Bakk-Dávid Tímea2007. február 12. 18:16, utolsó frissítés: 16:50
Mintha kéthetente végigpusztítaná az országot egy cunami: ez az AIDS. Szeretünk tetszelegni önmagunk előtt, hogy #b#mi majd rendbehozzuk#/b# Afrikát. Pedig kik vagyunk mi? #b#[témakommentekkel]#/b#
Janet Disselkoen 22 éve dolgozik nemzetközi keresztény civil szervezeteknél, tizenkét évig élt Sierra Leonéban. Jelenleg az észak-amerikai Christian Reform Church tanácsadója, illetve a Christian Reformed World Relief Commitee (CRWRC) tanulmányi és innovációs igazgatója. Korábban, afrikai missziói során a helyi partnerszervezetek munkatársainak adott szakmai tanácsokat a közösségfejlesztés terén.
Sierra Leone után Kanadában befejezte a mesterit, majd a nyugat-afrikai Nigerben folytatta a munkát. Tavaly költözött haza Kanadába, ahol tanácsadók kiképzésével foglalkozik. Koordinálja a különböző országokban dolgozó munkatársakat, tanácsadást nyújt a közösségépítés, forrásfelhasználás terén.
Ezután arról mesél, hogy az emberek, amint lehetett, azonnal visszatértek leégett otthonaikba, és megkezdték az újjáépítést. A romhalmazokból összeszedték, ami még használható volt. A civil szervezetektől pokrócokat, edényeket, mindennapi használati tárgyakat kaptak. A segély azonban nem volt elég a térség összes falujának; három település
teljes egészében porrá égett, egyetlen ház sem menekült meg.
Abban a faluban, ahol Janet élt, teljes természetességgel fogadták be hajléktalanná vált rokonaikat, szomszédaikat azok, akiknek épen maradt a házuk. Élelmiszerre is szükség volt, hiszen az ültetvények is megsemmisültek, pont közvetlenül aratás előtt. A civil szervezeteknek gyógyszerrel is el kellett látniuk a helyi orvosi rendelőt. Ám senkinek nem volt pénze arra – a fővárosi központnak sem –, hogy segítséget nyújtson az újjáépítésben. A világ szeme, ahogy Janet fogalmazott, akkor még nem fordult Sierra Leone felé.
„Csodáltam őket, hiszen megtehették volna, hogy a menekülttáborok valamelyikében maradnak. De ők maradni akartak a szülőföldjükön, és folytatni az életüket” – mesélte a tanácsadó.
HANDS AND HEART AND EYES OF GOD
Feladata szakmai munka és misszió volt egyben. Egyszer harminc alkalmazottért – és családjaikért – kellett felelősséget vállalnia: Libériából is a háború alatt menekülésre kényszerítették a misszionárusokat, és várható volt, hogy hasonló sors vár a Sierra Leone-i, főképp fehér misszionáriusokra és civilekre is. Mindenki, aki valamilyen vezető tisztséget töltött be, szálka volt a lázadók szemében.
Sierra Leone lakosságának 30 százaléka muzulmán, tíz százaléka keresztény, a többi animista, törzsi vallások követője. Janet nyolc évvel a háború kezdete előtt érkezett közéjük, és a munkatársaival
a közösségfejlesztés és az evangelizáció egyfajta kombinációját
kezdték el a térségben. Állítása szerint nem gyakoroltak nyomást az emberekre, hogy megkeresztelkedjenek. „Mi, a kórház alapítói és az iskolát működtetők sem kényszerítettük őket semmire. Csupán megmutattuk az Isten felé vezető utat, és ha akartak, eljöttek a bibliaórára, vagy igénybe vehették az egyház egyéb szolgálatait” – magyarázta Janet.
És az egyház növekedett, évről évre több száz ember keresztelkedett meg, bár többségük megőrizte ősei hitét. A legtöbben, akik a kereszténységet választották, Janet szerint elsősorban azért tették, mert megragadta őket a keresztény isten végtelen szeretetének ideája, és az egyház képviselőinek gondoskodásán keresztül meg is tapasztalhatták ezt.
Janet aztán 1996-ban elutazott, de még ellátogatott a fővárosba 2001-ben. Bár az emberek borzalmas sztorikat meséltek neki a harcokról, és sokan családtagjaikat és mindenüket elveszítették, mégis képesek voltak hálát adni, hogy életben maradtak, néhány hónap után pedig már mosolyogni és énekelni is. A lázadók főleg a gyémántbányák környékén élőkkel bántak el.
Teljesen rábízták magukat Istenre, és imájuk meghallgatásra talált – értelmezte Janet a történeteket. Az afrikaiak évszázadok óta rengeteget szenvedtek, és ennek ellenére megőrizték a reményre való képességet. Az ország lakóinak fele elvesztette otthonát; ráadásul még a polgárháború kitörése előtt sem álltak valami fényesen, ami az emberek gazdasági életszínvonalát illeti.
Az emberek nagyon családcentrikusak és összetartóak: ha a nővéred meghalt a háborúban, és öt gyerek árván maradt, teljesen természetes, hogy a magadéi mellé fogadod őket.
Rengeteg család „duplázódott meg”
ilyen módon. Nem akarják, hogy a gyerekek árvaházba menjenek, inkább vállalják a pluszmunkát, saját családjukba fogadják őket.
IT’S NOT ABOUT US
Ez nem rólunk szól, hanem róluk – Janet szerint ez a CRWRC alapelve. Bennem az merült fel, hogy valaki, aki nap mind nap érintkezik velük, nem bátortalanodik el és esik kétségbe a probléma nagyságától? Nem tudatosul benne, hogy ő maga annyira kicsi és annyira keveset tehet, hogy voltaképpen értelmetlen az egész?
Szerinte ez másképp működik.
Janet szenvedélyes kijelentéseivel nem a koszovóiak szenvedését akarja kisebbíteni, vagy elvitatni azt, hogy szükségük volt a világ segítségére, és rászorultak a segélyekre.
Egyszerűen úgy érzi, a világ sok esetben egyszerűen elmegy e történések mellett, szelektíven figyel rájuk. Sokkoló adatokkal bombáz: az AIDS-járvány ugyanannyi áldozattal jár, mint amekkorát a két-három hetente ismétlődő cunamik okoznának.
Akik a koszovóiaknak adományoztak, látták a szenvedésüket a tévében – de el sem tudják képzelni, mennyire borzasztó az AIDS-járvány, amely csak az elhunytak számát vagy arányát jelenti számukra. „Ha a járvány Európában történne, mindenki az oltóanyagot keresné” – fejti ki. Így viszont az ENSZ
egy koszovóira megközelítőleg 15-ször többet költött,
mint egy Sierra Leone-i polgárra. Az emberek Janet szerint gyakran el sem hiszik, hogy valójában mennyire súlyos a helyzet: egész generációk haltak ki, sok helyen nem élnek már az apák és az anyák, csak a nagyszülők és unokák generációja maradt.
Janet szerint a segélyosztást nem szabadna térségenként változó kritériumok alapján végezni. Persze ezért a saját eszközeivel próbál küzdeni: pozitív módszerekkel igyekszik meggyőzni azokat, akik változtathatnak. Tereptapasztalatának tudatában az vallja, hamis az az állítás, hogy Afrika soha nem fog megváltozni, hiszen máris rengeteget változott.
Ami igazából elbátortalanító: hogy a világ feladja a reményt. Nem hagyhatjuk egyedül Afrikát – vallja Janet, ugyanakkor elismeri, az országok segélyezési politikáját gazdasági és politikai érdekek vezérlik.
Míg az elején az Egyesült Államok azt mondta: nem támogatjuk Sierra Leonét, mert nincs ott semmi, ami nekünk kell, tíz évre rá rájött, hogy
a gyémántbányászat az al-Kaida számláját gyarapítja.
Sierra Leonét direkt kapcsolat fűzte az afganisztáni háborúhoz és 9/11-hez. A világon minden történés összefügg, és ezen nem lehet változtatni. Nincs arra mód, hogy Afrikát elzárjuk a fegyverkereskedelemtől, és ennek érdekében a pozitív hatásokat is leépítjük – a befolyás Afrikára mindig is megvolt.
A nigeri törzsfőnökök már Mohamed halála után száz évvel Mekkába jártak zarándokolni; átkeltek a sivatagon, kereskedtek – hívja fel a figyelmet a történelmi tényekre Janet.
TRY TO HELP, DON’T MAKE HARM
Persze gyakran a segítő szándék mögött néha az áll, hogy szeretjük a megalázottakat, szeretjük úgy tudni, hogy tisztában vagyunk azzal, mi kell nekik, szeretünk tetszelegni önmagunk előtt, hogy mi majd megjavítjuk.
Pedig kik vagyunk mi? Nincs honnan tudjuk, mire van szükségük. Alázattal kell dolgozni Afrikában, félredobva a mindentudás gőgjét. Ez a közösségfejlesztés Janet-féle kvintesszenciája.
Ezért gondolja Janet azt, hogy az afrikai országoknak kell felvállalniuk a legnagyobb felelősséget a saját sorsukért. Sajnos sok esetben a nagyhatalmak – a hidegháború idején az Egyesült Államok és a Szovjetunió – hatalmi játszmáik részeként segélyszállítmányokat pumpáltak egyes államokba. Ezen akcióknak voltaképpen
semmi közük nem volt a segíteni akaráshoz.
És akkor, amikor már nem állt érdekükben a dolog, hirtelen megvonták a segélyezést, amire közben „rászoktak” az emberek, és Afrika helyett a Közel-Keletre koncentráltak. Ezért nem az egyes államok vagy a nemzetközi mammutszervezetek, hanem a kis nemkormányzati szervezetek tehetik a legtöbbet az afrikai országokban, helyi szervezeteket bevonva, magyarázza a CRWRC)tanulmányi és innovációs igazgatója.