2021. november 29. hétfőTaksony
Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

„Nem kell integrálni senkit sehova, itt az együttélés a fontos” – András Lóránddal beszélgettünk a székelyföldi roma helyzetről

Horváth-Kovács Szilárd Horváth-Kovács Szilárd 2021. október 19. 18:22, utolsó frissítés: 2021. október 20. 11:58

A Közösségépítők konferenciája után megkerestük András Lórándot, aki előadásában a székelyföldi roma közösségek dilemmáiról és lehetőségeiről beszélt.


Múlt héten zajlott a Közösségépítők konferenciája, ahol a hátrányos helyzetben élő roma közösségek integrációs munkájának dilemmáiról és lehetőségeiről beszélgettek a téma romániai és magyarországi szakértői. A Gyulafehérvári Caritas szervezte esemény a járványhelyzetre való tekintettel végül online térbe került, így viszont a 80-100 fősre növekedett közönség érdeklődve, vitatkozva követte a szociális munka különböző elméleti és gyakorlati problémáiról zajló beszélgetést.

Megkerestük az egyik előadót, András Lórándot, a Hargita Megyei Mélyszegénység Munkacsoport szakmai koordinátorát, aki több évi tapasztalatára támaszkodva vitatott több elméleti fogalmat is, például az integrációt: „Azt gondolom, hogy nem kell integrálni senkit sehova! Én nem hiszem, hogy bárki bárhova integrálható, vagy ezt kellene tenni – én sem szeretném magamat például az észak-amerikai felső tízezer körébe integráltatni. Itt az együttélés minőségének hangsúlyozása a fontos kérdés” – hangzott el az előadásában.

Mint a terület szakértője és több székelyföldi helyszínen tevékenykedő munkása, hogyan értékeli a konferenciát?

- Ezek a tanácskozások szükségesek, annál is inkább mert nem csak a szakma találkozásáról van szó, ahol a véleményeink, tapasztalataink is találkozhatnak, hanem mert a széles körű publikum is lehetőséget kap arra, hogy szakmai kérdésekkel ismerkedhessen. Másrészt azt gondolom, az eseménysorozatnak van egy mozgalmi jellege is: azt tapasztalom, hogy egyre több ember jelenik meg a területen, aki elköteleződik a téma iránt. Ami a kivitelezést illeti, elmondhatom, hogy valóban szakmai konferencia volt, mondhatni „profi” szakmai fórum. A korábbi években, mint a Caritas munkatársa, volt szerencsém az esemény szervezőjének is lenni, és ebből a szempontból kijelenthető, hogy nagyon szép fejlődési utat tett meg a Közösségépítők konferenciája az elmúlt néhány évben.


Az Ön előadásának már a címe is kihívó, provokatív: „Álmok, Utak, Esélyek: Felzárkóztatás vs. Emancipáció”. A székelyföldi roma közösségek esetében mit lát dilemmának és mit lehetőségnek?

- A lehetőségeket egyrészt az együttműködésben látom, amint azt az előadásban is kidomborítottam. Az interszektoriális együttműködés – azzal együtt, hogy nehézkes – egy hatalmas lehetőség, ha a „közös erővel többet érünk el” elve érvényesül. Ugyanis amikor a különböző szereplők, intézmények, közösségek, stb. egyesítik erőiket, akkor megvalósulhat az érdemi előrelépés.

A Hargita megyei közösségekről készülőben van egy felmérés, egy átfogó konzultáció. Azt kutatjuk, hogy egyáltalán hány ember él a mélyszegénység körülményei között, ezek közül hányan romák és hányan nem romák. Ebből már látható, hogy bár a számok viszonylag magasak, nincsenek hatalmas gettók. Azaz, bár megyében több mint 40 szegregátum található, egyikben sem éri el a lakosság a többezres létszámot – míg Székelyföld más területein vannak nagyobb lakosságú szegregátumok, például a marosvásárhelyi Hidegvölgy, vagy a sepsiszentgyörgyi Őrkő, ahol a probléma más szinten tevődik fel. Ez azt is jelenti, hogy Hargita megyében a társadalmi lét peremén, mélyszegénységben kevesebben élnek mint Maros, Kovászna, vagy más megyék térségeiben, de az itt élő emberek helyzete jelentősen rosszabb. Ez egy különös társadalmi képet jelent, amiben dilemmák és lehetőségek is rejlenek.

Lehetőség, hogy viszonylagosan kisebb közösségekkel lehet elkezdeni dolgozni, ami kisebb volumenű munkát igényel. Dilemma viszont abban a tekintetben, hogy bár lélekszám szerint nem élnek olyan sokan ilyen embertelen körülmények között, de akik igen, azoknak ténylegesen és rettenetesen rossz életkörülményeik vannak.

Ehhez a problémához viszonyulni is elég dilemma lehet.

- Igen, társadalmi szinten is egy nagy kérdés, hogy hogyan is kell hozzányúlni a dologhoz, hogy az jó legyen. A legtöbb megjelenő hang azt mondja, hogy nem lehet jól hozzányúlni, nincs helyes viszony. Ezzel szemben én azt gondolom, hogy aki elkezd a kérdéssel érdemben foglalkozni – és itt hangsúlyozom az érdemben kifejezést –, az csak jól nyúlhat hozzá, mert ez már egy része a megoldásnak.

Az is kérdés, hogy mindehhez mit szól, hogyan viszonyul a roma közösség.

- Az a kérdés, mekkora beleszólást adnak az érintett közösségeknek.

Az előadásomban azt is előtérbe helyeztem, hogy létezik egy hierarchizált viszony a romák és a nem romák között, ahol a romák az alárendelt felek. Kiss Tamás, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet munkatársa is több beszélgetésben/előadásban is hangsúlyozza ezt a jelenséget (szerk. megjegy.: Például a vele készült interjúnkban is). Ez a társadalomfeljesztésnek és a közösségépítésnek egy komoly dilemmája.

Ezzel együtt egy lehetőség is, ugyanis az európai multikulturalitás, amiről annyit hallunk és beszélünk, az ténylegesen Erdélyben fellelhető. Itt valóban több etnikum, nemzetiség él együtt jó pár évszázada. Igaz, hogy ennek az egyik alapköve társadalmilag és történelmileg a hierarchizált viszony volt, de ha ezt meghaladjuk, akkor a kulturális sokszínűség olyan lehetőség lehet, amelyet minden fél jól használhat, ezáltal minden közösség helyzetbe kerülhet.

Ennek feltétele a roma közösségek emancipációja, megerősödése. Az előadásában megjelenő „emancipáció vs. felzárkóztatás” témája a konferencián is egyik jelentős vitapont lett, ahol Ön azt az álláspontot képviselte, hogy bizonyos értelemben és egyelőre a felzárkóztatásnak kell elsőbbsége legyen.

- Az a közösség amiről én beszélek, olyan emberekből áll, akik rettenetesen rossz életkörülmények között élnek, a társadalom perifériájára szorultak, gazdaságilag teljesen alulreprezentáltak. Ez a mélyszegénységben élő közösség többségében – de nem kizárólagosan, és ez fontos! – roma etnikumú.

Amikor roma emancipációról beszélünk, akkor értelmezésem szerint, az feltételezi a tudatos életvitelt és az esélyegyenlőség meglétét. Hiszen az emancipáció jele és következménye az egyéni, felelős döntéshozatalra való képesség. Viszont mikor ilyen borzalmas körülmények között élnek emberek, ahol nincs ivóvíz, nincs mit enni, nincs decens élettér, ott hiába kezdünk oktatásról vagy az egészségügyi szolgáltatásokhoz való egyenlő hozzáférésről beszélni. Mert ebben a konkrét környezetben egyfajta „dzsungel-törvény” érvényesül, ahol az embertelen körülmények között nem döntések mentén cselekszenek az emberek, hanem reagálnak a körülöttük történő dolgokra. Az alapvető irány vagy motiváció egy megfelelési kényszer. Azt gondolom, hogy minden embernek az a vágya, hogy közösségben éljen, megbecsülést kapjon, megfeleljen az adott közösség elvárásainak.

Fontos megérteni, hogy ebben a helyzetben jelenik meg az, amit sokan úgy írnak le, hogy „nincs pénze kenyérre, de plazmatévéje van a házban”, vagy „nincs pénze a gyerekeket iskoláztatni, de nézd csak milyen autóval jár”. Itt fontos látni, hogy ezekben az esetekben nem a fényűzés a cél, hanem az önérvényesítés, az önbecsülésszerzés próbálkozásait látjuk, amelyet státus-szimbólumokon keresztül próbálnak megvalósítani. Nagyon sok esetben a külvilággal való találkozást ezek révén ejtik meg, és a nagyvilágban áramló temérdek információt, ezeken az eszközökön keresztül és ezen a módon tudják elérni. Amikor egy ilyen közösségből érkező ember kimegy a nyilvános térbe, akkor vélhetőleg nem politikai diskurzusba bonyolódik a többségi társadalom tagjaival: de ha megvan az autó, a televízió, a mobiltelefon, akkor talál fogódzókat a tájékozódáshoz is. Ez természetesen egy sarkított példa, nem egy társadalmi leírás, de fontos belátni az itt működő társadalmi motivációs erőket.

Nos, ahhoz, hogy eljussunk oda, hogy az emberek magatartása ne csak a külső dolgokra vonatkozó reakciók legyenek, hanem valóban egyéni és felelős döntések alapozzák meg a cselekedeteket, ahhoz szükséges egy bizonyos gazdasági tehetősség és szociális körülmény megléte. Amikor ez biztosított, én csak akkor vagyok abban a helyzetben, hogy eldöntsem szabadon, hogy a jobb vagy a bal utat választom, oly módon, hogy azt is tudom mi a döntésem következménye, és ennek a felelősségét tudom is vállalni. Ekkor lehetséges érdemben az emancipáció kérdéséről beszélgetni. Ezért szerintem kívánatos lenne egy társadalmi minimum meghatározása, ami mentén az embereknek biztosítani kell a lehetőséget arra, hogy emancipálódhassanak. Az előadásban ezt próbáltam hangsúlyozni.

Erről a kérdésről többször volt szakmai vitánk – például a konferencián jelen lévő Setét Jenővel (szerk. megjegyz.: magyarországi civil jogvédő) –, ami során mindketten rájöttünk arra, hogy a világ nem fehér-fekete. Az emancipáció és a felzárkóztatás kérdése nem egy „vagy-vagy” kérdés, hanem egy „is-is”. Az én hozzájárulásom ehhez az, hogy ez folyamatában hogyan tud megvalósulni.

Tehát ez nem egy fogalmi vita, hanem gyakorlati.

- Több éve dolgozom roma közösségekkel, és látom, amikor megkapják az emberi méltósághoz való hozzáférés lehetőségét, egy „mankót”, hogy emberien éljenek, akkor ők meg tudják vívni a saját harcukat az élettel, és eljuthatnak arra a szintre, ahol ők maguk dönthetnek. Ehhez viszont elengedhetetlenül segítséget kell kapniuk. Erre például a Máltai Szeretetszolgálat „Jelenlét szemléletét” látom fontosnak és hasznosnak.

Itt viszont alapvetően fontos az, amiről a konferencián Nun András beszélt (szek. megjegyz.: a magyarországi Autonómia Alapítvány vezetője): a segítésnek is megvan a maga szakszerűsége. Mert lehet segíteni felelőtlenül, és ártva a közösségnek, és lehet segítséget nyújtani jól és következetesen, valóban támogatólag. Ebben az értelemben a felzárkóztatásról én egy felelős, következetes szociális munkáról beszélek, aminek nem az a célja, hogy „kenyeret adjunk, hanem megtanítsuk kenyeret készíteni” – ahogy a ma már közhely is mondja.

Az érintett ember mellett emberként kell elsősorban jelen lennünk, de olyan emberként, aki érti, hogy mit csinál, és mi történik, amikor a másik ember életébe beavatkozik. És úgy, hogy tudatosítja az egyénben, hogy „ma én megteszek egy lépést helyetted, most teszünk egy közös lépést, de holnap neked kell egyet lépned”. Persze, ezt nem ilyen egyszerű gyakorlatba ültetni, de ezzel lehet érdemi változást elérni.

Érthetőek ennek a munkának a lehetőségei, de ugyebár itt is vannak dilemmák, kihívások.

- A társadalmi- és a gazdasági környezet folyamatosan változik, számos bizonytalansági tényező bukkanhat fel, sok minden nem előre látható, nem kiszámítható... sok más veszélyforrás megjelenhet, ami miatt a munkát újra kell tervezni. Az is elmondható, hogy ez a közösségi felzárkóztató munka nem tudja ennek a domináns „digitális korszak” ütemét, ritmusát, tempóját felvenni – teljesen más lényegű. A „záró” rész után is mindig van még munka. De azt gondolom, hogy amíg ezt el nem végezzük, addig nem tudunk érdemben az emancipációról beszélni.

Másrészt vannak olyan települések, ahol a roma közösség tagjai gazdaságilag némileg megerősödtek, mert a külföldi munkavállalás ezt lehetővé tette. Ezeken a helyeken el is indult egy emancipációs folyamat. Ha egyszerűen fogalmazok, akkor ez azt jelenti, hogy felújították a házaikat, és olyan anyagi körülmények között élhetnek akár, mint a többségi közösség tagjai – ez által kivívták maguknak a többiek tiszteletét, legalábbis már nem kikezdhetőek annyira. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy például a magyar többségű közösség nem akarná még érvényesíteni a hierarchizált viszonyrendszert, de már nem olyan magától értetődő ez. Ez ad lehetőséget az emancipatorikus törekvéseknek.

Ahhoz, hogy én az asztalra tudjak csapni, hogy kivívjam a jogaim érvényesülését, ahhoz meg kell legyen az erőm, a magasságom, a tekintélyem. De nem biztos, hogy ezt önmagamban elérem, ehhez külső támogatásra van szükségem. A szegregátumokban ez a helyzet.

Végül beszélgessünk kicsit arról, hogy nem kell integrálni senkit.

- Vegyünk egy egyszerű példát: az erdélyi, székelyföldi magyar közösségnek azt mondaná a román többségi társadalom, hogy holnaptól elindul egy integrációs program, aminek segítségével a magyar közösséget integrálják a román közösségbe. Meggyőződésem, hogy óriási felháborodás és elutasítás fogadna egy ilyen bejelentést.

A társadalmi sokszínűség alapja éppen a kulturális különbségekben rejlik. És ahhoz, hogy valaki – akár egyéni, akár közösségi szinten – megélhesse a saját kulturális másságát, nem egy önimádó kulturális identitás kell, hanem olyan, amit a másik fél is ismer, tud róla, és elfogadja. A román többség sok mindent tud a magyar kultúráról, ami más mint az övéké, és ezt a másságot tiszteletben tartják, sőt, akár számukra is értékként jelenhet meg. Az erdélyi magyar és roma viszony vajon ilyen? Van hasonlóság, hiszen valamit tudunk a roma kultúráról: „zene, tánc, lovak”. De azt gondolom, hogy valójában ennél jóval több ez a kultúra, érdemes megismerni, elismerni.

Az előadásom következtetése éppen ez: mi nem muszáj egymást szeressük, nem is kell egyet értsünk egymással. Azonban elengedhetetlenül fontos érteni azt, hogy mi történik a másikkal. Ha úgy tetszik a többségieknek egy fajta tudásfejlesztésre volna szüksége. Szokták is mondani, hogy minél több nyelvet ismersz, annál több ember vagy – ez érvényes a kultúrára is. Gazdagabbak leszünk, ha megismerjük, megértjük a roma közösség sajátos kultúráját. Ez a folyamat leépítheti a hierarchikus viszony dominanciáját.

Ezzel szemben az integráció egy újabb hierarchiát hoz létre, hiszen az integrálandó mindig kisebb, gyengébb, mint az integráló, ami nagyobb, erősebb, és fölötte áll a másiknak. Ezzel természetesen lehet vitatkozni, lehet másként gondolni, ez az én véleményem. Azt gondolom, hogy nem az integrációra, hanem az együttélésre kellene összpontosítani.

Amikor két közösség él egymás mellett – és nem egyik integrálódik a másikba – akkor újra kell gondolni az együttélés szabályrendjét. Itt a „hogyan viszonyulunk egymáshoz?” lesz az alapkérdés, és nem az, hogy kihágás esetén ki és hogyan büntetheti a másikat. Ezért fontos, hogy értsünk szót a másik féllel. És ismétlem: nem muszáj egyetérteni, nem muszáj egymást szeretni, de kell egy közös hang, amin beszélgetni tudunk, hogy együtt élhessünk. Meg kell érteni, a másik fél bizonyos dolgokat miért gondol úgy, ahogy gondol, és ez elvezethet ahhoz, hogy a két közösség elkezdjen közeledni egymáshoz.

Mert ha például Ön tesz valamit, akkor nekem arról lehet egy véleményem, de ha nem tudom, mi a motiváció, minek a következménye a tett, akkor nem érthetem meg a viselkedés mozgatórugóit. Ha viszont megismerjük egymást, betekintést nyerünk egymás életébe, kultúrájába, társadalmi rendszerébe, akkor valószínűbb, hogy értőbben, empatikusabban viszonyulok a tettéhez. Ha ez a megértés közöttünk kölcsönös, akkor ha nem is osztjuk egymás véleményét, akkor is tudunk találni közös pontokat, ami alapján együttműködhetünk. Ez nem asszimilációt jelent, hanem az együttélés keretének kibővítését.

A következtetésében azt is hangsúlyozta, hogy ez nem egy választható opció, hanem egyféle szükségszerűség.

- Tudjuk, hogy a mélyszegény szegregátumokban, és a peremre szorult roma közösségekben a népességszaporulat magasabb, mint a nem roma közösségek esetében. Ebből előrevetíthető, hogy néhány évtizeden belül a társadalmi szerkezet teljesen meg fog változni.

Természetesen itt is vannak kiszámíthatatlan tényezők. Például tapasztaltam, hogy azoknak a roma családoknak az esetében, akik gazdaságilag megerősödtek, jobbak lettek az életkörülményeik, elindult az említett emancipatorikus folyamat, és megjelent egy tudatos életvezetés is. Ennek következtében ezek a családok is annyi gyereket vállalnak, mint a magyarok vagy a románok, és nem 6-8-at mint a szegregátumban élők.

Azt is elmondanám, hogy az együttélésnek nem feltétlenül arról kell szólnia, kinek milyen előnye származhat a másikból – bár persze, sok mindent el lehet itt mondani.

Egyszerűen csak nem mindegy az, hogy a gyerekeink 20-30-50 év múlva hogyan élnek, utálják és gyűlölik egymást, vagy mi elkezdjük és ők majd megtalálják annak a módját, hogy békében éljenek, egymást erősítve.

Ezt kellene megérteni, hogy kívánatosabb egy „win-win” helyzet, mint a harag és gyűlölet, és acsarkodás. Ezt a romániai magyar társadalom meg kellene, hogy értse, ugyanis nem vezet társadalmi fejlődéshez ha folyamatosan a haragba, gyűlöletbe és a „ki a hibás” attitűdbe merülünk bele, mintsem arra keresnénk a választ, hogy mi a megoldás.

Nyitókép: Márkos Tamás fotója. A 2021-es csíksomolyói legégett romatelepen készített fotóriport része.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS