2020. szeptember 26. szombatJusztina
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Hajdu mellett mások is hozzájárultak Földes félreállításához

szerk. 2005. február 15. 12:36, utolsó frissítés: 2005. február 14. 18:47

Hajdu Győző Igaz Szó-főszerkesztő munkatársai, Sütő András és Gálfalvi Zsolt segítségével foganatosította Földes László, az egykori kozmopolita jellegű Utunk főszerkesztője félreállítását. Módszer: #b#összehangolt feljelentés.#/b#






A Korall társadalomtörténeti folyóirat 2004 decemberi számában megjelent, a Magyar Autonóm Tartomány kutatási program keretében készült Stefano Bottoni-tanulmány címe: A Földes László-ügy.

A szöveg szűken értelmezett szakmai hozadékán kívül közéleti szempontból is fontos lehet, mert a múlt egyik epizódján keresztül kínos helyzetbe hoz két fontos romániai magyar közéleti szereplőt: Gálfalvi Zsoltot, a Román Televízió igazgatótanácsának RMDSZ-es tagját, a Romániai Magyar PEN Klub elnökét és Sütő András írót.


A tanulmány – melyből az alábbiakban részleteket közlünk – bemutatja és elemzi, hogy az 56-os "határozatlanságok" után Sütő András és Gálfalvi Zsolt (talán Hajdu Győző biztatására) pártvonalon feljelenti Földes Lászlót, akit ezt követően menesztenek is az Utunk éléről és tizenegy évre megvonják tőle a közlési lehetőséget. (Az ügyről szóló tanulmány itt letölthető az Adatbankból.)


STEFANO BOTTONI
A hatalom értelmisége – az értelmiség hatalma
A Földes László- ügy


részletek


A kommunista rendszer első éveiben egyfajta szerepzavar jellemezte a romániai magyar értelmiség azon tagjait, akik a központi hatalommal együttműködve a nemzetiségi irodalmat és a "totalitárius nyilvánosság" fórumait létrehozták, illetve működtették. Helyzetük ellentmondásosságának fő oka az volt, hogy a legszigorúbb sztálini időszakban egy kettős, vagy pontosabban ambivalens diskurzus által meghatározott szerepre vállalkoztak.

Egyszerre voltak rajongói, működtetői és anyagi haszonélvezői egy őket integrálni és megbecsülni igyekvő rendszernek, ugyanakkor, nemzetiségi mivoltuk miatt sohasem válhattak szerves részévé a hatalomnak és a román államépítésnek. Az erdélyi magyar értelmiséget, noha a kommunista párt hatalomgyakorlási jog nélküli hatalmi tényezőnek tekintette, az állambiztonsági szervek 1956-tól kezdve szigorú megfigyelés alatt tartották. (...)

Földes László irodalomkritikus és lapszerkesztő 1956 és 1958 között a kolozsvári Utunk főszerkesztője volt. 1958-ban eltávolították funkciójából, majd 1959 januárjában kizárták a kommunista pártból és publikálási tilalommal büntették. Az Igaz Szó szerkesztői által megfogalmazott vád szerint liberális, revizionista, pártellenes nézeteket vallott, és ebben a szellemben tanította az általa támogatott fiatal kolozsvári magyar írókat.

Az ügy érdekessége, hogy értelmezési kerete nem elsősorban egyfajta centrum/periféria (Erdély/Bukarest) ellentétben, vagy az erdélyi interetnikus mezőben keresendő. A megértés kulcsa a különböző értelmiségi csoportoknak a hatalomhoz való viszonya, illetve a hatalom birtoklásának illúziója. Ez utóbbi az Igaz Szó szerkesztőit jellemezte, sőt arra sarkallta őket, hogy vélt hatalmukat érzékeltessék is vetélytársaikkal.


Az Igaz Szó mint nemzedéki/szocializációs csoport


Az 1952 juliúsában létrejött Magyar Autonóm Tartomány (MAT) központjában, Marosvásárhelyen szükség volt egy tekintélyes, "pártos" magyar irodalmi lapra. Ezt a szerepet igyekezte betölteni az 1953-ban megjelent Igaz Szó, mely a címlapon feltüntetett önmeghatározás szerint "A Román Népköztársaság Írószövetsége Magyar Autonóm Tartományi Fiókjának folyóirata" volt, és előbb kéthavi, majd 1954-től havi rendszerességgel jelent meg.

A folyóiratra megszületésétől kezdve kettős szerep hárult, egyrészt a két világháború közötti hagyományokat folytatva, kisebbség- és népszolgálati funkciót kellett betöltenie, de meg kellett felelnie az új hatalmi helyzet által teremtett merev politikai és világnézeti "elvárásoknak" is. (...)

