2020. aug. 7. péntekIbolya
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Fidesz-RMDSZ dosszié. Első rész: ideológiák

szerk. 2005. április 06. 14:15, utolsó frissítés: 14:08

Mi az oka az RMDSZ-Fidesz kibékíthetetlenségnek? Talán mert Markó #b#olyan törmelékből építette fel pártját#/b#, amellyel a Fidesz nemzedékileg is és ezért ideológiailag is ütközött. De hogy is van az, nálunk a régiek az újak?






A MINDENT ELDÖNTŐ KEZDETEK

A kiindulópont Magyarországon 1956-60. A forradalom után az új pártelit hosszútávú kompromisszumot köt a társadalommal, a lényeg: a rezsim folyamatosan növeli az életszínvonalat, de ennek ára, hogy nem szabad firtatni Kádár János 56-os és azutáni, illetve a párt vezető szerepét.


Az életszínvonal emeléséhez viszont a hetvenes évektől egyre fokozódó mértékben volt szükséges külföldi hitelt felvenni, így a gazdasági egyensúlyhiány egyre nőtt. Azzal, hogy a hallgatólagos konszenzus gazdasági alapja a 80-as évekre megrendült, az ország fokozatosan új helyzetbe került.

A Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) a kedélyek csillapítása érdekében a Hazafias Népfront révén bevezeti, hogy a választásokon lehessen két jelöltre voksolni; de ez korántsem jelenti azt, hogy a későbbi rendszerváltó elit tagjainak – értsd a későbbi MDF, SZDSZ – politikai teret engedtek volna.

A témánk szempontjából fontos mozzanat, hogy a kommunista rendszer észleli egyre csökkenő támogatottságát – és egyes vélemények szerint eltervezett projektként – "előveszi a nemzeti kártyát": előtérbe kerül a határon túliak kérdése. Ennek a többletlegitimitás megszerzésén túl más oka is van – a magyar kisebbségi pártelitek folyamatosan kiszorultak az adott többségi hatalmi és nemzetiesedő legitimációjú pártelitekből.

Itt főleg az erdélyi Sütő András, Bodor Pál, Domokos Géza, illetve a felvidéki Dobos László, a vajdasági Bori Imre, Rehák László és Várady Tibor életútja az érdekes.

Ezek az értelmiségiek integrációjukat az MSZMP Központi Bizottsága külügyi osztálya révén Szűrös Mátyás hálózataihoz kötötték, ugyanis a kultúrpolitikus Aczél az etnicizálódástól és – következésképp a zsidókérdés felszínre kerülésétől tartva – nem igazán integrálta őket.

Másrészt a határon túli magyarok kérdése a Duray-, Viczei-, Uj Symposion stb. ügyek, majd a menekültkérdés miatt egyenesen megkerülhetetlenné vált. Fontos felidézni azt is, hogy a magyarországi rendszerváltásnak három legitimációs, tömegérzelmeket hozó mozzanatából az egyik a romániai falurombolás elleni tüntetés volt. (A másik a bős-nagymarosi vízerőmű elleni tüntetés, a harmadik a négyigenes népszavazás.)




KISEBBSÉGI RENESZÁNSZ

"A második világháborút követően a magyar diplomácia minimális tervei között szerepelt egy kisebbség(védelm)i kódex efogadtatása. De ez abban a légkörben, amikor a német és a magyar kisebbséget kollektív bűnösnek tekintették a háborúért (mint ötödik hadoszlopokat), nem járhatott sikerrel.

Ezt követően, mivel a szocialista világrendszeren belül a kisebbségek ügyét belügyként kezelték, a kifejezés használata évtizedekre eltűnt. Majd a hetvenes évek második felétől a helsinki folyamat, az MSZMP Agitációs és Propaganda Bizottságának 1969-es, és Politikai Bizottságának 1976-os állásfoglalása és az ENSZ fogalmi viták révén (Capotorti jelentés) újra megjelenik a kifejezés a tudományos életben. (…)

A nyolcvanas évek első felétől kezdve egyre jobban önállósodó magyar külpolitika a nyugati gazdasági kapcsolatok mellett a kisebbségi/nemzetiségi problémákra szakosodott a nemzetközi fórumokon. 1986-tól pedig nyíltan is vállalta ezt a feladatkört" – összegez e korszak kapcsán Bárdi Nándor történész Tény és való c. kötetében.

A további fordulat a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének munkája, a háromkötetes Erdély története megjelenése (mely Romániában rövid úton indexre is került).


PÁRTELIT ÉS ELLENZÉK VISZONYA MAGYARORSZÁGON ÉS ERDÉLYBEN Ki kit és miért támogat?

A magyar-magyar viszonyrendszerben a '80-as évek a preferenciális támogatás korszaka. A magyarországi hivatalos elit pártolólag azon kisebbségi magyar személyiségek mellé áll, akik az utódállamokban szóvá teszik a nemzetiségi kérdést – de anélkül, hogy a szocialista rendszert magát megkérdőjeleznék.

Ehhez a generációs csoporthoz tartozó értelmiségiek "»baloldaliként« az ötvenes–hatvanas években szocializálódva a hatvanas évek második felében a rendszeren belüli kisebbségi érdekérvényesítés kulcsfigurái lettek. Mivel 1968 mindegyik területen kulcsfontosságú év volt, legkézenfekvőbb némi áthallással hatvannyolcasoknak nevezni őket. Ezek az értelmiségiek az ideológia terén rendkívül hosszú utat jártak be, mind a szocializmushoz, mind a többségi nemzethez való viszonyukat illetően" – állapítja meg a történész.

E generáció életpályáinak közös pontjai: jól ismerik a többségi nyelvet és kultúrát, tisztában vannak a pártszervek belső viszonyaival és effajta információikat használni is tudják. Az előző baloldali generációra jellemző népszolgálati ideológia hirdetése mellett jól ismerik és használják a saját közönségük számára álhallással bíró utalásos nyelvet.

"A hetvenes évek végére, a nyolcvanas évekre kiépítik magyarországi kapcsolataikat, és az utóbbi húsz évben már a magyarországi kulturális és politikai elitnek is részesei. A nyolcvanas évek közepétől fontos szerepük volt az MSZMP magyarságpolitikájának kialakításában, elsősorban abban, hogy a magyar külpolitika leszámoljon a kérdés »belső ügyként« való kezelésével.

Romániában ehhez a körhöz kell sorolnom – a teljesség igénye nélkül – Gáll Ernőt, a Korunk főszerkesztőjét, Hajdu Győzőt, az Igaz Szó főszerkesztőjét, Domokos Gézát, a Kriterion könyvkiadó igazgatóját, Sütő András írót, Bodor Pál írót, Huszár Sándort, A Hét főszerkesztőjét, Király Károly Kovászna megyei első titkárt, Tóth Sándor filozófust" – írja Bárdi Nándor.

Ennek a körnek a tagja Gálfalvi Zsolt, akinek szerepvállalása ma leginkább példázza a markói politika és az előbbi szocializációs minta összefüggéseit – egészíti ki a gondolatmenetet Bakk Miklós.




LEGITIMÁCIÓS MEGOLDÁSOK

Az 68-as "csoport" fő legitimációs érve: azért ezt az életpályát járták végig, mert "jól/rosszul működtetni kellett a kisebbségi intézményeket." A háttér: az adott többségi állami közegben működő kisebbségi intézményi szerkezetben a személyiség (kisebbségi szocializáció, küldetéstudat, tudáskészlet stb.) és az intézményépítő és működtető szerep kettéválik.

Ambivalens nyelv alakul ki (ide kapcsolódva lásd Lőrincz D. József Az átmenet közéleti értékei a mindennapi életben c. kötetét), de, pszichológiailag fontos: használója már nem is érzékeli ezt. A nemzeti küldetéstudat minden kompromisszumot, érdekérvényesítő amoralitást felülír, s észre sem veszik ezek az emberek, hogy azért mindig felül vannak (azaz: jól élnek), hogy közben egyéni karrierjük is szépen halad. Mindezt magukban a "projekttel" oldják fel.

"Szembesítésnek, számonkérésnek nem látom semmi értelmét. Inkább az összetett belső mozgatórugók és a bonyolult adok-kapok szocializációs keretek logikái az érdekesek" – állapítja meg a Tény és való.


A RENDSZERVÁLTÓ ELLENZÉK MAGÁRA MARAD

Értelemszerűen, hivatalos támogatásban nem részesülnek azok az ellenzéki személyiségek, akik az egész rendszert tartják megreformálhatatlannak, és a kisebbségi kérdést is a rendszerváltásban, demokratikus intézményrendszer kiépítésében látják megoldhatónak.

Őket csak a magyarországi ellenzék segélyakciói támogatják gyógyszerekkel, könyvcsomagokkal, elemzéseik, cikkeik kicsempészésével és megjelentetésével a szamizdatokban és nyugaton stb.

Erdélyben/Romániában ezek az ellenzékiek Balázs Sándor, Bíró Gáspár, Borbély Ernő, Cseke Péter, Cs. Gyímesi Éva, Fábián Ernő, Horváth Levente, Lőrincz Csaba, Kallós Zoltán, Molnár Gusztáv, Salat Levente, Szilágyi N. Sándor, Szőcs Géza, Tőkés László, Visky András és sokan mások.

Őket a hivatalos Magyarország nem támogatja – márcsak azért sem, mert a két ország belügye 1987-ig szorosan együttműködött. Például a Tóth Károly Antal – Ara-Kovács Attila – Szőcs Géza-szerkesztette szamizdat, az Ellenpontok lebukása annak is köszönhető, hogy Budapest jelentette a demokratikus ellenzék köreiből szerzett információkat Bukarestnek.


1989, A VÁLTÁS

Melyik a meghatározó törésvonal?

Bakk Miklós szerint a konfliktustörténet a kommunista rendszer hatalmi szerkezetének 1968-as átalakulásához kapcsolódik, mikor a fennebb említett "baloldali" csoportok "csendes népi legitimációval" váltak a "lenti" (magyar) társadalom és a Ceausescu által kialakított, új hatalmi struktúra közötti közvetítőkké.

Ezt Gagyi József írta le a székelyföldi megyei elit 1968-as kialakulása kapcsán (vö. "...És miként a fának szerves tartozéka..." In: Beszélő, 1997. november); másrészt – és erről Magyari Tivadar ír – azt a sajátos kulturális-ideológiai hagyományt is kifejezi, melynek folytán a romániai magyar elit nem rendelkezvén "tömegempátiával", az erdélyi magyarságot "nem társadalomnak, hanem kulturális kollektívumnak" tekinti (lásd A romániai magyar média c. cikkét a Médiakutató 1. számában).

Erre jól ráépíthető közösségi jogok doktrínája, de egyben szemléleti homogenizációt is jelent. Az uralkodó RMDSZ-diskurzus még ma is ezt a homogenizációt jeleníti meg: úgy tekint az erdélyi magyarságra, mint strukturálatlanul egységes, "lenti" társadalomra, azaz egyfajta, etnikai érzületében egységesült "pária"-társadalomra – zárul a politológus kommentárja.


Következmények és generációs ellentétek

A romániai magyar társadalomban ugyanazok a folyamatok játszódnak le, mint a románban. Vannak, akik a rendszert és magyar identitásukat össze tudják egyeztetni, akik artefaktumokat dolgoznak ki a kibékítés érdekében. És vannak, akik számára ez egyensúlyosdi nem működik. Ezek a paradigmák.

Erre az alapvető mentalitásbeli, stratégiai elkülönböződésre rakódik rá a kivándorlás problémája: a kisebbségi elit egy része a hatalom nyomására önmagát számolta fel (ez például a marosvásárhelyi középgeneráció sorsa).

A diktatúra mindenkinek ad útlevelet, aki kényelmetlen. Kik alkothatták volna a romániai magyar társadalom modernizációs bázisát? Javarészt azok, akik lassan elszivárogtak. Ebben a környezetben lép szcénára 1989 és Tőkés.

A generációs ellentét következményei már az RMDSZ első, kongresszus-előkészítő küldöttgyűlésén, 1990. február 24-25.-én, Sepsiszentgyörgyön világosan látszott (18-án alakul meg a Magyar Ifjúsági Szervezetek Szövetsége (MISZSZ), a romániai magyar fiatalok érdekvédelmi szervezeteinek szövetsége, szintén Sepsiszentgyörgyön.)

Már itt kitűnt, hogy a kisebbségi érvényesítésben gondolkodó hatalmi elit 1989 után sem tud túllépni az 1989 előtti mentalitáson.



Azok, akikkel Domokos Géza, az RMDSZ első elnöke kőkemény politikai struktúrát konszolidáltat, elavult operációs rendszerekkel futottak együtt – és tegyük hozzá: alkalmasint futnak. Cenzorok, indokrinátorok, kommunista életművész művészek, kipróbált középkáderek – az RMDSZ-ben mindmáig betöltött szerepüket aligha lehetne alábecsülni. Később Markó megpróbálkozik egy politikai bázis-áthongolással, de vállalkozása szükségszerűen kudarcba fullad.


Hivatásos és projektmagyarok

Továbbá ide kapcsolódik, hogy 1989 után az önmanifesztáló, "hivatásos magyarok" Benkő Samu, Kötő József, Muzsnay Ádám, Patrubány Miklós nevével fémjelezhető csoportja is kialakult. Nekik nem kellett szerepeikkel személyiségükben meghasonulniuk.

Ezzel párhuzamosan működik a "projektmagyarok" csoportja is, amely a Sütőékre is ránehezedő szerkezeti kettőséget vitte tovább – e téren Biró A. Zoltán, Kolumbán Gábor, Birtalan Ákos és Markó Béla sorstörténete a figyelemre méltó.


HŐSKOR AZ RMDSZ-BEN

A retorikai keménység, mint kohéziós erő

Ennek az 1989 előtt szocializálódott kisebbségi elitnek az összetartását több, mint valószínű, hogy az RMDSZ ellenzéke túlságosan radikális retorikájával betonozta össze.

Ez a csoportosulás Szőcs Géza és a Tőkés László vezetésével lényegében ugyanazt hangoztatta, mint a Fidesz. A cél tulajdonképpen a szülők generációjával való szembefordulás volt; azzal a különbséggel, hogy Erdélyben/Romániában a fiatalabb generációk értelmisége a kivándorlás miatt hihetetlenül vékony volt.

A magyarországi demokratikus (értsd: nem utódkommunista) erők Tőkésre és Szőcsre építenek, mondván: rendszerváltás az erdélyi magyar társadalomban akkor lesz, amikor az ellenzék – a MISZSZ-köré csoportosuló fiatalokkal – átveszi a hatalmat.

Azonban 1994-95-re Szőcs helyzete tarthatatlanná vált; ebben határozottan szerepe van annak, hogy jelentős magyarországi pénzekkel nagyonis szuverén módon bánt. Tőkés pedig a saját táborában is folyamatosan az ellenséget kereste, alkalmatlannak bizonyult arra, hogy a Markó-ellenes csoportosulásokat összefogja, és hatékonyan működtesse.


Konfliktusok az RMDSZ-en belül

Az RMDSZ esetében fontos szétválasztani az 1993 előtti és utáni időszakot. Domokos Géza a "hivatásos magyarok"-ra építette hálózatát és a megyéi szervezetekre összpontosított. Ezt 1993-95 között egy professzionáltabb, helyi és megyei érdekharcokban edződött, szervezéshez, emberek irányításához értő közeg váltotta fel.

Domokos pedig kétségbevonhatatlan karizmatikus személyiségével a kisebbségi érdekérvényesítés terén átmentett egy olyan érdekkijáráson, napi alkukon alapuló attitűdöt, magatartásformát, amelynek egy demokratikus társadalomban igazából nincs keresnivalója.

Szociológiai értelemben, a kilencvenes évek közepén a kulturális elit és a kifejezetten politikusi hivatással bíró személyek váltása játszódott le.

Fontos leszögezni, hogy a kisebbségi társadalom egymásrautaltsága a politikai ellentéteket nem írja felül. Az RMDSZ-t úgy érdemes elképzelni, mint a 21 területi szervezet laza holdingját, ahol a mindenkori többség nem tudja érvényesíteni az akaratát a megyék fölött.

A megyei szervezetek nem szólnak bele az elnökség dolgába, pl. a miniszterállítás ügyébe, de az elnökség sem a megyéébe. A megyéknél van a képviselő- és szenátorjelölés joga, a helyhatósági választáson való indítás joga stb.

Ezt a párhuzamosságot bizonyítja, hogy nem mindig az az erős ember a megyében, aki a parlamenti képviselő vagy épp "elöl van". De egyben egy csapdahelyzet is arra nézve, hogy megkerüljük azt a kérdést, hogy van-e az elitnek kontrollja és belső szelekciós mechanizmusa, illetve milyen is a legitimációja? Ez pedig valamilyen belső választási mechanizmus nélkül nem megy, az etnikai szavazat sáncai mögé húzódó kisebbségi társadalom esetében még kevésbé.


A "holdinghasonlat" a gyakorlatban

Ahhoz, hogy a holdinghoz hasonló struktúra kialakulhasson, a váltást a platformok kerekasztala 1992 tavaszától készítette elő. A megállapodás az volt, hogy az ügyvezető elnökséget és az SZKT-elnökséget átadják az ellenzéknek. Ez lett volna annak az ára, hogy Domokos Géza visszavonulását követően sem Tőkés László, sem pedig Szőcs Géza nem indul az elnöki pozícióért.

Ennek egyike sem történik meg, az SZKT elnöke Borbély Ernő ellenében Csiha Tamás jogász lesz, ügyvezető elnöknek meg Takács Csaba kerül be. Válaszul Szőcs blokkolja Antall Józsefnél azokat a forrásokat, amellyel az ügyvezető elnökséget kellett volna létrehozni. És ezzel kiszabadul a szellem a palackból.

____________________

A második felvonás hétfőn következik

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS