Mi állhat az oltásellenesség hátterében? Magyari Tivadar válaszol
kérdezett: Kulcsár Árpád 2021. november 02. 10:47, utolsó frissítés: 2021. november 04. 12:36Romániában amiatt csapott magasra a járvány negyedik hulláma, mert európai tekintetben utolsó előtti helyen állunk az oltási adatok szempontjából. Miért alakult ki ez a helyzet?
A lakosság egy része számos országban nem hajlandó beoltatni magát, nálunk ez a kiemelkedően tömeges jelenség. A szociológia tanulmányozza-e ezt a szindrómát, és talál-e magyarázatokat rá?
- Nap mint nap növekedik az erről szóló publikációk száma, de még egy lefolyó jelenség közepette vagyunk. Azok a kutatóintézetek, akik már korábban is tanulmányozták a különféle oltásszkepticizmusokat, más betegségek, más oltások kapcsán, tapasztaltabban fordultak a mostani jelenség felé. A szakmában ismertek ennek a kutatási területnek a nemzetközi hírességei, mint például Heidi Larson. Viszont a mostani világjárvány során kialakuló oltáselutasítók hozzáállása sok szempontból eltérő. A mindennapi gondolkodásban egységesen „oltásellenességről” és az „oltásellenes” emberekről van szó, de módszeres elemzéskor megmutatkozik a jelenségnek több, egymástól eltérő, jellegzetes típusa.
Van-e arra szociológiai magyarázat, hogy az úgynevezett „keleti blokkon” belül is Bulgáriával együtt a legrosszabban szereplünk?
- Úgy látom, hogy ezekben és hasonló országokban olyan összetételben és olyan részarányban vannak jelen az oltáselutasítóknak olyan típusai, amelyek nehezen győzhetők meg, ha igen, akkor is lassan és csak egy részüket. Az oltásról szóló meggyőző tanításról hajlamosak az emberek azt hinni, hogy az főleg azoknak a rátermettségén és leleményességén múlik, akik megszólítják a lakosságot, kevesebbet gondolnak arra, hogy a megszólítottak eleve létező, meggyökerezett jellemzői mennyire számítanak.
A külföldi vizsgálatok tapasztalatai hasznosak lehetnek a hazai oltásellenesség megértéséhez?
- Igen. Az oltást elutasítók több típusát tudták leírni a világban. Vannak földrajzi különbségek, de maga a járvány és a rá adott orvosi - oltásos - válasz globális, így közös jegyek vázolhatók. Nemzetközi összehasonlító kutatások is vannak, az egyik legidézettebb az, ami 19 országban történt (Románia nem volt köztük), a közegészségügyi társadalomkutatások tekintélyes szakértője, Jeffrey Lazarus vezetésével. Ő jelenleg a barcelonai egyetem professzora. Ez egy kérdőíves kutatás, idei, májusi adatokkal. Akkor a legkevesebb oltáselutasító Kínában volt (13%), a legtöbb Oroszországban (45%). A térségünkből Lengyelország vett részt még ebben, akkor ott majdnem 44% volt ez az érték. Azóta az átoltottságról már reális adatok vannak, nem csak szándék-felmérés mérőszámai.
Valamely társadalmi jelenség megközelítése a szociológiában eredendően elemző: tehát a szakma nem mos össze egymástól különböző típusokat, mint a média vagy a mindennapi beszédmód – amelyek egyébként természetszerűleg teszik ezt. Több helyen a meggyőző kampányok hatékonysága talán azon is bukott el, hogy egy, központi kommunikációval, egyformán szólítanak meg nemhogy eltérő rétegeket, csoportokat, hanem adott helyzetet, állapotot eltérő módon megélő embereket.
Melyek az oltáselutasítók főbb típusai?
- Általában három-négy kategóriát különböztetnek meg. Tekintsünk egy hármas felosztást! Az első az óvatos kivárók kategóriája, ők azok, akik nem sietnek beoltani magukat, óvatosak. A második a félelemből elutasítók (kockázatkerülők) kategóriája. A harmadik a rendszer iránti bizalmatlanoké. Számos altípus és határtípus van ezek mentén, de alapvetően ezzel a hárommal dolgozunk. Ezt a három tábort különbözteti meg a kommunikációs kampányában például a Surgo Ventures is, ez a legtekintélyesebb, és a legjobban finanszírozott amerikai szervezet azok között, amelyek közegészségügyi nevelést (és tudományszervezést) végeznek. Ezen kategóriák valamelyikébe tartozó emberek közösen eltérő módon lassítják az oltási folyamatot, illetve akadályozzák azt. Teljesen más megközelítést igénylenek, más és más megszólítási módszert. Tekintsük ezeket egyenként.
Az első az „óvatos kivárók” rétege. Ez sem egységes, maga is rétegződik, tehát elnevezésük egy gyűjtőkategória. Közös jellemzője azoknak, akik ide sorolhatók: óvatosak, nem sietnek az oltással, várják, hogy mi történik más emberekkel ezen a téren, hatásos-e, veszélyes-e, és egy részük – de ez véges! – idővel átkerül a beoltottak sorába. Végül e körből többen beoltatják magukat, olykor jelentős és kockázatos késéssel, a lakossági oltási folyamatot ezzel fékezve. Tehát egy részük meggyőzhető, ennek a csoportnak az esetében szokott a legsikeresebb lenni a népszerűsítő kampány.
Ezt a kategóriát többnyire úgy mérték be az egyes országokban, hogy az oltást elutasítók között kezdetben ők vannak a legtöbben, de fokozatosan apadt a számuk az év eleje óta, azáltal, hogy egy részük némi késéssel a beoltottakhoz kerül át (vagy elkapja a betegséget). Egy részük viszont megragadt ebben a várakozásban, bevárva a járvány negyedik hullámát, súlyosbítva azt.
A kivárók, határozatlanok, tétovák rétegében sok altípus van, egyeseknél a halogatás motiválója nem elsősorban az oltás megbízhatóságáról szóló egészségügyi információk kivárása. A több altípusból csak kettő emelek ki, hely és idő hiányában, amelyek pszichológus kollégáim szerint nálunk reális, releváns méretű réteget alkotnak.
Ez egyik altípus azoknak a köre, akik életvitelére jellemző a halogatás. Több évvel ezelőtt volt egy életmódra, életvitelre vonatkozó kutatásom, és akkor szembesültünk azzal a fajta középosztálybeli életvitellel, amire jellemző, hogy személyek például három-négy napot késnek azzal, hogy pár méterre kivigyék a szemetet, napokat késnek, hogy kivegyék a mosógépből a kimosott ruhát, két hónapot késnek a villanyszámla kifizetésével, akkor is, ha van rá pénzük és az internetes bankon rendezhetik stb. Ez tipikusan középosztályi probléma: egyének olyan bonyolulttá és zsúfolttá tették a napi tennivalóikat, a napi megtett „mozdulatok” sorát, hogy egyfajta időkrízis alakul ki náluk, ismételten. E társadalmi kategóriában rendkívül sokak napi időgazdálkodása „összeomlott” vagy időnként „összeomlik”. És ez nemcsak azoknál jelenik meg, akiket az alkoholizmus vagy más probléma (depresszió, alvászavar, kényszercselekvés, ami miatt borul a napirend stb.) akadályoz életvitelükben, jóllehet, sajnos, ők sincsenek kevesen – állapítják meg pszichológus kollégáim. Viszont ebből a körből, a szélsőséges eseteket leszámítva, végül eljutnak például a koronavírus elleni oltásra, mint ahogy végül leviszik a szemetet, átutalják a villanyszámla összegét. De innen is származik valamennyi késés az oltási folyamatban.
Egy másik altípusa a kiváróknak azokból áll, akik valamilyen konjunktúra esetén végül jelentős késéssel elmennek oltásra: ilyenek voltak nálunk a nyáron azok a külföldi nyaralásra utazók, akiknek oltási igazolvány kellett, ilyenek azok, akiket a negyedik hullám felemelkedése meggyőzött – megijesztett, és ilyenek azok, akik az elmúlt napokban azért mentek és oltásra, hogy legyen oltási igazolványuk, mert anélkül sok helyre nem léphetnek be.
A második csoport, a „félő elutasítók” hogyan írhatók le?
- Ez a csoport azokból áll, akiket az angol szakirodalom „cost-anxious”-nak címkéz, magyarul akár kockázatkerülőknek is fordíthatjuk ezt. Ez a kategória is sokféle altípusra osztható, de általános vonás, hogy tagjai kockázatosnak gondolják az oltást, és kerülik ezt a vélt kockázatot. E nézetük helyességéről nagyon erős meggyőződésük van. Álláspontjukat magabiztosan vallják. Magabiztosan, de visszafogottsággal szólalnak meg, ha a témát nem tudják elkerülni a mindennapi beszélgetésekben, ezzel különbözve a militáns oltásellenesektől, akik ricsajt csapnak a témában.
Az oltást elfogadó hivatalos nézet (és az oltással élők) szempontjából valójában ők nem kockázatot kerülnek, hanem kockáztatnak: azt, hogy akár súlyosan megbetegednek. Viszont ez a kategóriája „cserébe” éppen magukat a beoltottakat tekinti kockázatvállalóknak: akik kockáztatják, hogy valami bajuk legyen az oltástól: „egy szép napon megnézhetik magukat”; „sose lehet tudni, később, évek múlva mi ütközik ki rajtuk”.
Többségüknek erős és tartós meggyőződése, hogy neki van igaza. Így valószínű, hogy a hivatalos oltást népszerűsítő kampányok sikeres ellenkampányolói is, de nem a nyilvánosságban, hanem a saját csoportjaikban. Lengyelországi kollégáim szerint leggyakrabban három vélelem hat a körükben. Egy: az oltás komolyabb mellékhatásainak vélelme. Kettő: az oltás hosszútávú káros hatásainak vélelme. Három: a „sietve”, „gyanúsan kapkodva” kifejlesztett, ezért veszélyes oltás vélelme.
Szerte Európában e három közül az oltás azonnali mellékhatásainak vélelme a legkevésbé jelenik meg, főleg immár, a sok millió beadott oltás tapasztalata nyomán, mégis az oltás melletti népszerűsítő kampányban pont ezzel kapcsolatban akarják leginkább megnyugtatni az embereket: hiszen a napi tapasztalatok azt valóban mutatják, hogy ritkák és enyhék a mellékhatások. Az oltást népszerűsítő, rábeszélő kommunikátorok reflexe érthető: a legértelmesebbnek az tűnik, hogy elmondják, hogy lám, ritkák és enyhék a mellékhatások, és nem az tűnik értelmesnek, hogy azzal a hiedelemmel vitatkozzanak, hogy „pár év múlva” jelentkezik valami képzelt szövődmény. Ki akarna tanult ember létére vitatkozni azzal a nagymamával, aki azért nem oltatta be magát, mert félti a gyerekeit és unokáit. Miért? Mert "tudja", hogy az oltás több nemzedéken keresztül okozhat szövődményeket, amik akár évekig lappanganak.
Ha többnyire beoltott emberek között mozgunk, biztos halljuk naponta, hogy az oltást elutasítók tájékozatlanok, manipuláltak, félre vannak vezetve, butítva vannak, eleve buták voltak. Igaz? Nos, ennek a kockázatkerülő kategóriának tagjai pont ugyanazt állítják a beoltottakról: tájékozatlanok, manipuláltak, félre vannak vezetve, butítva vannak, hagyták magukat félrevezetni: beoltani. Sőt, szolgalelkűek, nyájszelleműek. Aggódunk értük, mert nincsenek beoltva? Nos, sokan közülük pont úgy aggódnak értünk, mert be vagyunk oltva, és majd meglátjuk, majd „egy szép napon” kiderül, hogy rosszul jártunk. Diákjaim ismernek családokat, ahol egymásért aggónak: a beoltott családtag a beoltatlanért, és viszont.
Ezt a kategóriát tartja a szakma az egyik legmeghatározóbbnak az lakossági átoltás sikere szempontjából, mert ez a siker ennek a rétegnek a kiterjedésén múlhat. Ha ez a réteg eleve széles, a népszerűsítő kampány kilátásai rosszak, és adott ponton túl ez a kampány sikere nem elsősorban az adott ország hatóságainak kommunikációs rátermettségén, hanem a helyi kultúra sajátosságain múlik, régebbi társadalmi tényezőkben gyökerezik.
Tehát: az ebbe a kategóriába tartozó emberek közül rövid távon viszonylag nagyon keveset, hosszú távon pedig - az eddigieket tapasztalva - bizonytalan hányadot lehet meggyőzni az oltásról.
Ennek a rétegnek a kiterjedtségében vélem a mi hazai problémánk egy részét is. Különösképpen azért, mert módszeres adatolás és megfigyelés még feldob egy figyelemreméltó tényt: sokan orvosok tanácsát követik, illetve értik félre. Nagyon sokan emlékeznek vissza arra, hogy a tavalyi év folyamán, de különösen tavasszal, az első hullán idején, számos orvos (családorvos vagy az egyes emberek személyes orvos ismerőse) óvva intette őket egy majdani elhamarkodott oltakozástól, mondván, hogy „ha majd valamikor egyszer mégis lesz COVID elleni oltás”, akkor azt nagy fenntartással kell kezelni, az elején lehetőleg kerülni kell, kivárni. Feltűnően sokan hivatkoznak ma arra is, vélhetőleg jó részük igazat mondva, hogy „neki orvosa is megmondta…”. Miért történhetett ez? Mert 2020. tavaszán az orvosi közösség körében általános volt a meggyőződés, hogy aránylag hosszú idő szükséges oltás kidolgozásához. És helyesen tudták, hogy nem lehet elkapkodni az oltások tesztelését, és akkori kontextusban sokan hitték, hogy sok, ilyen-olyan cég fog valami oltással előállni, profitéhséggel, és nem volt előrelátható, hogy néhány nagy, ismert világcég, óriási biztonsági és minőségi elvárások nyomása alatt fog oltást gyártani. Felelős orvos nem hitegetett gyors oltással, csodaszerrel, mert felelős orvos tényleg inkább óvatosságra inti a mai pácienst, a mai gyógyszerpiacon.
Beszéljünk kicsit a rendszer iránti bizalmatlanokról.
- Igen, ők képezik a harmadik kategóriát, az angol szakirodalomban „system distrusters” névvel illetik őket. Az Egyesült Államok lakosságára vonatkozó kutatások szerint, ott főleg a faji, illetve bevándorlói kisebbségek tagjaiból áll ez. Ők azok, aki nem bíznak az egészségügyi rendszerben, és így annak az oltásaiban sem, nem részei az ottani biztosítási rendszereknek, diszkriminációk érték őket, korábbi rossz tapasztalatuk van orvossal, ellátással, periférikus helyzetük miatt. Ez a réteg viszonylag jól – de nem maradéktalanul - meggyőzhető például az oltás szükségességéről és általános veszélytelenségéről, ám szinte kizárólag csak ezen csoportokhoz közeli személyek által. Például Amerikában az elmúlt hónapokban színes bőrű papok összefogva vállalták ezt a meggyőző munkát, de persze nehezítette ezt a kampányt az is, hogy akad pap, aki maga is úgy gondolja, hogy nem szabad megbízni a rendszerben, sőt olyan, aki maga is hisz valamely jó kerek konspirációs elméletben. Az Egyesült Államok lakossága is híres volt kezdetben az oltásellenesek vastag rétegéről: ott például kezdetben ez a kategória jóval kiterjedtebb volt, mint nálunk.
Elgondolkodtató, hogy ez a hazai kisebbségek esetében nem áll-e fenn, hiszen a romák sokszor vannak az egészségügyi rendszerben diszkriminálva, illetve az erdélyi magyarok széles csoportjának is lehet ilyen tapasztalata.
- Valószínű, főleg a romák esetében.
És mi van az összeesküvés-elmélet hívőkkel?
- A rendszer-bizalmatlanoknak egy alkategóriáját képezik (vagy más besorolásban lehet ez akár külön kategória). Ezek a militáns oltásellenesek, akik mozgalmakba szerveződve „harcolnak” az oltási kampány ellen. Helyenként erős civil szervezeteket működtetnek: például Új-Zélandon a tavasszal a „Voices of Freedom” nevű szervezet kétmillió levelet juttatott el a postaládákba, arra intve az embereket, hogy ne menjenek el oltásra, mert pórul járnak. Új-Zélandnak összesen ötmillió lakosa van. A levél nem hatott: jelenleg az átoltottság 70 százalék feletti.
És végül leír a szakirodalom egy további, pittoreszk réteget: tagjai a konspirációs elméletekben hisznek, az enyhe, már-már akár „hihető” hiedelmektől a teljesen képtelen mesékig. Sokuk már magában a vírusban és a világjárványban sem hitt, nemhogy az oltásban. A közvélekedéstől – és a médiában felnagyított képüktől - eltérően egy aránylag kis létszámú, szélsőséges kategóriát alkotnak. És a közvélekedéstől eltérően ezek között apró kisebbségben vannak a valamilyen pszichiátriai kórképpel élők, nagy részük átlagos egészségű ember, legfennebb mentálhigiénés zavarról van szó (személyes elfogadottságuk érzésének zavara, ezért feltűnési vágy, nagyotmondási kényszer), egyszerű szocializált tájékozatlanság, műveletlenség.
Bár számos országban jelen vannak az oltást elutasítóknak ezek a kategóriái, viszont egyes helyeken ennek ellenére magas az oltási arány? Mi az, ami nálunk a különbséget okozza?
- Lengyel kollégákkal például azt feltételezzük eddigi megfigyelések révén, hogy bizonyos országokban viszonylag szélesebb lehet az oltást elutasítók között éppen azoknak a rétege, amit kockázatkerülők csoportjának hívnak, és amiről az imént azt mondtam, hogy a legnehezebben győzhetők meg, hiszen ők úgy tudják, hogy éppen nekik van igazuk. Az egyik fő kérdés például az, hogy ők mitől vannak többen nálunk, Oroszországban, Bulgáriában, viszonylag sokan a nem ortodox vallású, nyugatias Lengyelországban. Most, amikor erről beszélünk, Bulgáriában 20% körüli az átoltottság, Oroszországban 33%, Lengyelországban is „csak” 52%.
Számolunk egy olyan tömeges réteg jellemzőivel, aminek tagjai nemzedékek óta olyan kultúrában szocializálódtak (és felnőttként is folyamatosan erősödik ez a szocializációjuk), ahol kimarad jórészt a közéleti érdeklődés, és az egyének generációról generációra kívül vannak az országos, közéleti dolgokon, arról szakadozottak az információik, noha közel vannak a köztájékoztatás forrásaihoz.
Ők is – mint egyébként általában azok tömegei, akiket a „kockázatkerülők” kategóriájába soroltunk – a saját szocializációs közegeikben tájékozódnak, arra figyelnek. Más információ is folyamatosan eléri őket, de az „látószögük peremén” van. Amit a tévé mond: egyik fülükön be, a másikon ki. Azt mondja a hivatalos oltáspárti kampány, hogy „csak hiteles forrásból tájékozódjunk”? Igen, ezt a tanácsot ő valóban eleve követi, mondani se kellett volna neki: ő a maga szempontjából tényleg hiteles forrásból tájékozódik: szomszéd, nagymama, pap bácsi, koma, Juliska, a boltos.
Ennek csoportnak, de a korábban vázolt kockázatkerülő csoportnak a tagjaira is erősen jellemző, az ami az átlagemberek természetes és gyakori tulajdonsága: a gondolkodásukra nem hatnak a statisztikai adatok, elvont fogalmak, sokkal inkább a konkrét, közeli történetek. Ennek régi iskolapéldája szociálpszichológia tankönyvekben: egy ember bizonyos márkájú kocsit akar vásárolni, mert előnyös statisztikai adatokat olvasott arról, hogy mennyire megbízható, mennyire tartós. Aztán a szomszédja elmondja neki, hogy ne ezt vásárolja meg, mert ismer valakit, aki rosszul pont ezzel a márkával, ezzel a típussal. Tíz emberből nyolc a szomszédra hallgat.
A hazai oltásnépszerűsítő kampányok mennyire számoltak ezekkel a csoportokkal és jellemző gondolkodásmódjukkal?
- Összességében nem volt rossz az oltás szervezése, annak számára, aki nem dől be az általános siránkozásnak, rendszerszidásnak és kamu hírtévék csaholásainak. Sikerült a legjobbnak tartott oltásokat beszerezni, kevés késéssel elegendő mennyiségben, viszonylag kevés hibával és fennakadással szervezték az egészet. De az igaz, hogy a tájékoztatás célcsoportjait félreismerték, differenciált, elemző megközelítés nem volt. Azt a nézetet, hogy nem a politikusok kellett volna hirdessék az oltást, mert bennük nem bíznak az emberek, kézenfekvő okoskodásnak látom, de ennél nem több: bizonyos emberek, bizonyos politikai vezetőkben bíznak, hiszen szavaztak. A nem politizálók számára pedig kívül sok más szereplő is, sokfelé elmondta, hogy az oltás a megoldás.
Miben van az értelmiség szerepe, volt-e mulasztása?
- Az „értelmiség” szó mára már gyűjtőnév, sokféle embert takar. A diplomás emberek megtalálhatók szinte minden oltásszkeptikus csoportban, igaz, kisebb arányban. Még a futóbolondoknak tartott konspirációsok között is. A COVID-oltás kapcsán két dolgot lehet kijelenteni. Egyik: minden meggyőző munka, igyekezet fontos, tehát nem hiábavaló. Másik: az oltás elutasítása vagy a vele kapcsolatos habozás régebbi keletű és mélyebben gyökerező társadalmi-kulturális-mentális tényezőkön múlik, adott határon túl csekély esélye a meggyőzésnek.
Ha jól értem, akkor rövid távon nem sok remény van meggyőzni a kockázatkerülőket. Közép vagy- hosszú távon mi a feladat. Hogyan lehet ezen mélyen gyökerező tényezők ellen fellépni?
- Hosszútávon: oktatás reformja, polgárosodás folytatása, világi és egyházi társadalom egészséges együttműködése, egészséges arányokban. Megkopott nagyon sok fejlett országban is – nálunk eleve „kopott” volt – szakértők és döntéshozók közötti intézményes együttműködés. Szociálpszichológusokra tudására, szakvéleményére támaszkodva például sokkal differenciáltabb és meglehet, hogy hatékonyabb lett volna a tájékoztatás.
Az értelmiségen túl az egyháznak és az államnak vannak-e számottevő mulasztásai?
- Mivel két fontos információforrás mind a kettő, nem lehet nem elgondolkozni mindkettőjük felelősségén egy ilyen magas elutasítási arány mellett. Állam is, papság is sokat tétovázott, alulértékelték a lakosság sokféleségét, eleve létező beállítódását. A harmadik világnak nevezett országokban a különböző népbetegségek elleni oltás szükségességéről először az ottani papokat, sámánokat, kuruzslókat, varázslókat győzték meg.