A lap indulásának körülményei nagymértékben meghatározták azokat a regionális és személyi konfliktusokat, melyek később a Földes-ügy kirobbanásához és végkifejletéhez vezettek. Már a második világháború utáni első évektől érezhető volt, hogy a Kolozsvár-központú erdélyi magyar közművelődést és irodalomi életet a hatalom Marosvásárhelyre, egy új – jóval provinciálisabb és politikailag ellenőrizhető – centrumba kívánja áthelyezni.

Így jött létre számos kimondottan magyar jellegű intézmény a városban: 1945-ben a Bolyai Egyetem orvosi és gyógyszerészeti kara, 1946-ban a Székely Színház, 1950-ben a Filharmónia, 1954-ben a Szentgyörgyi István Színművészeti Egyetem, 1955-ben az Állami Kiadó autonóm tartományi (magyar nyelvű) fiókja, 1957-ben az Állami Székely Népi Együttes.

A legfontosabb intézményeket, az orvosi és a színművészeti egyetemet sem helyi kezdeményezésre hozták létre, hanem Kolozsvárról költöztették le Marosvásárhelyre.

Az általunk vizsgált eset jól érzékelteti a romániai magyarságpolitikában tudatosan alkalmazott "oszd meg és uralkodj" elvet: az Igaz Szó megindításával egyidejűleg ugyanis megszüntették az 1950-től Kolozsváron alacsony példányszámban megjelenő Irodalmi Almanach-ot.

A kolozsvári értelmiség körében erős ellenérzést váltott ki a marosvásárhelyi kezdeményezés, a Bolyai egyetem oktatói és az Utunk körül csoportosuló irodalmi körök a kulturális élet "vidékre" való kihelyezésétől tartottak. A Bolyai egyetem alapszervezetének kérésére készült jelentés (1954) világosan fogalmazott e tekintetben:

Úgy néz ki, hogy bizonyos körök a Magyar Autonóm Tartomány létrehozását megkísérlik olyan törekvések takarójául felhasználni, amelyek például Kolozsvár kétnyelvű jellegének, Kolozsvár történelmileg kialakult magyar kulturcentrum jellegének felszámolására irányulnak.

Az Igaz Szó negatív fogadtatásának azonban más okai is voltak. Kolozsváron tényként fogadták el azt a híresztelést, hogy az Igaz Szó megszerezte a megszüntetendő Irodalmi Almanach vagyonát. A híresztelés szerint 1952 késő őszén Hajdu Győző, az induló lap főszerkesztője a párt engedélyével kipakoltatta az Almanach szerkesztőségét, majd egy, a MAT-pártbizottság által biztosított teherautóval Marosvásárhelyre szállíttatta a berendezést .

Az értelmiségi vitákban a fiatal és agresszív Hajdu úgy lépett fel, mint a bukaresti hatalom fő kiválasztott képviselője. Az Irodalmi Almanach szerkesztőségében tett "látogatása", és az, hogy vezető szerepet követelt magának, semmibe véve a nála idősebb, régebbi mozgalmárok tekintélyét, csak fokozta azt az ellenszenvet, amit a kolozsvári baloldali értelmiség jeles képviselői (például Gaál Gábor ) a "kis diktátorral" szemben már annak egyetemi éveitől kezdve érzett.

Hajdu Győző és az általa kialakított szerkesztőség tagjainak szocializációs hátterét vizsgálva kirajzolódik az a közeg, amelyben szorosan összefonódott a nemzetiségi öntudat és a hatalom birtoklásának érzése. Hajdu ahhoz az 1920-as évek végén született generációhoz tartozott, akik pályájukat a kommunista hatalom kiépülésének időszakában kezdték meg. E nemzedék később fontos szerepet játszó képviselői sokan már a tanuló éveiktől során ismeretséget kötöttek egymással. (...)


A lap első évei: elvek, irányzatok, bírálatok

(...) A helyi hatalom szemléletét és megfelelési kényszerét jól példázza az is, hogy az Igaz Szó egyetlen pozitív jellemzést az Igaz Szó a kultúrosztályt képviselő Friedmann Ilonától kapta, aki szerint mióta a lap Marosvásárhelyen jelenik meg (1955-ben kapott csak nyomdát), harcias és pártos orgánummá vált, és jól harcol a "néhány kolozsvári író" által indított "bojkott" ellen.

(...) A magyar értelmiség 1955-1956-ban a politikai és főleg az önazonosságépítő mozgástér szélesítésén fáradozott. A hatalom részéről ugyanakkor továbbra is kétértelmű jelek érkeztek. Az 1955 nyarán a KB által elrendelt vizsgálat nacionalizmussal vádolta a helyi értelmiséget, és ezt a vélekedést maga Gheorghe Gheorghiu-Dej is osztotta:

az értelmiségiek nacionalista-soviniszta nézeteket hordoznak és káros hatásuk főleg a MAT-ban és Kolozsváron érződik. Néha marxista idézettel rukkolnak elő és bizonyos tényeket leleplezve, nacionalista-sovén forma alatt helyezik és lebecsülik a népi-demokratikus rendszer eredményeit.


1956: a megosztó forradalom

1956 nyarán, a román írókongresszus alkalmával kirobbant konfliktusok nyilvánvalóvá tették, hogy az addig uralkodó öncenzúra és a különböző csoportok egyensúlya már nem képes visszaszorítani a nemzetiségi értelmiségnek a hatalomhoz való viszonyuk szerinti megosztottságát.

A legjobban értesült forrás erről az időszakról a magyar diplomácia, amely párhuzamba állította a budapesti Petőfi-körben zajló vitákat és a román írószövetség kongresszusának zártkörű összetűzéseit. Romániában azonban a magyar irodalmi életet jellemző meglehetősen indulatos viták nem elsősorban társadalmi kérdésekről szóltak, hanem az értelmiség szerepéről, pontosabban a magyar irodalom "helyéről" és szerepéről.

Július végén maga Hajdu Győző, a "párthű" marosvásárhelyi csoport akkor még csak 27 éves vezetője továbbította György Jenő kulturális attasénak a vita egyik lehetséges narratíváját. Mielőtt felszólalt volna az írószövetségi kongresszuson, Hajdu hosszasan konzultált a párt csúcsvezetésével: Miron Constantinescuval, Iosif Chisinevschivel, majd személyesen Gheorghiu-Dej-zsel is. A megválaszolandó kérdés, hogy melyik nemzethez "tartozik", melyik nemzetet "illeti" az erdélyi magyar irodalom, rendkívül bonyolultnak és kényesnek mutatkozott. A párt hivatalos értékelése Hajdu szerint az volt, hogy

a romániai magyar irodalom, mivel az RNK gazdasági alapjában gyökerezik, az RNK irodalmának szerves részét alkotja, de a felépítményt, nyelvet, kulturális és irodalmi hagyományokat tekintve a magyarországi irodalom részét is képezi.

Egyesek azonban nem fogadták el a hatalom és a magyar kulturális attasé által "szélsőségesnek" minősített csoport (Hajdu Győző, Papp Ferenc és Kovács György) nézeteit: "Vannak mégis írók, akiket ez sem elégít ki és úgy képzelik, hogy az itteni magyar irodalom teljes egészében a magyarországi irodalomhoz tartozik, és még az irányítást is várják tőle".

Hajdu ellenségei 1956 nyarán elsősorban az Igaz Szónál sokkal népszerűbb és liberálisabb kolozsvári Utunk szerkesztői voltak, Földes Lászlóval és Kallós Miklós filozófussal az élén, akiknek az álláspontjával (demokratizálódás és nemzetiségi kultúra ápolása) nyíltan rokonszenvezett a magyar diplomácia képviselője is:

Romániai magyar írók jelentős része elhatározta az IGAZ SZÓ bojkotálását. A 2 lap írói között erős ellentét érezhető. Az IGAZ SZÓ írói főhangadói annak a nézetnek, hogy az UTUNK soviniszta nézeteknek ad helyet. Kallós elvtárs ezzel kapcsolatban kijelentette: az UTUNK-at sovinizmussal vádolták akkor is, amikor kiállt a műemlékek védelméért.

Az igazság viszont az, hogy az UTUNK kiállásának eredményeképpen helyreállították Kolozsváron a Bethlen Bástyát, restaurálják a Mátyás templomot és általában Erdélyben sokat foglalkoznak a műemlékek védelmével. Kallós elvtárs szerint inkább sovinizmussal lehetne vádolni a Babeş egyetem rektorát, aki szándékosan egy műemlékkomplexum megbontása céljából kierőszakolta egy többemeletes diákotthon építését a Farkas utcában.


György Jenő minden "féllel" igyekezett kapcsolatot teremteni. Marosvásárhelyen Sütő Andrással találkozott, aki Hajduhoz hasonlóan egy "másik" állam képviselőjének tárta fel teljes nyíltsággal a helyzetet. Saját főnökéről azt nyilatkozta, "noha a pártközpontnál tekintélye van és támogatják – az írók körében gerinctelen, jellemtelen embernek, karrieristának tartják, mert olyan túlzásokba bocsátkozott, ami csak egy karrieristára jellemző".

A fiatal szerkesztő arról panaszkodott, hogy "az írók veszekednek, ahelyett, hogy írnának", és hogy hiábavalónak bizonyult az általa kezdeményezett tűzoltás. Sütő szerepe kulcsfontosságú volt a Földes-ügy kipattanásában, majd végkifejletében is. Ő volt az, aki már 1956-ban az erdélyi magyar ambivalens diskurzussal élt, aki öntudatosan ötvözte hatalomközeli pozícióját a hatalomkritikával.

(...) A hatalom rendkívül gyenge és megosztott volt: kevés informátorral rendelkezett a magyar kulturális intézményekben, ennek következtében sem irányítani, sem ellenőrizni nem tudta a magyar értelmiségnek a rendszerhez való viszonyulását. 1956 szeptember–októberében egyfajta spontán és ellenőrizhetetlen identitásváltás ment végbe a magyar értelmiségben; október 23. után válaszút elé kerültek a ’40-es évek végen pozícióba került "írókáderek" és szerkesztők. Néhány napig megszűnt a koraőszt jellemző várakozó–ambivalens álláspont, és mindenki saját lelkiismerete alapján döntötte el, kinek az oldalán áll.

Kolozsváron komoly mozgalom alakult ki, főleg a Bolyai egyetemen, ahol az addig megbízhatónak tartott fiatal tanárok a nyílt ellenzéki magatartás súlyos következményeit is vállalták. Marosvásárhelyen fegyelmezettebben reagált a kolozsvárinál sokkal "baloldalibbnak" tartott értelmiség: Kovács György és főleg Hajdu Győző már az első pillanattól igyekezték megerősíteni hatalmi pozíciójukat és az Igaz Szó gyűlésein élesen támadták az "ellenforradalmat".

Október végén a párt kérésére megfogalmaztak egy hűségnyilatkozatot, amely november 4-en jelent meg a MAT helyi napilapjában. Levéltári források szerint azonban korántsem volt egységes az állaspont, főleg Gálfalvi és Sütő ellenezték nevük közzétételét. A MAT pártbizottsága 1957 januárjában elemzte az Igaz Szó viszonyulását az ’56-os "eseményekhez", és hosszas vita után, április 29-én úgy döntött, hogy Sütőt felmenti a szerkesztőhelyettesi posztról és az "apolitikusabb" Színház és Művészet folyóirat élére helyezi át.

Sütőt azzal vádolták, hogy nem értett egyet a forradalmat súlyosan elítélő Pravda vezércikkével, és "néhány napig a Nagy Imre kormányt támogatta". Gálfalvinak pedig azt rótták fel, hogy az ősellenség Utunk hasábján közvetlenül a forradalom előtt megjelentetett egy meleg hangú recenziót Illyés Gyula Kézfogások című regényéről.


E néhány hét leforgása alatt tartósan és radikálisan átalakult a hatalom viszonyulása a magyar kisebbséghez és főleg az értelmiséghez. A nemrég kiemelt, most azonban hirtelen kegyvesztetté és zsarolhatóvá vált fiatal elitet súlyos választás elé állították: vagy vállalják az rájuk kiszabott új szerepet, vagy eltűnnek a nemzetiségi közéletből. Nagy többségük nem vállalta az értelmetlennek tűnő meghurcoltatást; a Központi Bizottság és a Belügyminisztérium által levezényelt normalizáció jegyében "rendeződött" 1958–1959-ben Földes László ügye is.


A sorok rendezése: Földes feljelentése és félreállítása (1958-1959)


A magyar forradalom komoly politikai és nemzetbiztonsági kihívást jelentett a román kommunista rendszernek: a Securitate csak 1957 és 1959 között körülbelül 34 ezer személyt tartóztatott le országszerte, ebből körülbelül 11 ezret ítéltek el a katonai törvényszékek, közülük közel százat halálra .

A megtorlási hullám országos méretű volt, és nemzetiségre való tekintet nélkül sújtotta mindazokat, akik 1956-ban nyíltan szolidarizáltak a magyarországi eseményekkel. Az általunk feltárt levéltári dokumentumok nem bizonyítják azt a széleskörben elfogadott állítást, miszerint 1956 után főleg a nemzetiségek és leginkább az erdélyi magyarok szenvedtek a megtorló intézkedésektől .

A "magyar ügynek" viszont súlyos politikai dimenziója volt: 1956 rádöbbentette a bukaresti hatalmat, hogy a széles kulturális jogokkal felruházott erdélyi magyarok – és ez a kommunista csúcsértelmiségre is vonatkozott – nem kívánnak integrálódni a román államba.

Amint a Földes- ügy is szemlélteti, az a stratégia, amely erre válaszként 1957-58-ban született meg Bukarestben, és amelynek kidolgozói a Securitate és a Belügyminisztérium III. osztálya (belső elhárítás), valamint a KB Propaganda osztálya voltak, nem kizárólag a "bűnök" megtorlására épült, hanem új alapokra kívánta helyezni a többség/kisebbség viszonyát.

Az általam elemzett ügy hátterében egy új hatalmi konstelláció létrehozása áll. Ehhez keresett (és talált) Bukarest könnyen manipulálható, vagy 1956-os szereplésük miatt zsarolható magyar kényszerpartnereket.

Az aradi származású Földes László 34 évesen, 1956 decemberében lett az Utunk főszerkesztője. Zsidósága erős magyar nemzeti identitással társult (ez az első általa szerkesztett lap számaiból egyértelműen látszik). Az erősödő ideológiai nyomás közepette az Utunk állandóan lavírozott az éppen aktuális vonalhoz való igazodás és a nemzeti kultúramentés szerepe között. Földest elméleti tájékozottsága, sokrétű olvasottsága és jeles kritikai attitűdje ugyanakkor ideális célponttá tette a hatalom számára.

Miután a párt az 1958. június 9–13 között lezajlott plenáris ülésén meghirdette a mindennemű politikai és területi revizionizmus elleni harcot, világossá vált, hogy mindez Földest is érintheti, aki különböző társaságokban többször is kritikus hangot ütött meg a hatalommal szemben. Így történhetett meg például, hogy fő riválisa, Hajdu Győző azonnal tudomást szerzett az 1956-os borbereki pártellenes kifakadásáról.

Ahhoz azonban, hogy Hajdu elindíthassa a Földes elleni támadást, folyamatosan információra volt szüksége Kolozsvárról. Ezt biztosította Sütő, aki 1958 áprilisától – miközben továbbra is szerepelt az Igaz Szó szerkesztői között – az Utunk szerkesztőbizottságába is bekerült, bár ebben a lapban nem találkozunk írásaival.

Az 1956-os nyári ideológiai ütközések után két évvel elérkezett a leszámolás pillanata: az Igaz Szó főszerkesztője csapdába csalta Földest: 1958 júliusában megjelent nála egy marosvásárhelyi ismerőse, aki közölte vele, hogy az Igaz Szó következő számában (tehát augusztus végén) egy őt, illetve az általa támogatott "revizionistákat" támadó írás fog megjelenni.

Veszélyérzete hibás lépésre késztette az Utunk főszerkesztőjét, aki augusztus 7-én és 14-én "Irodalombírálatunk eszmei tisztaságáért" címmel olyan vezércikket publikált, amely sokkolta volt az egész erdélyi magyar irodalmi életet. Földes doktrinér írása a magyar irodalomkritika "hiányosságait" ostorozta. A Scînteia júliusban megjelent szerkesztőségi cikkből kiindulva arra a megállapításra jutott, hogy

a hazai magyar irodalombírálatnak ugyancsak meg kell szívlelnie a Scînteia elvi cikkében foglalt észrevételeket. A bírálat tanulságai biztos útmutatásul szolgálnak számunkra is. Hazai magyar irodalmunk a Román Népköztársaság kultúrájának szerves része. Ugyanaz a párt nevelte íróinkat, kritikusainkat; ugyanannak a pártnak gondos és előrelátó irányító tevékenysége szervezte sikereinket, és óvott meg attól, hogy az ellenséges ideológia széles tért hódíthasson és revizionista áramlatok kialakulása rombolhassa eszmei-művészi értékeinket".


Kioktató stílusú fejtegetése egy sor konkrét példával folyatatódott, és Marosi Péter, Méliusz Jószef, de főleg Sütő, Gálfalvi és Hajdu tanulmányait idézve rámutatott arra is, hogy épp a konkurens lap ideológusa és szerkesztőtársai követték el a legsúlyosabb politikai hibákat, úgymint:

"a liberális társadalmi nézetek beszüremkedését jelző negativista (életünk és irodalmunk jelenségeivel szemben egyaránt negativista) kritikai megnyílvánulások"-at, "a burzsoá esztétika beszüremkedését jelző apolitikus (életünket és az irodalmat egyaránt apolitikusan szemlélő) kritikai megnyilvánulások"-at.

Földes – támadóival ellentétben – vállalva a nyilvánosság kockázatát, támadói átvitt értelmű nyelvezetét beszélve, egyszerre kívánt a közvéleményhez és a párthoz fordulni, de a bírósági és politikai-ideológiai megtorlások közepette semmilyen szolidaritásra nem számíthatott, sőt éppen e "pártos" írása gyorsította fel az eseményeket.

Augusztus 20. és 25. között Hajdu Győző, Sütő András és Gálfalvi Zsolt külön-külön, magyarul, majd 29-én, Kovács Györggyel együtt, román nyelven fordultak a Központi Bizottsághoz, egyenesen az agitáció- és propagandaosztály vezetőjéhez:


Tisztelt Răutu elvtárs,

A júniusi KB Plénum dokumentumai publikálása nyomán, az említett anyag hatására és a romániai magyar írók között folyó durva hangvételű viták sodrában néhány marosvásárhelyi író – például Hajdu Győző, Sütő András, Gálfalvi Zsolt, Gagyi László és Nagy Pál szükségesnek érezte, hogy a magyar irodalmi életben előforduló pártellenes jelenségről tájékoztatást nyújtson, és leleplezze az említett jelenségek felelőseit.

Jelen memorandumot, amit Pártunk Központi Bizottságának küldtek, nekem is és más Marosvásárhelyen tevékenykedő párttag írónak is ismertették: Hajdu Zoltán és Papp Ferenc. Óriási felháborodással szereztünk tudomást a jelentésekben ismertetett aljas tettekről. Biztosak vagyunk abban, hogy az illetékes pártszervek mélyrehatóan tanulmányozzák majd az itt említett problémát, és megfelelően intézkednek.

Véleményem szerint azok az alakok, akik ürügyként használják fel az irodalmat, öntudatosan fáradoztak azon hogy népi-demokratikus rendszerünk alapjait gyengítsék és aljas módon rágalmazták Pártunkat, a KB-t és maga Gheorghiu-Dej elvtársat is. Semmi helyük nem csak a pártban, de irodalmi életünkben sem. Kiűzésükkel tovább fog erősödni a Párt, és nagymértékben fog gyengülni irodalmi életünkben a burzsoá ideológia hatása, az a lelki terror amit eddig gyakoroltak ezek az elemek.



A három szerkesztő több tízoldalas feljelentésében Földes bűneit és pozíciójának tarthatatlanságát bizonygatta. Minden kétséget kizáróan Hajdu lehetett az akció mozgatórugója, aki egy 25 oldalas irodalompolitikai jellegű vádirattal járult hozzá Földes leleplezéséhez. A két "társszerző", Gálfalvi és Sütő 1956-ban rövid időre szembefordult a magyarországi forradalom hivatolos értékelésével és Földes László liberális vonalát követte, amit Sütő ki is kifejtett levelében:

Mostan pedig azt mondhatná valaki: de hiszen, Sütő András sok mindenben azonos nótát fújt Földessel! Valóban [...] bizonyos részletkérdésekben, mint amilyen a sajtópolitika, az idillizmus és a negativizmus kérdése, a liberálisabb sajtó kérdése, a "merészebb bírálat" kérdése, az Írókongresszus jellegének megítélése, a magyarországi ellenforradalom OKAINAK kérdése /hogy a külföldi vagy belföldi erők játszottak-e nagyobb szerepet/ mindezekben a kérdésekben egy ideig azonos nézeteket vallottam.


"Megtérésük" és annak kinyilvánítása Hajdu céljait szolgálta, elsősorban azért, hogy bizonyítsa a lapja által képviselt kemény vonalat:

Tiltakozom az ellen és felháborító elvtelenségnek tartom azt, hogy Földes László álnok módon kikiáltsa az Igaz Szó-t, – a legrosszabb indulatú félremagyarázás, az Igaz Szó tényleges hibáinak mérhetetlen eltúlzása, valamint a legszembeötlőbb szöveghamisítás alapján az ideológiai kóegxiszencia [sic!] meghirdetőjének, az eklekticizmus fő képviselőjének, az opportunista irodalomkritika elsőszámú hordozójának a hazai magyar irodalomban, a szubjektivizmus és esztétizmus tudatos szócsövének, a liberalizmus szélsőséges képviselőjének.


Másrészt Hajdu, a Földes és az általa pártolt (a vásárhelyihez képest tehetségesebb és szélesebb látókörű) nemzedéki csoportot politikai illojalitással vádolta:

Abban az időszakban (1956 vége és 1957 eleje) amikor idős íróink rendszeresen jelentkeztek jó szándékú becsületes írásaikkal az Igaz Szó oldalain, Kolozsváron éppen Földes László és néhány fiatal író barátja (Kányádi Sándor, Fodor Sándor, Panek Zoltán és mások) bojkottot szervezett folyóiratunk ellen azzal a jelszóval, hogy az Igaz Szó "nemzetáruló", "sztálinista" irodalmi fórum, mely "elárulta a romániai magyarság érdekeit"; "nem harcol a magyar nemzetiség érdekeiért, gyáván meghunyászkodott".


A jelentés által sugallt emlékeztetés a pártnak szólt: tudnia kell, ki képviselte a szocializmus értékeit, és ki használta fel nemzetiségi sérelmek felemlegetésére az erdélyi magyar közvéleményt formáló hivatalos fórumait:

Földes egy szóval sem beszélt arról, hogy az Igaz Szó szerkesztőségében dolgozó kommunista írók, a Marosvásárhelyen élő kommunista írókkal együtt pártunk KV-ének irányelveit követve a magyarországi burzsoá-nacionalista ellenforradalom idején egységesen léptek fel és még a magyarországi forradalmi munkás-paraszt kormány megalakulása előtt megbélyegezték és határozottan elítélték az ellenforradalmi vérengzést, és újból hitet tettek pártunk következetes marxista-leninista politikája mellett. Arról sem tesz említést, hogy az Igaz Szó-ban 1956 decemberében és 1957 elején több olyan kritikai, publicisztikai megnyilvánulás látott napvilágot, amely egyértelműen állast foglalt a szocialista-realista irodalom kommunista pártossága mellett és a leghatározottabban visszaverte egyes ellenforradalmárrá züllött pesti írók szocializmus és szovjetellenes nézeteit (pl. Papp Ferenc, Méliusz József, Hajdu Győző publicisztikai cikkei, később pedig Sütő András és Gálfalvi Zsolt pártos kritikai írásai).


A Hajdu-féle csoport által a párt vezetősége felé közvetített Földes-kép démoni jelenségként ábrázolja az ellenfelet. Sütő András információja alapján Földes szerint "ha valaki becsületes író, akkor ebben az országban csak az asztalfióknak ír". Sütő arról tájékoztatja a pártot, hogy Földes többször és nyilvánosan vett védelmébe olyan a hatalom által ellenségnek nyilvánított, rendszeresen zaklatott, vagy már letartóztatásban lévő értelmiségieket, mint Páskándi Géza, a "dekadens, világnézetileg reakciós" Székely János vagy a "nyíltan ellenforradalmár, a pártot és a rendszert gyalázó" Tordai Zádor.

Meggyőződésem, hogy Földes nagymértékben hibás azoknak a fiatal íróknak a tévelygéseiért, akik a magyarországi ellenforradalom után sem vonták le hibás nézeteik tanulságait. Földes mindvégig elégedetlen volt Páskándi lefogatása miatt, soha nem hallottam, hogy Kányádi Sándort megbírálta volna.


Az Utunk főszerkesztőjének határozott véleménye szerint a Magyar Autonóm Tartomány léte "porhintés". Ugyanakkor azt hangoztatta, hogy "Kolozsváron a pozicióinkat nem szabad feladni!", támogatást szerezve e nézetnek több fiatal író és szerkesztő körében.

Hajdu levelében természetesen erős sértődöttség, sőt bosszúvágy is előbukkan, mikor Földes bűneit sorolva megemlíti, hogy ellenfele azt javasolta két fiatal írónak, Bajor Andornak és Kányádi Sándornak, vigyázzanak, "mert Hajdu spicli, mindent elmond a pártnak." Levelének sokkal nagyobb relevanciát kell tulajdonítanunk, mint egy egyszerű vádiratnak, amelynek egyetlen célja az egyéni bosszúállás.

A tájékoztató/feljelentő írás a hatalom nyers nyelvét beszéli, és teljesen átveszi szófordulatait. Hajdu, Sütő, Gálfalvi írásainak félreérthetetlen az üzenete: az ellenség nemcsak körülöttünk, hanem köztünk is létezik, egy olyan ellenség, aki bizalmi pozíciója magasságából még azt is megengedi magának, hogy az ország első emberére is "a legmocskosabb ragalmakat" szórja. "Gheorghiu-Dej egy szarházi csirkefogó gazember", fejtegette Földes 1956 nyarán Sütő András és Gálfalvi Zsolt előtt a marosvásárhelyi Borszék nevű cukrászdában.


Földes legfőbb bűneként Hajdu mégis az 1956-os forradalmi hangulat "előkészítését" rótta fel, amit magyarországi kapcsolatain keresztül szított:

Fontosnak tartom informálni a Központi Vezetőséget arról, hogy Földes és néhány kolozsvári író /pl. Kiss Jenő, Kányádi Sándor/ tudomásom szerint levelezésben állott néhány ellenforradalmárrá züllött pesti íróval, vagy olyan elemekkel, akik Pesten 1956 őszén pártellenes álláspontból támadták a kommunista írókat /ilyen volt pl. Pándi Pál és Csoóri Sándor/. 1956 szeptemberében Pesten voltam, pesti tartózkodásom alatt az Írószövetség megbeszélésein többször vitába keveredtem Hay-val, Zelk Zoltánnal, Pándival és Csoóri Sándorral.

E vitákból derült ki, hogy Földes, Kiss Jenő és Kányádi levelezésben állott pesti írókkal. Különösen Csoóri Sándor utalt több ízben arra, hogy ne próbáljam védeni a romániai magyarság helyzetét, mert ők erdélyi barátaik leveléből /s itt említette Földes, Kányádi és Kiss Jenő nevét/ úgyis tudják, hogy milyen állapotok uralkodnak Romániában. [...] Pándi Pál azt hangoztatta, Csoóri Sándorral együtt, hogy Földes az igazi, derék magyar szerkesztő, aki nem adta el nemzetét, nem árulta el fajtáját [sic!], célozván ezzel arra, hogy mi jónéhányan Marosvásárhelyen elárultuk magyarságunkat.



Eljutottunk az egész argumentáció magjához: a "magyar veszély" megjelenítéséhez és erőteljes tematizálásához. 1956 tavaszától hirtelen újjáéledt a magyar–magyar kulturális és egyéni szintű kapcsolatrendszer. 1956 augusztus 1-től vízummentesen utazhattak Romániába a magyar állampolgárok.

Ugyanakkor Romániából is lehetségessé vált a Magyarországra való magánutazás, és a vezető értelmiség nagy része élt is a lehetőséggel. 1956 szeptemberében megfordult Budapesten Gáll Ernő, Hajdu Győző, Jordáky Lajos, Dávid Gyula, Varró János, Földes László. 11 év után először hazalátogatott Tamási Áron; Pándi Pál pedig, a Szabad Nép vezető munkatársa nemhivatalos úton körbejárta a Székelyföldet.

Hajdu kezdettől fogva veszélyesnek tartotta ezt a jelenséget. 1958-ban megfogalmazott értékelése pedig előrevetíti a román hatalmi szervek álláspontját: a magyar-magyar kapcsolatok revitalizációja elsősorban biztonságpolitikai problémákat vet fel, és Földes széles, ráadásul nem kellőképpen ellenőrzött magyarországi kapcsolatrendszere szintén kockázati tényezőt jelent.

A hivatalos álláspont szerint a magyarországi és az erdélyi értelmiség még mindig erőteljes nacionalista befolyás alatt áll, és meg kell akadályozni, hogy szorosabb kapcsolatba kerüljön a (helytelenül) egyetlen központjának tekintett Budapesttel.

A vádirat egész szövegét konstruált ellenfogalmak uralják, pl. a "pártos" vagy "pártellenes" magatartás képviselőinek felsorakoztatása. Valóságképe teljesen (át)ideologizált, a jók és rosszak szétválasztására törekszik (lásd Sütő és Gálfalvi "megtérése" az 1956-os forradalmi kísértést követően). Mégsem mondható, hogy valótlanságokkal teli szöveg előtt állunk.


A "bűntett" földrajzi és időbeli meghatározása (egy délután a marosvásárhelyi Borszék nevű cukrászdában), az inkriminált szövegek, cikkek és tanulmányok hosszú és pontos idézése, és végezetül több tucat kolozsvári és marosvásárhelyi értelmiségi említése és politikai hűségük vizsgálata: a hatalom nevében fellépő Hajdu feljelentését valóban létező ügyeket felhasználva konstruálta meg. Vádiratának utolsó mondatánál, mikor a fiatal főszerkesztő, a "hatalmon lévő" értelmiségi már sürgeti a "külső" szereplő, a román hatalom döntését Földesről, végleg eltűnik az irodalmár identitása:

Ilyen embernek semmi keresni valója [sic] nincs a munkásosztály forradalmi pártjában. De ilyen pártellenes revizionista irodalmárnak életünkben sincs mit keresnie. Különösen nincs helye az Utunk szerkesztőségének az élén, de nincs helye egyetlen szerkesztőségünkben sem. Javaslom, hogy a párt illetékes szervei végezzenek széleskörű vizsgálatot a fenti kérdésben. Meggyőződésem, hogy Földes László pártellenes magatartásának sokoldalú feltárásával egyidejűleg olyan kérdések is felszínre kerülnek majd, melyek tisztázása Pártunk Központi Vezetőségének irányelvei alapján nagy segítséget jelenthet az egész hazai magyar irodalomnak.


Kevesebb, mint egy héttel az átirat elküldése után, szeptember 4-én Földest felmentették főszerkesztői állásából, majd néhány hónappal később, 1959. január 7-én Utunk szerkesztőségében alapszervezeti gyűlést tartottak Földes ügyéről. A gyűlésen olyan személyiségek bírálták változó intenzitással, pátosszal és együttérzéssel, mint Gáll Ernő, Bodor Pál, Kacsó Sándor, Nagy István, Tompa István és Márki Zoltán, "koronatanúi" pedig maguk a vádiratot összeállító marosvásárhelyi írók voltak.

Az ülés nyomán Földes Lászlót kizárták a pártból és gyakorlatilag a nyilvánosságból is. Csak 11 éves "kimaradás" után, 1970-ben vállalhatott újra lapszerkesztést az induló bukaresti A Hét című hetilapnál, de alig 50 évesen, 1973 januárjában meghalt. Felesége Izraelbe távozott, és három év után öngyilkos lett.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS