformálhatja együttműködéssé.

Már a nyelvi kifejezés is mutatja, hogy amikor azt mondom, hogy „amit csináltam, az negatív következményekkel jár”, akkor ebben nagyobb felelősségtudatosság rejlik, mintha azt mondanám, hogy „valamit csináltam, és ezért kapok egy büntetést”. Erre hadd mondjak egy aranyos példát: egyszer egy tanítónő az iskolában elvesztette a türelmét egy nagyon virgonc gyerekkel kapcsolatban, akit büntetésből a sarokba küldött. Az óra után megkérdeztem a gyereket, hogy mire gondolt addig amíg a sarokban volt. Azt felelte: „hát, vakolni kellene, mert észrevettem, hogy kezd hullni a vakolat a falról”. A tanítónő ekkor értette meg, hogy sokkal nagyobb eredményre vezetett volna, ha megbeszélik, hogy a gyerek virgoncsága hogyan hat a tanítónőre és a diáktársaira, hogy a magatartásának melyek a következményei és érintettjei. Azonban az is igaz, hogy a másik meghallgatása és a dolgok megbeszélése sokkal időigényesebb, de a következménye lényegesen pozitívabb, mint hogy a gyerek büntetésből a falat bámulja egy ideig.

A Magyar Kétfarkú Kutya párt által átfestett bűnbakképző plakát, amelyet a magyar kormány állított. Fotó: MKKP-Facebook via Mérce.huA Magyar Kétfarkú Kutya párt által átfestett bűnbakképző plakát, amelyet a magyar kormány állított. Fotó: MKKP-Facebook via Mérce.hu

Mindaz, ami elhangzott a beszélgetésben a resztoratív szemléletről összefüggésben áll a sajtóval, a nyilvánosság szerkezetével, a közbeszéd minőségével, az intézmények kommunikációjával és a politikai üzenetekkel is.

- Sok esetben ezek alulról jövő kezdeményezések, és a tapasztalat azt mutatja, csak akkor hatnak eredményesen, amikor találkoznak a felülről jövő támogató üzenetekkel, különben csak kis kezdemény-csírákként fejlődnek tovább.

Amikor Magyarországon a szemléletet igyekeztünk meghonosítani, nagy szerencsénk volt, hogy az akkori igazságügyi minisztérium illetékes főmunkatársának mediátori képzettsége volt, és maga az igazságügyi miniszter is szimpatizált a szemlélettel. Akkoriban Európa szerte, az European Forum for Restorative Justice szervezetnek köszönhetően Norvégiában, Finnországban, Belgiumban és később a többi tagországokban gyakran voltak nemzetközi szakmai konferenciák, nemzetközi projektek, amelyek resztoratív szemlélet bevezetését, implementálását támogatták. Nyilvánvalóvá vált, hogy nagyon sok helyen a politikusok és más döntéshozók érintettek az ügyben, érzékenyek voltak a szemléletre, vagy mert maguk is gyakorolták, vagy mert belátták ennek a hozadékát.

De amint a politikai apparátus változik – és láthatjuk, ez gyakran megtörténik –, akkor előfordulhat, hogy háttérbe szorul. Olyankor a médiában ismét felerősödnek azok az üzenetek, amelyek a polarizációt segítik elő, és a hibáztatást, bűnbakkeresést helyezik előtérbe. Ebben nagyon nagy a felelőssége a sajtónak, de látni kell azt is, hogy ez mindig kéz a kézben jár a hatalmon lévő politikai attitűddel. Ha a társadalomban zajló folyamatok félelmet, bizonytalanságot, kiszámíthatatlanságot eredményeznek, és ha erre még ráépül felülről egy olyan üzenet, hogy akkor „nézzük meg, kik a bűnösök és zárjuk ki őket” –, akkor a resztoratív szemlélet lényege háttérbe szorul.

Ezzel együtt a mindennapokban a politikus is ember. És amikor azzal szembesül, hogy az ő gyerekét zaklatják, akkor másként látja már a dolgot, vagy ha éppen az ő gyereke a zaklató, akit büntetésből kizárnának az iskolából, akkor rájön, hogy szerencsésebb lenne egy más megközelítési mód. Az elmúlt húsz évben tapasztaltam fellángolásokat és háttérbe szorításokat egyaránt, de a terepen dolgozók lelkesedése töretlen maradt.

Másrészt ne legyenek illúzióink: a szemléletformálás az nagyon hosszú idő. Ha belegondolunk, hogy a ’89 előtti rendszerben az áldozathibáztatás elfogadott, „természetes” volt, akkor nem annyira érthetetlen, hogy egy szexuális erőszak, egy bántalmazás esetében miért fordul még elő az a reakció, hogy „minek ment oda, miért öltözött úgy”, mintha így bűnbakképzéssel könnyebb lenne lezárni az ügyet, mint társadalmi felelősséget vállalni.

A Sapientia EMTE Csíkszeredai Kara, a Hargita Megyei Nevelési és Erőforrás Központ és az Apáczai Csere János Pedagógusok Háza háromnyelvű nemzetközi konferenciát szervez Csíkszeredában 2021. szeptember 2-4-én. Linket lásd alább.A Sapientia EMTE Csíkszeredai Kara, a Hargita Megyei Nevelési és Erőforrás Központ és az Apáczai Csere János Pedagógusok Háza háromnyelvű nemzetközi konferenciát szervez Csíkszeredában 2021. szeptember 2-4-én. Linket lásd alább.

Ön már évtizedek óta dolgozik Magyarországon, de többször Erdélyben is járt a resztoratív személetet ismertetni. Lát esélyt rá, hogy valamilyen formában a romániai magyar közösségben is megjelenik, elterjed ez a szemlélet?

- Tapasztaltam, hogy van igény és nyitottság rá, főleg pedagógusok, pszichológusok és közösségi szolgáltatók körében.

A nemrég történt csíksomlyói tűzeset körül kialakult közösségi összefogás is ezt mutatta. Az emberekben van egy alapempátia, működik egy humánus beállítódás, ami arra ösztönzi őket, hogy ne a hibákat keressék, hanem fogjanak össze és a megoldásra fókuszáljanak. Természetesen nem mindenki, mert van, aki még el van havazva a saját indulataival, még nem tudta feldolgozni a saját sérelmeit, a saját elnyomott szerepét, vagy még nincs kellő bátorsága, hogy felelősséget vállaljon olyasmiért, amiről érzi, hogy helyes és jó, de fél ennek hangot adni. Egy jelentős fokú passzivitást örököltünk a régi rendszertől, ami visszafogja a megértő, segítőkész folyamatokat, de azt gondolom, hogy apró lépésekkel el lehet indulni és újjáéleszteni a jó működéseket, bízva abban, hogy a döntéshozók is felismerik, hogy ez a szemlélet egyszerűen az emberi létezés velejárója.

Ezért bízom abban, hogy lesz a szemléletnek nagyobb hatóereje, csak kell hozzá az a sok jó akaratú ember és idő, amíg megtapasztaljuk, hogy kapcsolataink építése és közösségeink erősítése révén helyreállíthatjuk a jól létünkhöz szükséges értékeket és egyensúlyt.

Remélem az idei resztoratív nemzetközi konferencia, ami három szervezet összefogásával, és önkéntesek támogatásával szerveződik Csíkszeredában mindehhez erőforrásként hozzájárul.

Nyitókép: M P képe a Pixabay -en.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS