2020. aug. 8. szombatLászló
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Izraeli háborúzás Libanonban: ez az új Közel-Kelet?

Molnár Péter 2006. július 27. 14:32, utolsó frissítés: 14:01

A jelenlegi állapotok Libanon megsemmisülését eredményezhetik. Milyen esélye van a feszültségek békefenntartós levezetésének? #b#[háttér]#/b#





Már 14 napja tartanak az izraeli hadsereg Libanon elleni hadműveletei. A katonai akció elsősorban a Hezbollah síita katonai szervezet felszámolásával próbálkozik, de úgy tűnik, nem sok eredménnyel.

A likvidált Hezbollah-fegyveresek száma elenyésző a civil áldozatokéhoz képest, ám ezen kívül Libanon állam infrastruktúrája is komoly károkat szenvedett: Izrael repülőtereket, utakat, hidakat, erőműveket semmisített meg, a libanoni kormány pedig tehetetlen, hadserege kis számú és a leggyengébben felszerelt a térségben.

Komolyan kell vennünk Philippe Douste-Blazy francia külügyminiszter kijelentését, hogy a jelenlegi állapotok tartóssá válása




az ország megsemmisülését eredményezheti.



Nem ez azonban az első eset, hogy a huszadik század folyamán Libanon hasonló helyzetbe került. Az 1975-től 1990-ig tartó polgárháborúban az ország teljes anarchiába sodródott, az egységes központi irányítás helyett az ország területét a libanoni lakosságot alkotó különböző vallásos csoportok – maronita és görög keleti keresztények, szunniták, síiták, drúzok – milíciái tartották fennhatóságuk alatt.

Ilyen körülmények között jött létre Libanon síita lakosságának soraiból toborozott Hezbollah (Isten Pártja) is. A Hezbollah elsődleges célja az 1982-ben Dél-Libanont megszálló izraeli hadsereg kiűzése volt, mivel azonban ideológusait Iránban képezték ki, további céljai között egy iráni mintára elképzelt iszlamista állam létrehozása is szerepelt.

A polgárháború 1990-ben véget ért, a különböző milíciákat az új libanoni hadsereg integrálta, valamint az országot megszálló szíriai és izraeli hadsereg 2006-ra már elhagyta Libanon területét, a Hezbollah – noha letett egy síita kisállam létrehozásáról – továbbra sem fegyverezte le csapatait, amelyek gyakorlatilag fennhatóságuk alatt tartják az ország déli részét.



A Hezbollah nem teszi le a fegyvert, mert

szerinte Izrael még mindig nem vonult ki a libanoni területről: a Shebaa-farmokat (arabul: mazaari ' schib 'aa) még mindig megszállás alatt tartja. A farmok hovatartozása a világ egyik legbonyolultabb területi vitája. Bár tulajdonosai az egyértelműen Libanonhoz tartozó közeli Sheeba falu lakói voltak, a Szíria és Libanon közti határt a 30-as években meghúzó franciák térképein a farmok szír területre estek.

1964-ben egy szír-libanoni bizottság Libanonnak ítélte a területet, azonban a következő években mind a szír, mind a libanoni katonai térképek a farmokat még mindig Szíriához tartozónak tüntették fel. Noha 2000-ben Farouq al-Shara szír külügyminiszter szóban elismerte a terület libanoni illetőségét, Szíria ezt nem hajlandó sem az ENSZ, sem Libanon kérésére hivatalos nyilatkozatban megerősíteni.

Izrael a maga részéréről pedig az eredeti francia rendelkezések és a későbbi katonai térképek alapján szíriai területnek tekinti a farmokat, amelyek az általa 1967-ben Szíriától elfoglalt és azóta megszállva tartott Golán-fennsík meghosszabbításában találhatók. A Hezbollah szerint azonban a 14 km hosszú és átlagban 2,5 km széles, termékeny farmok izraeli megszállás alatt álló libanoni földön állnak, saját lefegyverzését, Izrael elleni támadásainak beszüntetését pedig – többek közt –


e földdarab kiürítéséhez köti.

A Shebaa-farmok hovatartozása természetesen mind a Hezbollah, mind a mögötte álló Szíria számára arra ürügy, hogy háborút viselhessenek a térség fő ellenségének tekintett Izrael ellen, amely háborúnak egyik epizódja a két izraeli katona elrablása.




Izrael pedig ezúttal is ugyanahhoz az önvédelmi módszerhez folyamodik, amelyet megalakulása óta már sokszor alkalmazott: saját határain kívüli katonai akciókat folytat, Izraellel határos területeket száll meg, hogy megakadályozza az ezekről a területekről kiinduló támadásokat. De több elemző tette már szóvá, hogy a katonák elrablása Izrael számára is kapóra jött, hogy végre leszámolhasson az utóbbi években igencsak megerősödött Hezbollahhal.


Izrael fő célja, hogy katonailag megsemmisítse

a Hezbollah gerilláit, de egyúttal a Hezbollahnak a nemzetközi közösség előtti befeketítése is: ha a Hezbollah mögött a Libanon politikai függetlenségét 2005-ig megnyirbáló Szíria, és az atomprogramjához makacsul ragaszkodó Irán áll, akkor a Hezbollah álláspontja erkölcsileg meglehetősen elítélendő, ami még inkább alátámaszthatja az izraeli katonai akciót.

A helyzet azonban nem ilyen egyszerű: a Hezbollah Libanonban meglehetősen nagy támogatásnak örvend, a parlamentben 23 képviselői helyet, a kormányban két miniszteri posztot tudhat magáénak, választási kampányában szövetséget kötött az egyébként Izraellel szövetséges keresztényekkel, valamint széles körű szociális reformokat ért el az egészségügy terén.

Az egészségügyi szolgáltatások ára Libanonban valóban igen alacsony – a Hezbollah tagjai számára egyenesen ingyenes – nem szabad elfelejteni, hogy ezt a szubvenciót elsősorban nem az ország gazdasága, hanem a már említett külső –


iráni és szíriai – támogatás teszi lehetővé.

A kérdés azonban továbbra is az, hogy milyen méretet ölthet az immár két hete kirobbant konfliktus. Az izraeli hadsereg több ezer tartalékost mozgósított, komoly erőket sorakoztatott fel a határ mentén, egyes helyeken pedig már kisebb offenzívákat indított, elfoglalva néhány libanoni települést. Ugyanakkor felszólították a dél-libanoni civil lakosságot, hogy hagyja el a területet, Amir Perec izraeli védelmi miniszter pedig már jelezte, hogy egyáltalán nem kizárt Dél-Libanon katonai inváziója.

Tovább fokozta a háborús hangulatot Szíria és Irán reakciója, akik egy izraeli offenzíva esetén azonnali beavatkozással fenyegetőztek, és mindenképp támogatásukról biztosították a Hezbollahot.

Az Egyesült Államok és az Európai Unió diplomáciai erőfeszítései nem jártak látványos eredménnyel.

Bizonyos amerikai kormányzati források már jelezték, hogy az izraeli katonai akció még egy hétig-tíz napig tarthat, amiből több elemző azt a következtetést vonta le, hogy az amerikai vezetés – noha helyesli Izrael fellépését – ezt bizonyos időhatárok között képzeli el.

Mindenesetre Condoleezza Rice amerikai külügyminiszter bejrúti és jeruzsálemi látogatása során egyetértett az izraeli állásponttal, miszerint Izraelnek joga van megszállni Dél-Libanont, hogy kiűzhesse onnan a Hezbollah gerilláit. A katonai invázió tehát valóban a küszöbön áll, de Izrael szintén a diplomáciai tárgyalásoknak köszönhetően hajlik arra, hogy az általa a jövőben megszállt és ütköző zónaként működő területet egy nemzetközi haderő vegye át.



Izrael meglehetősen nagy létszámú,

tíz-húszezres fős haderőt szeretne látni saját határain, amely négy-tíz km szélességűre tervez. Perec védelmi miniszter azonban jelezte, nem tartja jó megoldásnak, ha ennek a haderőnek a szerepét a jelenleg is a térségben állomásozó ENSZ-csapatok töltenék be, amelyek szerinte bebizonyították, hogy nem képesek lefegyverezni a Hezbollahot. Perec kételkedett abban is, hogy egy NATO vezette misszió megfelelően látná el ezt a feladatot, mivel szerinte a NATO-nak olyan nemzetek is tagjai, akik nem szeretnének a közel-keleti konfliktusban részt venni.

Felmerült, hogy Németország vezesse a nemzetközi haderőt. A németek jelenléte a térségben nem új keletű: már a libanoni polgárháború alatt az Izraellel szövetséges keresztény milíciákat látták el fegyverrel, legutóbb pedig 2004-ben játszott a német titkosszolgálat közvetítő szerepet Izrael és a Hezbollah egy fogolycseréje alkalmával.

Ezúttal Franz Josef Jung német védelmi miniszter jelezte, hogy országa kész ellátni a nemzetközi haderő vezetésének feladatát, amennyiben a nemzetközi közösségtől erre megbízást kap. A német ellenzék azonban hevesen tiltakozott, szerintük a Holokauszt után Németországnak nem szabad a zsidóság biztonságát illető ügyekben szerepet vállalnia, olyan helyzetben, amikor a Hezbollah lefegyverzésének lehetősége meglehetősen kérdéses.

A CNN értesülései szerint azonban Condoleezza Rice bejrúti látogatása során azt említette, hogy egy NATO vezette egyiptomi és török kontingens 10 000 katonájára bízná az ütközőzóna védelmét, amelyet egy következő fázisban 30 000 főig lehetne emelni. Nem világos azonban, hogy folynak-e tárgyalások az érintett országokkal.

Az Európai Unió legújabb álláspontja szerint pedig a csapatok magvát Németország, Franciaország és Spanyolország tenné ki, amelyhez később Törökország, Kanada, Hollandia, Egyiptom és Szaúd-Arábia is csatlakozhatna.


A nemzetközi haderő konkrét összetétele

nagy valószínűséggel napirendre kerül szerdán a Rómában tartott értekezleten, ahol az európai országok és az amerikai külügyminisztérium ülnek tárgyalóasztalhoz.

Javier Solana EU-s külügyi megbízott előre hangsúlyozta, európai csapatok nélkül szerinte a nemzetközi haderő elképzelhetetlen, mivel olyan nemzetekből kell állnia, amelyeket mindegyik fél elfogad. Bárkiből tevődik össze a kontingens, nem lesz könnyű feladata, mivel ezután ennek a haderőnek kell fellépnie a Hezbollah fegyvereseivel szemben.

Izrael nem véletlenül idegenkedik az ENSZ békefenntartóival szemben – jól emlékszünk olyan esetekre, mint például a srebrenicai, vagy ruandai események, mikor hatékonyságuk csődöt mondott.

Látható ugyanakkor, hogy Izrael – azáltal, hogy északi határának biztonságát egy ütőképes nemzetközi haderővel garantálná – új stratégiához folyamodik a közel-keleti válság megoldásában.

Hiszen ezúttal nem saját maga, hanem a nemzetközi közösség tartóztatná fel a zsidó államot kívülről érő agressziót, és vezetné le a térségben felgyülemlett feszültséget. Amennyiben ez működne, hasonló, mind a két fél által elfogadott csapatokat lehetne telepíteni például a Gázai övezetbe is. Talán erre az új stratégiára gondolt Condoleezza Rice is, mikor legutóbbi jeruzsálemi látogatásán kijelentette: "itt az ideje egy új Közel-Keletnek".

Forrás: Der Spiegel, BBC, Wikipedia, Index, Origo

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS