2021. november 29. hétfőTaksony
Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

„A szenvedélybetegség kialakulásának sokkal mélyebb gyökerei vannak, mint gondolnánk” – pszichoterapeutával beszélgettünk

Tőkés Hunor Tőkés Hunor 2021. november 24. 10:49, utolsó frissítés: 11:54

Miközben gyakran az instabilitásra hivatkoznak az alkohol- és drogfüggők esetében, vannak, akik a stabil háttér ellenére is beleesnek.


Bosszantónak találja, amikor az újságírók azt írják: a szakember rámutatott, leszögezte, hangsúlyozta stb. Szerinte nagyképűen hangzik, ha így dokumentálnak egy véleményt. Ő már a „szakember” megnevezéstől is ódzkodik. Volt már olyan helyzetben, hogy egy rádióműsorban az „alapigazságokat”, kész válaszokat várták tőle, ő viszont sokkal árnyaltabban látja a szenvedélybetegség kialakulásának okát.

Erről a „másként gondolkodásáról” beszélgettünk Gergely Gonzó László pszichoterapeutával, akit eredetileg a szenvedélybetegségekről szóló cikksorozat kapcsán kerestünk fel, de hamar kiderült, hogy ezeket a gondolatokat külön témaként kell kezelni, mert interjúalanyunk sok mindent másként lát, mint ahogy a szerhasználat kialakulásáról szóló mainstream narratíva rögzíti .

Fontos ugyanis tisztázni, hogy amikor az alkoholizmusról, a drog- és gyógyszer-, a szerencsejáték-, a vásárlás-, a sorozatfogyasztás-, a közösségi média- vagy más függőségről beszélünk, egyre gyakoribb, hogy a feldolgozatlan lelki sérülést, a rossz családi és szociális körülményt, az emocionális elszigeteltséget, a szorongást és a munkahelyi stresszt azonosítjuk be, mint a probléma gyökerét. Ezek azonban nem minden esetre érvényesek, ha csak ezekre a szempontokra koncentrálunk, akkor megfeledkezünk a minket sokkal mélyebben érintő egzisztenciális kérdésekről, amelyek mindannyiunk életében jelen vannak, és szintén felelősek lehetnek a szenvedélybetegség kialakulásáért, de az ennél társadalmilag sokkal elfogadottabb magatartásokért is.

Gonzó tizenegy éve dolgozik a magyarózdi rehabilitációs központ munkatársaként, ezalatt rengeteg mindent tapasztalt, például azt, hogy a szenvedélybetegségnek csak egy bizonyos részéért felelősek azok a dolgok, amelyeket a traumák és a stressz megbetegítő hatásait elemző szakemberek rendszerint mainstream jelleggel tematizálnak (azaz oly módon, mintha minden történetre érvényes lenne).

„Mivel magyarázhatók azok az esetek, amikor a szenvedélybetegek jól szituáltak, az alkohol- és a drogfüggőségüket nem tudjuk biztosan visszavezetni lelki eredetű problémára, mégis ott vannak a rehabilitációs központban?” – tette fel a kérdést.

A rehabban ugyanis rengeteg olyan történettel találkozott, ahol boldog gyerekkor volt, stabil családi háttér és anyagi biztonság is, semmilyen különleges krízis nem létezett, és mégis kialakult egy nagyon súlyos alkoholizmus.

Mindannyiunk életében felfedezhetünk, ha nem is traumákat, de félelmeket, lelki problémákat, fájdalmakat. Ezek egyszerűen jelen vannak, ha segítségért fordulunk valakihez ezek miatt, ha nem. A kérdés tehát nem az, hogy vannak-e problémáink, hanem hogy mit kezdünk velük? Hogyan nyúlunk hozzá a minket érintő helyzetekhez és az ebből eredő problémákhoz, hozzá nyúlunk-e egyáltalán? Gyakran történik az, hogy különböző módszereket választunk arra, hogy a problémáinkat elodázzuk. Attól viszont még nem szűnnek meg, hogy megpróbálunk megfeledkezni róluk.

Az egyik ilyen „módszer”, hogy a bennünk olykor feléledő feszültségekről ne vegyünk tudomást, éppen a szenvedélybetegség: ilyenkor alkoholhoz, antidepresszánshoz vagy tudatmódosító szerekhez nyúlunk, de ennek társadalmilag sokkal elfogadottabb változatai is vannak, például a túlzásba vitt sportolás, a sorozatnézés, a munka, egyéb pótcselekvések.

Az embert tágabb értelmezésben kellene szemlélni, hiszen a függőség egy tünet a szenvedélybeteg életében, amit jól érzékeltet az unalomhoz való viszonyunk is.

Gonzó szerint minket elsősorban nem a feldolgozatlan traumáink aggasztanak – nyilván, ha valami nagyon fáj, azzal konkrétan kell foglalkozni –, hanem ennél sokkal mélyebb és alapvetőbb dolgok, amelyet akkor fedezünk fel magunkban, amikor megérint minket annak a szele, hogy mi az értelme az életünknek? Nagyon sok szenvedélybetegnek nem a stressz, a szorongás, a gyerekkori traumák jelentenek további iszonyú leküzdést, hanem hogy 9 hónap rehab után kimegy, vissza az életbe, és hiába van otthona, családja, munkahelye, mégsem látja ennek az egésznek az értelmét, és emiatt gyakran visszaesnek. A szenvedélybetegeknek többek között ezért is van szükségük személyiségfejlesztő, készségfejlesztő terápiára, megküzdési stratégiákra és utógondozói támogatásra.

Egyszer a magyarózdi központban találkozót szerveztek az „öregfiúknak” (azoknak, akik már túl vannak a terápián). Gonzó cédulákat helyezett ki a terem több pontjába, olyan kulcsszavakkal, mint a munkahelyi és családi konfliktus, a házassági problémák, a magány, az unalom, a stressz, frusztráció stb. Azt kérdezte az ott jelenlévő mintegy 40 „öregfiútól”, hogy a felsorolt helyzetek melyikében érezték azt, hogy leginkább próbára lettek téve vagy esetleg a visszaesés küszöbére kerültek. A résztvevők 70 százaléka az unalom nevű cédulához ment. Gonzó tehát elgondolkozott azon, hogy mi is ez az unalom? Mit jelent? Miért baj? Miért nehéz? – és arra a következtetésre jutott, hogy az unalomban kicsúszik a lábunk alól a talaj, mert kiüresednek a dolgok, hirtelen értelmetlenné válik mindaz, ami addig rutinosan, megszokásból, tervezetten, de működött. Ez komoly próbatételt jelent számunkra.

Egyszerűen annyira rutinos, annyira biztonságos az életünk, hogy eltompulunk. Ez a tompaság pedig ellentmond az általánosan elfogadott nézetnek, hogy nem csak akkor lesz valaki alkoholista vagy drogfüggő, amikor instabil, hanem akkor is, amikor túlságosan stabil az élete. „Főleg a drogfüggők, de az alkoholisták is pörögni szeretnek. Amikor hétvége van, és végre szabadok, egyesek összeomlanak, katasztrofális érzés, mert nincs a megszokott keret, nincs rutintevékenység, csend van, unalom van, s ez letaglózza őket” – mondta Gonzó.

Személyes tapasztalatából is merített. Azt mesélte, hogy amikor három évig az Egyesült Államokban élt, s bár jó fizetése, két autója volt és nyaranta elmehetett volna a Karib-tengerre, ő is azt érezte, hogyha ebben a nagyon biztos keretben marad, akkor idővel kiakad, és közel sem garantált, hogy nem fog inni.

Azonban mielőtt arra a következtetésre jutottunk volna, hogy akkor a szenvedélybetegség alapforrása az unalom lenne, Gonzó csavart egyet a gondolatszálon és azt mondta, szerinte nem az. Az élet kiüresedése egy zavarnak, egy hiánynak a tünete. Erre az Amerikai szépség és a Még egy kört mindenkinek című filmek témabontása szolgálhat példaként, amelyeknek főszereplői kiégett emberek.

Mit jelent a válság, mit jelent kiégni? Nemcsak középkorú emberek tudnak kiégni, fiatalok is. Értelmetlenné válhatnak dolgok, telik az időnk, félünk az elmúlástól, sorolhatnánk… A kérdés csak az, ismét, hogy ezt hogyan kezeljük, kezeljük-e egyáltalán. Mert akárhogy is palástoljuk magunk elől és próbálunk nem beszélni róla, mégis ott lappang bennünk létünk törékenysége – teszi hozzá.

„Amikor a feleségemmel beszélgettem erről, ő azt mondta, de Gonzó, nem gondolhatok mindig a halálra... Nem is erről van szó. Nem kell szerzetesnek lennünk és a memento mori-t mondogatva folyton csapkodnunk magunkat. Azonban önmagunk halandóságának a kérdésével szembe kellene néznünk. Jelenleg kiveszett a kultúránkból a halál gondolatának elfogadása, helyette inkább elütjük az időt valami mással. A természeti népeknél az élete végét érző öreg ember elvonul, kunyhót épít és készül a Nagy Találkozásra. Mi mit csinálunk? Felvesszük a rózsaszín sztreccsnadrágot, és elkezdünk görkorcsolyázni” – fogalmazott Gonzó.

Gonzó elmondása szerint a végesség kérdéséről azt hihetnénk, hogy egy olyan téma, ami meghalad bennünket, és hogy ezzel csak a „boldogtalan” emberek foglalkoznak. Pedig ha jobban megvizsgáljuk: a mindennapi életünk része. Vegyük csak a legegyszerűbb példát, a nagy döntéseinket. Amikor elhatározzuk, hogy egy életre szóló kapcsolatba lépünk valakivel. Mondjuk házasságra. Ismerjük a „vőlegény pánikot”. Mit jelent ez? Azt, hogy egy ilyen elköteleződésben az életünk nemcsak kiteljesedik, hanem be is szűkül. Hogy ettől kezdve nem lesz senki más az életünkben. Már nem az lesz, ami addig volt, és ez a „már nem lesz”, fű alatt a végességhez kapcsolódik. Sokan évekig tologatunk döntéseket, mert nem akarunk „tovább menni”. Hová is?

Nyilván adódik a kérdés, hogy akkor mit kell tennünk?

Sokat beszélünk arról, hogy az igazán hiteles és mély kapcsolatokért vállalnunk kell a magunk sérülékenységét, törékenységét és kiszolgáltatottságát. Ez igaz. Viszont ezt a sérülékenységet és kiszolgáltatottságot érdemes kiterjeszteni a „nagy” kérdésekre is. Az egzisztenciálisakra. Hogy kiszolgáltatottak vagyunk saját magunknak is. Hogy ott lappanganak bennünk az alapvető szorongásaink, amelyek az „egészhez” kapcsolódnak. A saját életünkhöz. A saját életünk értelméhez.

Nem szeretjük ezeket a kérdéseket feltenni magunknak pedig itt vannak velünk, és ezeket az érzéseket magunkhoz kell engednünk. Időnként foglalkoznunk kell ezekkel még akkor is, ha fájdalmasak, ha félünk tőlük. („Igen, én is félek.”)

Ha ugyanis félelmeink visszatartanak bennünket, akkor csak mindenféle pótcselekvéssel szedáljuk magunkat.

Meglepődnénk, Gonzó szerint, hogy mennyire kitágulna és széppé válna az életünk, ha foglalkoznánk a létünkkel, és annak törékenységével. „Folyamatosan azt halljuk, hogy boldogoknak kell lennünk. Hogy akkor leszünk boldogok, ha… Töménytelen jótanács van erre nézve. "Tudománya" is van már ennek. Pedig talán az „egész”-séget kellene keresnünk: a mélységet, a titkot. Ha ezeket a nagy kérdéseket nem tesszük fel magunknak, ha nem gondolkodunk el felettük, akkor csak tompítjuk magunkat mindenféle „fogyasztással”.
Elmondta, hogy " minden valamire való önismeret (és itt most nem feltétlenül terápiákra, meg ilyen-olyan „tanfolyamokra” gondolok, hanem egy életmódra), azokhoz a kérdésekhez visz minket (a teológia vagy a filozófia világa is), hogy mi történik velem? Mi történik veled? Mi történik velünk? Mi folyik itt? Milyen történetnek vagyunk részei? Van-e történet?"

Miért akarunk tehát „elkábulni”? Miért akarunk valamiben is „feloldódni”? Vajon nincs-e mindannyiukban az a vágy, hogy elengedjük magunkat? Hogy valami magával ragadjon? Esetleg, hogy valami birtokoljon. Hogy valaminek alárendeljük magunkat. Ezek az érzések nem csak a „perifériára” szorult emberekre jellemzők. Ez mindannyiunkra igaz. És ha korrektek vagyunk önmagunkhoz, mi is gyakran és rendszeresen megtesszük. A tudatosság nem egy „természetes” állapot. Fárasztó.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS