2020. aug. 7. péntekIbolya
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Schröder vagy Merkel?

szerk. 2005. szeptember 18. 13:28, utolsó frissítés: 13:21

Szoros eredmény várható a német voksoláson: Günther Grass a vesztésre álló szocdemeknek kampányol.





Németország háború utáni történelmének legrövidebb választási kampánya után a közel 62 millió választásra jogosult többsége új összetételű Szövetségi Gyűlést, azaz parlamenti alsóházat (Bundestag) választ szeptember 18-án. A szavazóhelyiségek reggel nyolc órakor nyitottak és este hat órakor zárnak.



A tét: a jóléti állam átalakítása,



a reformpolitika hívei szerint hozzáigazítása a globalizáció kihívásaihoz puhább, vagy keményebb eszközökkel történik-e meg. Mivel a legfrissebb közvélemény-kutatások szerint a választók 25-30% az utolsó percben, a szavazófülkében fog dönteni, meglehetősen nagy a bizonytalanság.

A szociáldemokrata és a konzervatív oldal programja a fő vonalakban nagyjából egybeesik: a cél úgy elérni gazdasági növekedést és a munkanélküliek 5 milliós táborának csökkentését, hogy az intézkedések minél kevésbé érintsék a szociális hálót és minél a kevésbé terheljék a környezetet.


Hét év szociáldemokrata-zöld kormányzás után

a radikálisabb eszközök – látszólagos –hívei, a konzervatív pártok szavazói állnak győzelemre. A friss felmérések azt mutatják, hogy a kereszténydemokrata párt, a CDU és bajorországi testvérpártja, a keresztényszociális unió (CSU) Angela Merkel vezetésével a szavazatok 41-43%-át szerezheti meg (2002-ben 38,5%-ot szereztek).

A szociáldemokrata párt Schröderrel az élen a voksok 32-34%-át kaphatja (2002: 38,5 százalék), míg a CDU/CSU lehetséges koalíciós partnere, a liberális FDP, valamint a szociáldemokraták szövetségese, a Szövetség'90/Zöldek a szavazatok 6-8%-át könyvelheti el. Ugyanennyit szerezhet a szociáldemokratáktól és a zöldektől balra álló választási szövetség (Baloldali Párt) is.


A kérdés az, hogy a CDU/CSU és az FDP együtt

kormányzóképes többségre tesz-e szert, amihez számítások szerint a szavazatok körülbelül 48,5%-a is elég. Az abszolút többség, a kancellár megválasztásához szükséges többség elmaradása esetén számos kormányzási képlet képzelhető el.

Ezek közül talán a szocdem-kereszténydemokrata nagykoalíció lehetőségének örülnek Németországban a legkevésbé – írja a Der Spiegel, annak ellenére, hogy az utóbbi 40 évben most a legvalószínűbb egy ilyen megoldás. A németek "elefántházasságnak" titulálják a két nagypárt összeborulását. Utoljára ilyen 1966-69 között történt, Kurt Georg Kiesinger "nagyon is feledhető kancellársága idején" – írja a Spiegel.



De az sem kizárt, hogy a hétvégén Angela Merkel szoros befutóként történelmet ír: ő lesz az első nő a Német Szövetségi Köztársaság élén. A bizonytalanságot fokozza, hogy az előrehozott voksolás csonka választás, mivel egy népes drezdai választókerületben a szélsőjobboldali Német Nemzeti-demokrata Párt (NPD) egyéni képviselőjelöltjének halála miatt csak október 2-án lesz voksolás.

Amennyiben szoros lesz az eredmény, a drezdaiak mintegy százezer szavazata döntő lehet abban, hogyan alakul a kormányzási képlet.


___________________________

GÜNTHER GRASS PUBLICISZTIKÁJA
Mit lehet választani?

Oly korban élünk, mely nem szűkölködik krízisekben. Naponta kínálják fel magukat, néha igazán félelmetesen, vagy csak egyszerű hírként; érdekes módon sokszor arra szolgálnak, hogy fenntartsák bennünk a félelmet. Sok polgár nem tudja eldönteni, mit kell igazán komolyan venni.

A témába a Bundestag előrehozott választása kapcsán botlunk. Hogy megmondjam előre: nehéz megértenem ennek a választásnak a célját, mert annak a zöld-vörös kormány visszaállításának vagyok a híve, amelyet Gerhard Schröder kancellár és Joseph Fischer külügyminiszter neve fémjelez. Ők ketten súlyos reformokat indítottak útjukra, és bebizonyították, hogy képesek a krízis kitörése előtt felelősen – hitelesen, és nem csak a népszerűséget hajhászva – cselekedni, ma is, csakúgy, mint a közelmúltban.



Emlékezhetünk arra, hogy négy évvel ezelőtt

egy terrorcsoport megtámadta a New York-i World Trade Center ikerépületét, s ez az esemény nemcsak az Egyesült Államokat rázta meg, hanem minket is. A kancellár akkor egyértelműen szolidaritást vállalt az Egyesült Államokkal a terrorizmus elleni harcban, igaz, előrelátóan azt is hozzátette, hogy Németország nem fogja hagyni, hogy az események maguk után hurcolják.

A figyelmeztetés több mint indokolt volt. Nem sokkal az események után ugyanis elhangzott az Egyesült Államok elnökének szájából, hogy Irak a főbűnös. Szaddám Husszein diktátor, nemrég még szövetséges-társ, egyszerre a Gonosz megtestesülésévé változott. Abból az okból kiindulva, hogy Irak atomfegyvereket képes gyártani – s amit akkor még nem lehetett túl meggyőzően alátámasztani –, elhangzott a háborúba hívó szó, s ez a háború köztudomásúlag borzalmas körülmények között zajlik, a civilek közül szedi áldozatait, és mind a mai napig tart.


Nem volt kötelező elutasítani a háborús részvételt.

A kancellár és a külügyminiszter azonban nem hagyta magát félrevezetni. Mind a mai napig tartják magukat felelős véleményükhöz, és ugyanakkor betöltötték az ENSZ-ben vállat kötelezettségeiket is. Ha akkor, három évvel ezelőtt, amikor hasonlóképpen a Bundestag-választások voltak, a Stoiber-Merkel duó nyert volna, a német hadsereg nyakig belekeveredett volna – összes következményeivel együtt – egy olyan háborúba, amelytől az iraki nép és minden előzékeny szövetséges szenved.

Merkel asszony egészen mostanáig nem érti és nem is akarja felülvizsgálni téves politikai értékelését, melyet egy krízishelyzetben alkotott. Meggondolatlanság volna őt választani a kancellári tisztségre: nem sülne ki semmi jó számunkra egy olyan erőszakolt háborúból, amelyik „a Jó és a Gonosz” harca. Ezenkívül egy olyan párttal találjuk szemben magunkat (a kereszténydemokratákkal), amelyik, hasznot húzva abból, amit mások keresnek, a neoliberalizmus dogmáját tartja kötelezőnek. A CDU-val együtt abszurd adócsökkentési ígéretekkel akarja megnyerni magának a vállalkozók szövetségét.

Tudom, hogy már mások is elkövették ezt a hibát. Éppen ezért nem kívánom kisebbíteni a kormány, és következésképpen a kancellár múltbeli hibás döntéseinek fontosságát. Evidens, hogy túl önhitten tettek ígértek ígéretet a vállalkozóknak. A legmagasabb adókulcs jelentős csökkentéséből nem vontak le más következtetést, csak azt, hogy új bevételekre kell szert tenni. A nyereséget befektették, de nem teremtettek belőle új munkahelyeket. A bank- és vállalati tanácsadók minden mértéket meghaladó fizetéseket és kártérítéseket akasztottak le. Ugyanakkor az alkalmazottaktól és a munkásoktól olyan adó-áldozatokat kívántak, melynek behajtási módszerei


sokszor inkább a rabláshoz hasonlítottak.

Végül is engedtek a vállalkozók és a magától értetődő szócsövük, a Frankfurter Allgemeine Zeitung, vagy vulgáris változatban a Springer-sajtó lobbijának.

Annak hangoztatásával, hogy munkahelyek szűnnek meg, meg lehet félemlíteni a szakszervezeteket, és elérni, hogy a munkástársadalom beadja a derekát. Az effajta nyomással a szociáldemokraták és a zöldek sokszor éltek; kinyilvánították, hogy inkompetensek, és hogy nem tehetnek semmit. Ez az elnézés kétségtelenül káros a demokráciára.

Hiszen ugyan hova jutnánk, ha parlamenten kívüli érdekeltségek – pl. a nagyon erős gyógyszeripari lobbi – befolyásolni tudnák a döntéshozást, így kérdőjelezve meg ezáltal a nép választott képviselőinek függetlenségét?

Így történt, hogy a reformok neheze eléggé egyoldalúan a bérmunkások, munkanélküliek és nyugdíjasok vállára nehezedett. A zöld-vörös kormány későn vette észre – és csak remélheti, hogy nem túl későn –, hogy a halaszthatatlan reformok pénzügyi következményeit arányosan azoknak a polgároknak is viselni kell, akik profitálnak az adókból és a gazdagságból.


Talán felteszi magának valaki a kérdést,

hogy egy író, aki ráadásul már elég előrehaladott kort ért el, miért szól bele a választási kampányba. A napilapok mellékleteiben azt sulykolják az íróknak, különösen a fiataloknak, hogy eszükbe se jusson beavatkozni a politikába. Tudvalevő, hogy a politika mindig mocskos üzlet, és elrondítja a stílust. A művészet, kérem, maradjon tiszta. Ez a szöveget évtizedek óta ismerem.

Mindazonáltal, mikor valaki, mint én is, felteszi magának a kérdést, hogy miért gyengült meg a Weimari Köztársaság, és hogy sikerült a náciknak átvenni a hatalmat, tudja azt, hogy a demokrácia csak akkor életképes, amikor van elegendő polgár, aki megvédje; amikor a polgárok képesek beavatkozni, és nem hagyják a politikát pártharcokra és pofoncserére korlátozódni. Ezért szólok egyszerre íróként és polgárként.


A demokráciában nincs fontosabb jog,

mint a szabad választás joga, amit senki sem függeszthet fel. Ezzel élni természetes dolog – kellene legyen. A német történelem a bizonyság rá. Mennyit kellett azért harcolni, hogy a polgárok választójogát elismerjék. [...] Amióta megkezdődött ez a harc – majd később a Bismarck szocialistái ellen alkotott törvények sivatagán át – ezért az alapvető jogért a német szociáldemokraták küzdöttek egészen addig, amíg elérték, hogy a nőknek is legyen választójoguk. Többek között ezért nyerték el ők a szimpátiámat.

Sajnos nem találunk már értéket sem a változásban, sem a küzdelemben. Magunk között szólva szükséges lenne áttérni egy más nyugdíj-rendszerre. A vörös-zöldek társadalombiztosítási rendszere, mindentől függetlenül, figyelemre méltó modell. Egy kiöregedő társadalomnak különösképp muszáj vennie magának a bátorságot, hogy az idősek szociális biztonságának feltételeit megteremtse, hiszen a mindig megígért kedvező családpolitika, amely a gyerekeknek kedvez, nem fogja egyhamar beváltani egy új baby boom reményét.


Hogy történhetett meg az,

hogy mi, németek, a gazdasági jólét idején családi házak sokaságát építettük fel, csak éppen a gyerekeink hiányoznak, akik ezekben a jól ápolt, kertes házakban laknának, és akik később nyugdíjrendszerünk működését garantálhatnák? Ha a társadalom továbbra is elutasítja a gyermekvállalást – s ennek olyan egocentrikus okai vannak, amit mindenki jól ismer –, akkor be kell látnunk, hogy Németország a bevándorlók célországa, hiszen szükség van sok fiatal és új polgárra.

A vörös-zöld kormánynak köszönhetően sok ezer külföldi polgárunk megkapta azt a törvénybe foglalt lehetőséget, hogy német állampolgárrá váljon. Gyermekeik sokasága miatt garanciát jelentenek Németországnak, és a tolerancián túl képesek lehetnek arra, hogy önmagukat, de leginkább minket segítsenek. Senki sem kellene arra kényszerítse őket, hogy feladják kulturális örökségüket, hiszen ez nyereségként is értelmezhető. És csak akkor, ha tiszteletben tartjuk az ő kultúrájukat, várható el tőlük, hogy


értékeljék és kitanulják a német kultúrát.

Így vagyunk tehát Gerhard Schröderrel és Joschka Fischerrel, a külügyminiszterrel. Mindketten képesek voltak felnőni a feladatukhoz. Mindketten képesek beismerni és kijavítani a hibáikat. Mindkettejüknek sokszor a szemükre hányták az arroganciát és a „cselekvés a cselekvésért”-mentalitást.

Nos, ha valaki így minősíti egyikük energiáját és másikuk magabiztosságát, és mindkettejük félelem nélküli kapcsolatát a sajtóval, semmi kifogásom. Mert e miatt a magabiztosság és döntésképesség miatt a szövetséges német katonáknak most nem kell részt venniük az Irak elleni háborúban, megsértve ezzel a nemzetközi jogot.

Az ő erőfeszítéseik erősítették meg Németország jó hírét, el egészen odáig, hogy a Lengyelországgal való, történelmi terheltségű, rossz külkapcsolat, amelyet mindig megzavartak a hamis információk és a bizalmatlanság, azon az úton halad, ahol – a francia kapcsolathoz hasonlóan – jószomszédi viszonnyá alakulhat.


A címben szereplő kérdést kiegészíthetem

mással is: mit a választás, ha folytatódik a tőke uralma? Hol van a bármely szabadon választott kormány által megköthető kompromisszum alsó és felső határa, mikor ilyen erős a nyomás? El kell fogadnia a globalizációt a tőke diktátumaként és kérlelhetetlen sorsként?
A nyolcvanas évek végétől a kapitalizmust, melyet erővel civilizáltak, ismét hatalmukba kerítették azok a módszerek, amelyek régen a vadkapitalizmust jellemezték, és melyeket a szociális piacgazdaságnál fontosabbnak tartottak.


Így lehet tönkretenni a tőkét.

Így értéktelenedik el az emberi lét. Így, ha a kapitalizmus szóvivői nem szerzik vissza az érzékenységüket, a legújabb uralkodó ideológia önmegsemmisítő tendenciái beláthatatlan következményekkel járnak majd. Gerhard Schöder és Joschka Fischer várhatóan nem futamodik meg a megmérettetés elől, mert csak így tudja folytatni az elkezdett reformokat.

A vörös-zöldekre szavazok, mert megmentettek egy háborútól, mert fontosnak tartották, hogy nehéz és fájdalmas reformálásba kezdjenek, és mert semmi jobb nincs kilátásban.


A szociáldemokratákra szavazok, mert ott állnak a szociálisan gyengék mellett, és tudják, hogyan óvjanak meg minket attól, hogy egy amerikai osztályrendszernek essünk áldozatul.
Azonkívül tudom, hogy mit jelent majd, ha Németország a vörös-zöldről a feketére tér át. Ezért emelkedem én is szólásra, és ezért hallatom polgárként a hangomat ebben a választási kampányban. Nálunk az Ige. Használjuk hát!


Günther Grass az El País felkérésére írta kommentárját. Fordította Miguel Sáenz, Mezei Krisztina
Hírforrás: Der Spiegel, Kossuth Rádió, MTI

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS