Kibulizott ország
Bereznay András 2008. január 28. 10:36, utolsó frissítés: 10:20#b#Magyarország:#/b# az emberek szavazatai nélkül az áldemokratikus rendszer elveszti legitimitását, magától fölgöngyölődik, ha a választók tömeges távolmaradásukkal tüntetnek a választásokon. A zsákutcából csak ez jelenthet kiutat. #b#[politikai esszé]#/b#
A KÉRDÉS
A hazai politikai újságírás és elemzés termékei ma jórészt semmitmondóak. Szerzőik ugyan gyakran jól képzett, magas műveltségű emberek, és az aktuális részletek tekintetében nemegyszer jól tájékozottak. Mégis, a közeg – melyből származnak – maga az, melynek szempontjai, megközelítésmódjai már olyan mélyen eltorzultak, hogy a benne működő szerzők alkatilag váltak képtelenné a dolgok lényegével, azaz a valósággal való érdembeli foglalkozásra. De van más is, ami ebben számukra akadályt jelent.
A mai Magyarországon olyan különös viszonyok alakultak ki – ezzel a legtöbb ott élő egyetért –, hogy szinte semmi sem az, aminek mondják. A jól elsajátított fogalmak, látószögek, melyekkel a hazai elemzők a kérdéseket megközelítik, más, nálunk nem létező helyzetekben születtek, csak azokra vonatkoznak, így alkalmazásuk elkerülhetetlenül félrevisz, és zavaros ál- illetve féligazságok, saját ellentétükbe többszörösen is átcsapó okfejtések, logikai képtelenségek, álérvek, belső ellentmondások és összekevert szempontok zagyva, követhetetlen tömegét eredményezi.
A mellékvágányokra vezető fogalomrendszer az, melyet hagyományosan a képviseleti demokrácia viszonyainak értelmezésére, az ilyen keretekben zajló események megértésére használnak. Magyarországon ez azért visz félre, mert a demokratikus keretek valódi tartalom nélkül, csak formális értelemben léteznek. Az igazi vonatkozási pontok mások.
Hogyan lehetséges ez? Hiszen nálunk többpártrendszer van, választásokat tartanak, és az álláspontok a Parlamentben csapnak össze! Mint minden más esetben, ahhoz, hogy a jelen visszásságait meg lehessen érteni, szükséges szemügyre venni azok eredetét.
A csak előretekintés jelszava lehet vonzó, de – bármennyire is tehertételnek tűnik annak számára, aki talán érthetően, de türelmetlenül, csak a jelen problémáinak megoldására, jövőbenéző haladásra vágyik – a kialakult helyzetet eredményező múltbeli események szemrevétele elkerülhetetlen a megértéshez. A dolgok gyökere a valóság része. A valóság egészével való szembenézés nélkül pedig nincs megoldás, nincs haladás, csak üres jelszavak létezhetnek.
AZ ELIT HÁTTERE, PÓLUSAI, SZÖVETSÉGÜK
A mai magyar viszonyok megértése, hasznos elemzése érdekében legalább az 1956-os forradalom utáni megtorlást követő időszakig, vagyis a hatvanas évek elejéig mindenképpen szükséges visszanyúlni.
Ez az időszak – konkrétan 1963 – a többi kommunista rendszertől egyes vonásaiban különböző, Kádár-rendszerként ismertté vált hatalomgyakorlási mód kezdete. Névadója velejéig cinikus, ugyanakkor saját célját (az árulás útján, idegen fegyverrel megszerzett hatalom lehetőleg konfliktusmentes eszközökkel, de mindenáron történő megtartását) bármennyire is amorálisan, azért ügyesen képviselő politikus volt.
Kádár számára 1956 fő tanulsága a nép törekvéseinek formát adni, azt megmozgatni, sőt irányítani is képes értelmiségi réteg veszélyességének fölismerése volt. Cél volt tehát számára az 1956-ban a néppel a Párt ellen szövetségre lépett humán csúcsértelmiség leválasztása a társadalom egészéről. Ezt antikrisztusi jelleméhez híven annak kínálatával érte el, amitől az ima óv („Ne vigy minket a kísértésbe!”).
Egészében véve a humán csúcsértelmiség a levert forradalmat követő megtorláshoz, a kivégzésekhez és bebörtönzésekhez képest akkor is vonzó, ha a tartalmas értelmiségi (sőt emberi) lét természetes részéről, a véleménynyilvánítás szabad gyakorlásáról való lemondással járó kísértésnek nem tudott ellenállni. Elfogadta, más szóval, Kádár
– utólag megszépítően kompromisszumként emlegetett – ajánlatát.
E réteg tagjaitól ezután nem várták el, hogy párttagok legyenek, a közvetlen hatalomban nem is vehettek részt, de cserébe azért, hogy lemondtak a rendszer bírálatáról, ugyanazokat a kiváltságokat élvezhették, amelyekkel addig az ország korlátlan uraként csak a Párt fölső rétege rendelkezett.
Nem kétséges, hogy ezt az erkölcsi bukást jelentő – bár az adott helyzetben könnyen megérthető – lépést a humán csúcsértelmiség csak fogcsikorgatva tette meg. De attól kezdve, mint ahogy tudjuk, hogy aki korpa közé keveredik, azt megeszik a disznók, úgy ették meg e csúcsértelmiségi réteg belső tartását fokozatosan a Párt disznai.
Akik a fölismert igazság képviseletéről, a vele azonosulás szabadságáról érdekből lemondtak, lelkiismeretük szava elől csak a cinizmus álbölcsességébe menekülő, és az egymással (sőt a Párttal) összekacsintásból erőt merítő elvtelenekké silányulhattak.
Az eltelt évtizedek alatt e réteg a kommunista vezetéssel személyi szálakon is összefonódott, és noha saját köreiben a rendszer tanaival, eszközeivel és gyakorlatával továbbra sem értett egyet, annak fönnmaradása, hogy kiváltságait a társadalom szélesebb rétegeinek kárára tovább élvezhesse, a kezdeti tehertételből számára lassanként érdekeivel összhangban álló elfogadott ténnyé, szinte kívánalommá módosult. Így nehézség nélkül elmondható, hogy e réteg a kommunista uralom gyakorlásának mintegy csendestársává vált. Olyanná, mely fokozatosan alkatilag is hasonult a kádári miliőhöz, annak amoralitásához.
Idővel nagyrészt a kommunisták maguk is változtak. Egyre többet veszítettek, már ha valaha őszintén rendelkeztek vele, ideológiai beállítottságukból. Fölismerték, és ha nem is nyilvánosan, de belátták, hogy az ideológia, melynek elveit legalábbis sokuk valamikor tényleg osztotta, nem hordoz valódi értékeket, hatása káros. Ennek megfelelően a rendszer fönntartását ők is mindinkább csak érdekeik érvényesítése szempontjából tartották kívánatosnak. Az ideológia lassanként csak jelszószerű eszközzé vált számukra hatalmuk és kiváltságaik megtartása szolgálatában.
EGY TÖRTÉNELMI ESÉLY
Ilyen helyzetben találta a két, együttesen a magyar társadalom elitjét alkotó réteget a nyolcvanas évek második fele. Ekkorra az ideológia ésszerűtlenségei által gúzsbakötött, már jó ideje is csak felelőtlenül fölvett hatalmas nyugati kölcsönökre támaszkodva bicegő gazdaság föltűnően leromlott, és nehézségei mind több társadalmi feszültséget is szültek. A növekvő problémák mindinkább indokolttá, a szovjet vezetésben bekövetkezett változás, mely a magyar kommunistákat elbizonytalanította, egyidejűleg lehetővé is tette, hogy szűk értelmiségi csoportok a változó viszonyok között újravizsgálják helyzetüket és új utakat keressenek.
Voltak ugyan (ők jelentették a későbbi SZDSZ magvát), akik a rendszert eredetileg még saját – általuk is osztott, de azt fokozatosan elhagyott – ideológiájának fölhasználásával már a 70-es évek legvége óta bírálva, annak önkéntes megreformálására igyekeztek rávenni. Velük taktikai okokból részlegesen egyes más, a rendszert nyíltan elutasító, nem csendestársi jellegű személyek, illetve szűk körök is együttműködtek.
A többi, ellenzékiként föllépő csoport azonban csak azzal párhuzamosan lépett a színre, hogy az országot ellenőrzése alatt tartó Szovjetunió új vezetője, Gorbacsov reformfolyamatot indított meg. Mindenekelőtt gazdasági szempontok mérlegelésével jutott arra a belátásra, hogy birodalma számára előnyös, ha a Nyugattal a második világháború vége óta folytatott szembenállás politikáján változtat, és ennek részeként
föladja az ellenőrzést az övezet fölött, melybe Magyarország is tartozott.
A térség elhagyásának részeként kétségtelen, hogy a szovjet vezetés a magyar elvtársakat is értesítette, hogy a jövőben ne számítsanak rájuk. A hír a kommunistákat nagyon megijesztette. Mindenki tudta, elsősorban ők maguk, hogy uralmuk már kezdettől a szovjet csapatok jelenlétére épült. Szembe kellett nézniük a kérdéssel, mihez fognak kezdeni, ha elmennek az oroszok, különösen olyan helyzetben, melyben még a gazdaság is rohamosan romlik?
Nem tudhatták, mi lappang a mélyben. Uralmukról a társadalom véleményét sohasem kérdezték meg – el sem tűrtek ilyen természetű véleménynyilvánítást –, és amikor az magától megszólalt, utoljára 1956-ban, ez számukra nagyon kedvezőtlen volt. Hiába voltak a hazai viszonyok elviselhetőbbek a legtöbb más kommunista országban fönnállónál, hiába voltak jelei, hogy a társadalom – korábbi törekvéseit föladva – uralmukba lassanként beletörődött, tudták, hogy ha magukra maradnak, bármi megtörténhet velük. Féltek, és joggal. Bűneik nagyok voltak, elszámolnivalójuk rengeteg.
az írás alább folytatódik:
>> 2. rész >>
>> 3. rész >>
>> 4. rész >>
>> 5. rész >>
>> 6. rész >>
>> 7. rész >>
>> 8. rész >>
>> 9. rész >>
>> 10. rész >>
>> 11. rész >>
>> 12. rész >>