2021. november 29. hétfőTaksony
Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

„Elmondhatom, hogy emberileg nagyon gazdag lettem” – a roma közösségekkel való munka dilemmái és lehetőségei

Horváth-Kovács Szilárd Horváth-Kovács Szilárd 2021. október 26. 11:46, utolsó frissítés: 2021. október 27. 14:16

Sándor István közösségi facilitárort kérdeztük a roma közösség gondjairól, a szociális munka kihívásairól, lehetőségeiről és a téma rendszerszintű problémáiról.


A nemrég zajlott Közösségépítők konferenciája egyik előadójával beszélgettünk a roma közösségépítés dilemmáiról és lehetőségeiről. Sándor István a Gyulafehérvári Caritas munkatársa, közösségi facilitátor, a szociális szolgáltatások szakembere, aki több évtizede dolgozik roma közösségekben.

Közismert a romániai roma közösségek súlyos helyzete, aminek megvannak a történelmi és társadalmi gyökerei. Az előadásában hangsúlyozta, hogy ez a probléma nem a roma közösségek problémája, hanem a mindannyiunké, közügy. Ebben a helyzetben mi jelenik meg dilemmaként, kihívásként, és melyek a lehetőségeink?

- Legalább 500 éve a roma közösségeket folyamatosan hátrányos megkülönböztetés éri. A történelem folyamán mindenki diszkriminálta őket, azaz nem lehetett nekik például magántulajdonuk, földjeik, házaik, hanem többnyire rabszolga vagy szolgasorsban voltak. Ezt nem mi tettük velük, de a mi elődeink, a történelmileg éppen adott lakosság, annak vezetői, amit támogatott a köznép is. Azt gondolom, hogy mivel ez a helyzet így mindenkinek a hozzájárulásával keletkezett, mindannyiunk feladata a dilemma feloldása. Ebből az is érthető, hogy ők miért nem képesek önmagukat kihúzni onnan, ahol éppen tartanak társadalmilag.

Nagyon sokan mélyszegénységben élnek, de nem mindenki: sok példa van, amikor nem mélyszegénységről van szó. Azzal együtt minden romát ma is éri a hátrányos megkülönböztetés, a bőrszín alapján, a ma is élő társadalmi sztereotípiák mentén. Mikor nyugatról hazajönnek azok a roma fiatalok, akikkel ezelőtt dolgoztam, gyakran elmesélik, mennyivel könnyebb nekik az élet például Svájcban, Svédországban. Mert ott vannak olaszok, arabok, és legalább a bőrszínük miatt nem kerülnek egyből akkora hátrányba más emberekhez képest. Ez is egyik oka annak, hogy egyesek innen kénytelenek elszakadni, és elmenni.


Belénk, többségi lakosságba – magyarokba, románokba – sajnos gyerekkorunktól fogva belénk van táplálva a diszkrimináció, a negatív sztereotípiák tömkelege: gyerekkorunkban a kutyákkal és a romákkal ijesztegettek. Teljesen be van épülve a tudatunkba, hogy ők „rosszak”. Azt nem tudjuk, hogy miért, de „rosszak”. Éppen ez az egyik legnagyobb probléma, ez egy az elődeinktől megörökölt feszültség, harag. Mikor valaki ki nem állhatja a romákat, megkérdezem, hogy „konkrétan mit ártottak neked a romák, mit tettek ellened?”, az illető nem tud mondani semmit. Az örökölt sztereotípiákat mondják vissza, ami indulatokat, konfliktusokat okoz.

Ennek következtében sajnos a legtöbb roma fél méterrel „alacsonyabbnak” gondolja magát, s már a másik hangjától is megrezdül. Tudjuk milyen helyzet, mert mi magyarok is kisebbségben vagyunk. Így a beszélgetések már nem egyenlő szintről indulnak: egyik fél „magasabban” van.

Ezért gondolom, hogy az egyik legfontosabb dolog a széles lakóközösség érzékenyítése. Ne sajnáljuk a romákat, hanem vegyük észre őket, értsük meg a helyzetüket, amiből ők egymagukban nem képesek kilábalni. Ehhez egy komplexebb hozzáállás kell és nyitás. Belátni, hogy ha nem teszünk semmit, akkor a helyzet nem fog javulni, sőt, romlik. Egyre nagyobb a közösségeink között a szakadék, és egyre inkább nő a feszültség.

Az előadásában különbséget tett a közösség és a közönség fogalmai között, hogy felvázolja a közösségi facilitátor szerepét a történetben.

A közösség egy olyan emberi csoportosulás, akik összefognak, akinek közös céljaik, eszméik vannak, érzékenyek egymásra, figyelnek egymás szükségleteire, számíthatnak egymásra. Régebb egy közösség elrendezte a saját szegényeit, betegeit, hátrányos helyzetű személyeit. Most kezd úgy kinézni a világ, hogy közösségek helyett közönség van: mindenki csak passzív szemlélő, csak a saját dolgait csinálja. Mintha a moziban vagy a színházban ülnénk egymás mellett, és nem arra figyelünk a mellettünk ülőre.

A közönség eszerint közömbösséggel jár.

- Ebben az értelemben igen. Elkezdtük feladni azt, ami például Székelyföldön erős volt, erénye volt az itt élő közösségeknek. Hogy összefogunk, vendégszeretők vagyunk, együttműködünk, figyelünk és támogatást nyújtunk egymásnak. Ezt mintha feladtuk volna, egyre inkább közömbössé válunk egymás sorsa iránt, és közönséggé válunk, ami inkább a nyugati társadalomra jellemző. Mindenki bezárkózik a saját individuális problémáiba, legfeljebb befizetünk egy összeget, hogy valaki majd oldja meg a szegények, betegek és hátrányos helyzetben élők problémáit.

Ezt és a hasonló problémákat rábízzuk az intézményes rendszerre.

- Igen, mert azt gondoljuk, hogy ez az intézmények feladata és oldják meg, mi pedig hátradőlünk, fel sem merül már, hogy közösségileg nekünk feladatunk lenne: „kifizettük, oldjátok meg”.

Ebben a helyzetben kerül előtérbe a közösségi facilitátor.

- Ide szükséges olyan facilitátor, aki érzékenyít, közvetít, odafordítja a fejet, ahova kell, aki rámutat a létező erőforrásokra, megoldási lehetőségekre, felhívja a figyelmet a tényleges szükségletekre. Nagyon sok példánk van arra, hogy a hátrányos helyzetben lévő személy kap valamit segítségként, de arra neki nincs is szüksége, másra lenne. Számos ilyen félreértés van. Ha én neked úgy akarok segíteni, hogy adok egy kiló sóskát, akkor lehet, hogy először örömmel fogadod, de ha minden nap sóskával állítok be hozzád, akkor azt gondolod, hogy „a franc egye meg a sóskáját, nekem ez nem is kell”. Én pedig még hálát várnék, hiszen lám, segítek neked.

A facilitátor közvetít az intézmények és a roma közösségek között, jelzi az igényeket, szükségleteket, és megmutatja a lehetőségeket. Az előadásában példaként emlegette a zetelaki polgármesteri hivatalt.

- A zetelaki polgármester, Nagy Attila, együttműködő ember, ez a nagy erőssége. Ráérzett arra, hogy itt tenni kell valamit, és nem az a szempont, hogy ki milyen nemzetiségű, hanem az emberek méltósága. Ráérzett arra is, hogy ha most nem foglalkozunk a roma közösségek problémáival, az csak súlyosbodni fog.

Amikor mandátumszerűen éljük az életünket, akkor ezt a kérdést hanyagolni „szokás”, hiszen nem egy jó politikai kampánytéma, lehet több ellenfelet, adott esetben ellenséget szerez, mint együttműködő partnert, vagy szavazót. Ez nagyon sajnálatos jelenség.

De ha egy vezető nem mandátumszerűen dolgozik, hanem valóban a közösségért tesz, akkor felvállalja ezt a problémát is. Az eredmény egy jobb közösség, jobb település lesz – egy jobb Zetelaka a cél. És ennek szerves része kell legyen, hogy a hátrányos helyzetben élő polgárait felkarolja. Természetesen ez nem egy esztelen támogatást jelent, ezt okosan meg kell csinálni. Olyan szociális szolgáltatásokat nyújt, amely egy facilitátoron keresztül reális igényre válaszol, és olyan rálátási lehetőségeket épít ki, amivel érzékelni tudja a hiányokat, a problémákat, de erőforrásokat is felismer. Mert ha kell egy árkot ásni a roma közösség lakórészén, akkor nem az a jó megoldás, hogy kiküldünk egy gépet és az kiássa, hanem meg lehet szervezni, hogy a közösség részt vegyen a munkában, és ami kézi munka, azt elvégzik az emberek, és utána jön a gép, hogy befejezze. Ha így kezdünk neki, akkor indulásból azt is meg lehet szervezni, hogy az eredmény hogyan legyen fenntartható.

Rávezetéssel, iránymutatással az önkormányzatok esetében is kell érzékenyíteni, mert lehet több munkatársuk, a tanácsosok nem egyformán látják be egy roma közösség felkarolását, nem mindenkinek egyformán fontos.

Elmondható, hogy általában a székelyföldi, erdélyi, romániai önkormányzatok a roma közösségek helyzetével, de általában a szociális kérdésekkel inkább nem foglalkoznak.

- Ennek egyik okát abban látom, hogy nem tudják hogyan nyúljanak hozzá. Ismeretes, hogy Debrecenben mondták, hogy ha úgymond a polgármester „túlsegíti” az ottani roma közösséget, akkor minden roma az országból oda költözik, s ez kivált egy félelmet. Egyáltalán nem megalapozott ez a fajta félelem. Másrészt az sem úgy igaz, hogy ahol a roma emberek kapnak támogatást, mind odaköltöznek, nem is tudom ezt mivel lehetne elérni – ugyanakkor ez van a székely emberrel is, ha valahol adnak, akkor ő is megy, hogy kapjon, ’89 után erre minket is „megtanítottak”, ha úgy vesszük.

Ezt látom egyik legnagyobb problémának az önkormányzatokkal kapcsolatban, hogy nem tudják hogyan lehet hozzányúlni a témához, úgy, hogy ne törjék be mind a két oldalról a fejüket. Mert a szélesebb közösség „támadhat”, hogy miért segítem a romákat, de romák is, hogy miért ezzel segítem, és miért nem azzal. Nem látnak bele a problémákba, rossz vagy nem is létezik valódi kommunikáció, és ettől valóban kockázatos. Hozzáértés és felkészültség nélkül tényleg veszélyes belenyúlni olyan közösségek életébe, akik között – történelmi-társadalmi – feszültség van.

Az előadásban azt is hangsúlyoztam, hogy egy polgármesteri hivatalnak a kapacitása is korlátozott, a hátrányos helyzetű emberekkel a lehető legjobb esetben is legfeljebb 15-20 százalékban tudnak foglalkozni, ami az időt, az erőforrásokat illeti. Mert általában a lakóközösség már elvárásokat támaszt az önkormányzat felé, amit nem lehet ignorálni: utak és különböző infrastruktúrák kiépítése, fenntartása, munkahelyek teremtése, cégek létesítésének támogatása, és a sor hosszasan sorolható. Ebben a sorban csak egy vonatkozás a hátrányos helyzetű közösségek vagy családok felzárkóztatása.

Emellett az adminisztráció is olyan méreteket ölthet, hogy a hivatal emberei közül nehéz valakit kinevezni, főleg olyant, aki erre a kérdésre rálát. És könnyen meglehet, hogy a roma közösség ahogy tudomásul veszi, hogy az illető a hivatal embere, akkor ellenségesnek látja – egy működéshez bizalmat kell építeni.

Az előadásának jelentős része a szociális szolgáltatások működésének a kihívásairól szólt. Nincs most lehetőség ebbe mélyebben belemenni, de kérem, nevezzen meg egy komoly dilemmát, amivel a szakemberek találkoznak.

- Amikor észreveszünk egy adott problémát, amit egy szociális szolgáltatás létrehozásával meg lehetne oldani, ha azt észszerűen „el tudjuk adni”, akkor arra viszonylag „könnyű” egy támogatót, finanszírozót találni a nemzetközi pályázati lehetőségek közül. Ami azt jelenti, hogy el lehet érni egy szép kerek összeget, amivel valóban sokoldalú, komplex beavatkozást lehet elindítani. A komoly gond az, hogy ezek időkerethez vannak kötve, tehát ha lejár a kifutási idejük, akkor át kell váltani „tesco-gazdaságos” üzemmódra, különben nem lehet fenntartani a programot. Ekkor már csak az önkormányzati, esetleg országos támogatásokat lehet elérni, amelyek nagyon korlátozottak. De ez azt jelenti, hogy már nincs akkora keret, már nem lehet komplex feladatokat vállalni, viszont ugyanazt az eredményt várnánk el. Ezért a nagy kérdés a szakembereknek a szociális szolgáltatások fenntarthatósága. Olyan helyzetben, amikor a szociális munkások, a pszichológusok már nem is azt a feladatot kell ellássák mint kezdetben, hiszen már nagyobb feladatok állnak elő a közösséggel való együttműködésben. Ilyenkor új köntösbe lehet csomagolni a kérdést, és még egyszer „eladni”. De ebbe a komoly dilemmába nagyon sok projekt belehal.

Mondjunk egy lehetőséget is.

- Ami strukturális szempontból pozitív tud lenni, az az, hogy a szociális szolgáltatást nyújtó szervezetek, amelyek civil szervezetek, rálátnak egy tátongó hiányosságra, egy jelentős problémára. És nem csak rálátnak, hanem tudnak is megoldást kínálni rá. Ez nagyon nagy lehetőség. Azzal együtt, hogy kérdés a fenntarthatóság, már az is sokat jelent, hogy adnak egy reménysugarat a közösségnek. Mert vannak esetek, amikor nem egy hosszútávú támogatás szükséges, hanem csak egy szikra, egy lendület elindítása, egy remény. Ha néhány évig részt vesznek az emberek egy felzárkóztatási programban, akkor ezt megkaphatják, és lehet, már lesz annyi erejük, tudásuk, hogy megoldják a saját gondjaikat, már tudnak boldogulni.

A szociális szférában, ahol nagyon nehéz sorsokkal találkozik egy ember, és ahol az eredmény nem olyan látványos, nagyon sok kihívás van, ott könnyű kiégni, belefáradni. Most a világjárvány alatt – számos közismert okból – ez a veszély fokozottabb lett. Hogyan lehet ezt elkerülni, melyek a feltételei, hogy emberileg vállalni lehessen ezt a hivatást?

- Első sorban csoportmunkában kell gondolkozni, teamworkba kell beágyazni az egyéni munkát, ahol minél többféle szakember – és ezen keresztül többféle rálátás – jelen van. Mert a csoportmunkában, ahol biztosított a sokoldalú rálátás, ott ha vannak is gyengeségek, erőtlenségek, nem alakul ki az a kép, hogy „gyenge vagyok”, mert mindig vannak más szempontok, amelyekben erősnek bizonyulunk. Egymást tudjuk támogatni, és kölcsönösen rá tudunk mutatni, hogy az embernek hol vannak a lehetőségei, az erősségei.

Hajlamos az ember arra, hogy kivetítsen egy képet a segítségre szoruló emberre, ami alapján vagy szimpatikus, vagy nem, és ez befolyással lehet a munkára. Egy csapat ebben is nagyon sokat tud segíteni.

Ami viszont nagyon fontos az a szupervízió. Sajnos a nem projekt-pályázat által finanszírozott tevékenységekbe nagyon nehezen fér bele, pedig elemien fontos. Enélkül olyan helyzet áll elő, hogy 'jól nézzek ki, evés és mosakodás nélkül': nem lehet. Ahhoz, hogy én éberen jelen tudjak lenni, és tenni tudjak valamit, ahhoz elengedhetetlen, hogy tudjak aludni, kipihent legyek, tudjak töltekezni. Mert azért valóban nagy és nehéz élettörténetekkel kell szembesüljön egy szociális munkás. Ezeket a terheket le kell tudnia tenni, mert nem tudja cipelni olyan súlyuk van, bele lehet zavarodni. Kell a szupervízió, hogy ezeket oldani lehessen. Amikor érkezik egy fiatal, kezdő szakember, érződik is a lelkesedése, meg akarja váltani a világot. Aztán rájön, vagy rávezetődik, hogy ez már megvolt, és ez nem ez az ő feladata – de sok jót tud tenni.

Az utóbbi időkben mintha kialakult volna egy szakmai vita a roma közösségek kapcsán, ami az integráció és az inklúzió fogalmai körül érhető tetten. Míg korábban a társadalmi beilleszkedésről beszéltek, mintha az irány a társadalmi befogadás fele mozdult volna el. Mint több évtizede közösségekkel foglalkozó szakember erről hogyan vélekedik?

- Ez a kérdés mostanában bennem is motoszkál. Úgy látom, hogy a beillesztés – az integrálás – olyan, mintha csináltam volna egy helyet a számodra, és te oda be kell férjél. A befogadás – az inklúzió – pedig olyan, mint amikor azt mondom, hogy „ez a közös világunk, a tiéd is, az enyém is, keressük meg benne a helyünket, mert mindketten elférünk”. Ebben az esetben nincsenek éles határok, nincsenek előre megszabott formák. Szabadabb, folyékonyabb a dolog, folyjál bele ebbe a világba, és találd meg magad a helyed. Egészítsük ki közösen a dolgokat, mert neked is van egy csomó értéked, ami engem is gazdagít. Tehát nem kijelölt keretek vannak, ahova neked be kell illeszkedned, „tessék, a te udvarod, de maradj a kerítésen belül”. Valami ilyesmik motoszkálnak a fejemben a két fogalom körül.

Ezen keresztül biztosítható az emberi méltóság, aminek jelentőségét végig hangsúlyozta az előadásában.

- Igen, ezen keresztül valósul meg az, hogy tiszteletben tartalak. Mert az nem tisztelet, hogy „itt a helyed, ha tetszik, jó, ha nem, a te bajod, ez van és kész ”. A méltóság akkor biztosított, amikor azt tisztelem, hogy neked is vannak ötleteid, elképzeléseid. A roma közösséghez nem úgy kell közelíteni, hogy „felkaroltunk, légy hálás”, hanem lehetőséget kell biztosítani, hogy a saját elképzelései szerint teljesedjenek ki, mint emberek. Ebben a kiteljesedésben segítünk.

És elmondhatom, hogy ebben a folyamatban én is mint szakember nagyon sokat kapok. Most, hogy már 25 éve dolgozom, hozzányúlok ehhez a témához, kapcsolatban vagyok a roma közösségekkel, idős emberekkel, hátrányos helyzetű személyekkel, én nagyon gazdag lettem. Persze nem anyagilag, mert ez nem egy jól fizető szakma, de emberileg nagyon meggazdagodtam.

Nyitókép: Márkos Tamás

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS