2022. október 7. péntekAmália
Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

„Hova tűntek a gyerekek a kanapéról?” Szokatlan emlékkiállítás a kilakoltatott családokról

H.-K. Sz. 2022. február 09. 10:49, utolsó frissítés: 10:49

Február folyamán a Központi Egyetemi Könyvtár előcsarnokában megtekinthető egy kiállítás, amely a 2010-ben történt 76 család kényszer-kilakoltatására emlékezik és emlékezteti Kolozsvár lakosságát.


Azon a helyen, ahol 2009-ben egy fotón megörökítve számos gyerek üldögél, a kitelepített emberek szeretnének egy emlékművet állítani. Arra emlékeztetve, hogy 2010-ben az a kanapé eltűnt. Ahogy azok a gyerekek is, akik a kanapén üldögéltek. Az önkormányzat egyszerűen a város széli szeméttelep mellé „hajította ki” őket. A kilakoltatási emlékmű ennek a kényszerrel történő kitelepítésnek állítana emléket, hogy el ne feledjük, és soha többé ne történjen senkivel hasonló – olvasható a kiállítás címadó tábláján.

A tárlat közösségi médiában olvasható felvezetőjéből kiderül, hogy a kiállítás meg szeretné teremteni annak a kontextusát, hogy a 12 évvel ezelőtti kényszerkitelepítés helyszínét – Karjala / Coastei (ma Nicolae Ivan püspök) utcából kilakoltattak és kényszerrel Pata Rétre telepített roma közösség igényének eleget téve – egy emlékművel jelöljék meg. Ennek szellemében a Karjala utcai romák közösségi egyesülete (Asociația comunitară a romilor din Coastei) és a Szociális Lakásokat MOST! lakhatási joggal foglalkozó aktivista szervezet kezdeményezte egy művészeti alkotás megvalósítását, amely emléket állítana a kilakoltatásnak, felhívva a figyelmet arra, hogy Kolozsváron ennek a gyakorlatát abba kellene hagyni.

A kezdeményezésről említést tettünk, amikor a civil aktivisták decemberben – a kilakoltatás évfordulóján – egy megmozdulást szerveztek, hogy felhívják a figyelmet a kolozsvári lakhatási problémákra „Kié az okos város, ha…?” jelszóval. A kiállítás anyagát akkor rendhagyó módon a Karjala utcában a szabad téren mutatták be.

A tájékoztatások szerint Ciprian Mureșan és Răzvan Botiș képzőművészek, illetve Silviu Medeșan műépítész a roma közösséggel közösen elkészítették a 2010-ben lebontott helyszín makettjét – amelyet a történések emlékművének szánnak. A könyvtárban lévő kiállításon megtekinthetők a Karjala utcai kitelepítés emlékművéről készült fotók és rajzok.


A kitelepítés emlékművének szánt tabló / via Szociális Lakásokat MOST!A kitelepítés emlékművének szánt tabló / via Szociális Lakásokat MOST!


Az egyetemi könyvtár csarnokában lévő kiállítás az emlékmű mellett tematikus csoportba szervezett táblákon még bemutatja a lebontott Karjala utcai lakásokat és a kényszerkilakoltatást, a hatóságok eljárását és az érintettek szenvedését, illetve a civil aktivizmus évtizedes küzdelmét az ügyben.

A szervezők felhívják a figyelmet, hogy a tárlat február végéig megtekinthető a Központi Egyetemi Könyvtár nyitvatartási ideje alatt, azaz vasárnap kivételével minden nap 8 és 20 óra között.

Vincze Enikő, szociológus, közösségszervező, civil aktivista a közösségi médián megosztott bejegyzésben írja, hogy támogatja a kitelepítés emlékművének a Karjala / Coastei utcában való felállítását.

Beszámol arról is, hogy tulajdonképpen a 2010-es roma közösség kitelepítése volt az a pillanat, amikor elkezdett a lakhatási joggal aktivistaként is foglalkozni: azóta a közösséggel együtt sok mindent végigcsináltak már, egyebek mellett tüntetéseket, szolidaritási akciókat szerveztek, szociális lakásért való kérelmezéseket nyújtottak be, bírósági eljárásokat kezdeményeztek. Ebben a szellemben válaszolt a roma közösség igényére is, ami szerint a szenvedéseik tanúságaként szeretnének egy emlékművet oda, ahonnan kilakoltatták őket.

„Úgy jártam el ahogy szoktam: kapcsolatokat hoztam létre a közösség és a város olyan személyei között, akik késznek mutatkoztak tenni valamit” – fogalmazott Vincze, beszámolva arról, hogy így találkozott Silviu Medeșan műépítésszel, illetve Răzvan Botiș és Ciprian Mureșan művészekkel, és minden tőle telhetővel hozzájárult ahhoz, hogy az emlékmű ötlete anyagilag is formát öltsön.



Ideje igazságot szolgáltatni a kilakoltatott és kényszerrel a Pata Réti szeméttelep közelébe telepített közösségeknek. Ennek az igazságtevésnek része a múltban okozott szenvedések nyilvános elismerése. A szimbolikus jóvátételek fontosak. Annak is jelei, hogy a felelősök – ebben az esetben a helyi adminisztráció – elkezdik jóvá tenni azt amit elkövettek, és gyorsan hatékony intézkedéseket hoznak annak érdekében, hogy a városban elegendő szociális lakást létesítsenek, amelyek a peremre szorított személyeknek megfelelő körülményeket biztosítana, valamint az állami szociális lakhatásra jogosult egyéb társadalmi csoportoknak” – olvasható a bejegyzésben, amelyben azt is jelzi Vincze Enikő, hogy értelmezése szerint az emlékmű egyszersmind a kitelepítések és a rasszizmus elleni monumentum is lenne.

A kiállításon megtekinthető kilenc táblán számos idézet található, ezek közül csak néhányat magyarítottunk - a többi leírás, illetve további részletek a kilakoltatásról itt olvashatók román nyelven.



Az első táblán, amely a roma közösség egykori lakóhelyéhez kapcsolódó emlékeit eleveníti fel, például a következőket olvashatjuk:

„Ezen a telken több hosszú ház volt, több lakrésszel, minden házban nyolc családdal, mindeniknek volt egy szobája és egy konyhája. Volt ott egy nagy diófa. És egy cseresznyefa. És a ház mögött cseresznyeszilvafa is volt. A gyerekek eljártak Puțihoz, hogy eladogassák a cseresznyét.”

„A házak egymás közötti kis távolságokkal el voltak választva egymástól. A lakórészeket azoktól a gyáraktól kapták, ahol dolgoztak. Később, amikor a gyárak bezártak, ezeket átvette az önkormányzat. Az ott élő emberek továbbra is lakbért fizettek az önkormányzatnak. Egészen 2010 decemberéig fizettük a lakbért, amikor kitelepítettek minket.”

„A Karjala utcában csendesen éltünk a családdal és a szomszédokkal. Mindenki eljárt dolgozni, körülöttünk minden szép volt. Nem egyik napról a másikra tengettük életünket, a gyerekek gyalog 10 perc alatt jutottak el az iskolába. Nem éreztük magunkat kitaszítottnak, nyugodt életünk volt.”

„Mint minden közösségben – főleg ahol sok ember van egymás mellett – lehetetlen, hogy ne legyenek időnként problémák vagy zaj, hangoskodás. De nem okoztunk gondot a szomszédainknak.”

„Nagy sár volt, mivel amikor mi még itt laktunk, nem csináltak itt járdákat vagy aszfaltozott utat. Ellenben miután elköltöztettek, még bicikliutat is csináltak. Ez is fáj, mikor arra gondolok, hogy mindig a mi kárunkra tesznek különbséget.”




Néhány idézet a kitelepítés traumájáról:

„Mikor megjöttek a rendőrök és a csendőrök, azt mondtam nekik: »Jóemberek, engedjétek, hogy egymagam bontsam le a házikót, fadarabonként szétszedem a rögtönzött hajlékot, és egyedül elszállítom, és újra felépítem.« De nem, nem engedték, inkább hozták a nehézgépeket. Akkor így, erőltetetten el kellett onnan mennünk minél hamarabb.”

„Nem akarok másokat sértegetni, amikor ezeket mondom. Én is azok között voltam, akik szenvedtek. A szenvedés összehoz, nem szétválaszt. De én azt hiszem, hogy innen el kellett költözni, egyszerűen nem maradhattunk egy olyan térségben, ami így fejlődik – de semmiképpen nem kellett volna kihajítsanak minket a szemétdomb mellé.”

„Mindenkinek jobb lett volna, ha akkor, 2010-ben az önkormányzatban van jóakarat és eljött volna és ezt mondta volna: Jóemberek, csináljatok valamit a hajlékaitokkal, mert csúnyák. Felépíthették volna a kampuszt is, maradt volna parkolóhely is, és a szociális lakásokat is felújíthatták volna. Mindhárom dolgot meg lehetett volna valósítani. De őket ez nem érdekelte. Mert azokat a blokkokat kellett felépítsék, és mi nem számítottunk. A mi lakásaink apróságok voltak. Inkább elfogadták a pénzt a magánszektorból a területekért, mintsem felújítsák a szociális lakásokat.”

Úgy bántak velünk, mintha nem emberek lennénk, hanem valamilyen állatok. Egy gúnyolódás volt az, ahogyan kitelepítettek, a hely ahova vittek, és ahogy betettek ezekbe a 16 négyzetméteres szobákba. Pedig ott a Karjala utcában fizettük a lakbért és a fogyasztásokat, mi dolgozó emberek voltunk.”

„A Karjala utcában laktunk 1989 óta, volt valamennyi konfortunk. De ők 2010-ben jöttek és kihajítottak a szeméttelep mellé, a mezőre. Ezzel minket társadalmi öngyilkosságra ítéltek. Mindannyiunkat elintéztek.”

„Én egy hajlékot építettem arra a kis területre, amit az önkormányzattól érkező nő mutatott. Rajzolt egy parcellát és azt mondta: »Csináljátok itt is törvénytelenül, úgy, ahogy a Karjala utcában tettétek«. Mivel nekem nem utaltak ki lakórészt. És rajtam kívül még ilyen helyzetben volt 36 család. Semmiféle okmányunk nincs erre a földre vonatkozóan. S ezzel nem vagyunk egyedül, de ha holnap jön az önkormányzat és azt mondja: lebontani mindent, mindent, mert nektek semmilyen papírotok nincs, akkor mindent lebontanak. Amikor csak akarják, bármikor jöhetnek és innen is kidobhatnak.”

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS