Reformtippek: triplázd meg a tanárok fizetését, és légy szigorú!
S. G. 2008. február 20. 16:09, utolsó frissítés: 15:01Míg Romániában szinte bárkiből lehet tanár, Finnországban és Szingapúrban #b#iszonyú komolyan#/b# veszik a tanárképzést. Itthon legalább 600 euró kéne legyen a kezdő tanárok bére.
Világszerte a kormányok csak 2006-ban 2 billió – vagyis kétezer milliárd – dollárt költöttek oktatási célokra, és szinte mindenik országban kiemelt fontosságú téma az oktatási rendszer reformja.
Az anyagi ráfordítások nagymértékű emelése ellenére számos iskola teljesítménye alig nőtt az utóbbi évtizedekben. Franciaországban például több mint a duplájára nőtt az egy diák képzésére költött pénz 1970 és 1994 között, az iskolások eredményei viszont ezekben az évtizedekben mínusz 10%-kal romlottak, írják a neves amerikai befektetési tanácsadó iroda, a McKinsey oktatási helyzetképének szerzői.
Ez azért is meglepő,
mert az oktatás minőségét tekintve hatalmasak az eltérések az egyes országok közt – például nemzetközi mérések szerint az afrikai és a közép-keleti diákok az egyik sikersztori-ország, Szingapúr átlagán vagy az átlag alatt teljesítenek.
Sorozatunk előző részei:
>> Teflongyermekek: akikre nem ragad rá semmi?
>> Oktatási válság Romániában és Magyarországon
A szingapúri oktatás a világ egyik leghatékonyabb pedagógiai rendszere – állapítják meg a McKinsey szakértői, annak ellenére, hogy az Ázsia délkeleti részén fekvő városállam kevesebbet költ elemi és általános iskoláztatásra, mint a 30 OECD-ország közül 27. (Az OECD, a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet a világgazdaság legfejlettebb államait tömöríti.)
Nem egyszerű megváltoztatni és fejleszteni a diákok tudását és érzelmi intelligenciáját, vannak tagadhatatlanul sikeres iskolák, és elkendőzhetetlenül bukott oktatási rendszerek. De mégis, melyek a siker mögött álló tényezők? – kérdik a jelentés összeállítói.
Az elemzés legfőbb problémáját az okozza, hogy az oktatás megreformálása a legbonyolultabb intézményszervezési kérdések közé tartoznak. A McKinsey-jelentés igyekszik rendet vágni az eltérő modellek és megoldások káoszában: 25 ország – ezek közül tíz a legjobban teljesítők közé tartozik – oktatási rendszerét vizsgálták. A kérdés az volt: mi a közös a legjobb megoldásokban?
A válasz röviden: a toplista első helyén álló oktatási rendszerekben
1) a megfelelő, a leginkább alkalmas emberekből lesznek pedagógusok
2) a minőségi tanárképzés hatékony eszközöket ad a kezükbe
3) a rendszer alapelve az, hogy minden diák a számára megfelelő oktatásban részesüljön.
A "legjobb gyakorlati példák" (best practices) áttekintése azt mutatja, hogy e három tényező kultúrától függetlenül működik. A McKinsey-jelentés leszögezi: igenis lehet jó eredményeket elérni már rövid távon is, és a másutt már bevált gyakorlatok átvétele a mélyrepülésben levő oktatási rendszerek esetében is számottevő javulást okoz.
Mindennek a tanárképzés reformjával kell kezdődnie
– húzza alá a jelentés. Ahogy egy dél-koreai oktatási stratéga megállapította: egyetlen oktatási rendszer teljesítménye sem lehet nagyobb a tanárok teljesítményénél. Hogy ez Koreában több mint jól csengő megállapítás, bizonyítja az a tény, hogy szövegértésben a koreai diákok érték el a legmagasabb pontszámokat az OECD 2006-os PISA-felmérésében, s matematikából is kiválóan teljesítettek.
A tanárok felkészültsége, hozzáértése döntő jelentőségű. Ennek alátámasztására a jelentés számos adatot idéz. Mi egyet emelünk ki. Tíz évvel ezelőtt, az USA Tennessee államában elvégeztek egy felmérést, melyből kiderült, hogy két átlagos, nyolcéves elemista diák teljesítménye között 50%-os különbség alakul ki három év alatt, attól függően, hogy melyiküket tanította kiválóan felkészült oktató, és melyiküket egy átlag alatt teljesítő pedagógus.
A fentieken túlmenően a McKinsey-jelentés azt állítja, hogy a tanárképzés minőségével nem igazán törődő oktatási reform szinte értelmetlen erőfeszítés, merthogy valószínűleg nem vezet különösebb eredményre, vagyis lebonyolítása után a diákok mérhető teljesítménye nem lesz magasabb.
Feltételezhetjük, hogy ez lesz a sorsa a romániai,
1996-tól folytatott reformsorozatnak is, melynek során szinte minden tényező változott a tantervektől kezdve a kötelező oktatás időtartamán át a vizsga- és mérési rendszerekig, de két dolog marad: a bicskanyitogatóan alacsony tanári átlagfizetés és a romániai tudomány egyetemeken folyó pegagógusképzés "megtűrt" státusza, túlságosan elméleti jellege és színvonaltalansága.
A jelentés két ország példájával bizonyítja a tanárképzés kiemelt fontosságát. Szingapúrban viszonylag keveset költenek az általános iskolákra és az oktatás erősen központosított irányítás alatt áll. Ezzel együtt a városállam diákjai a legjobbak közé tartoznak nemcsak a PISA, hanem a TIMSS (matematikai és természettudmányos ismeretekre fókuszáló nemzetközi mérés) felmérésekben. Ebből az következik, hogy a pénz nem minden.
Finnországban a diákok hétéves koruk előtt nem járnak iskolába. Az első két tanévben ráadásul csak napi négy-öt órát tartanak számukra, ennek ellenére 15 éves korukra a PISA-felmérésben szereplő országok élbolyában teljesítenek. A finn gyermekek átlageredményei 50 PISA-ponttal jobbak a szomszédos Norvégia iskolásaihoz képest. Ebből az következik, hogy az iskolapadban eltöltött idő nem minden.
A tanárképzés fontossága mellett legalább olyan lényeges belátni, hogy a legjobb teljesítményt akkor képes biztosítani egy állam oktatási rendszere, ha egyszerre, de mégis differenciáltan figyel minden egyes diákra.
Vagyis általános színvonalemelés nélkül nem sokra lehet menni.
A profi tanárképzés csak akkor lehetséges, ha a pedagógusi életpálya társadalmi elismertségét meredeken növeljük. Ennek leglátványosabb eleme a kezdő tanárok fizetésének jelentős emelése. A McKinsey-jelentés szerint nem lehet elvárni, hogy a legkiválóbb diákok tekintsék kihívásnak az általános- és középiskolai tanárkodást, s szűkebb környezetük s az egész társadalom is felnézzen rájuk, ha fizetésük nem éri el az egy főre eső GDP 95-99%-át.
Ez számokban azt jelenti, hogy a romániai kezdő tanárok bére legalább 880-915 dollár kéne legyen, lejben számolva 2185-2270 RON a jelenlegi 600-700 helyett. Szinte biztos, hogy a fizetések megháromszorozásának követelményétől minden pénzügyminiszter szívszélhűdést kapna, de a McKinsey-jelentés azt sugallja, hogy másképp nemigen lehet eredményt elérni (Magyarországon 200 ezer forint kéne legyen a kezdő fizu a mostani 110 ezer helyett).
Az arányokat jól érzékelteti, hogy a romániai átlagfizetés 1100 lej körül mozog, és a diplomás minimálbér csak július 1-től emelkedik 1080 lejre – vagyis a kezdő tanárnak lazán a dupláját kéne kifizetni. Egy ilyen radikális intézkedés bevezetése után persze minden egyetemi felvételire készülő 18 évesnek
megcsillan a szeme. Ezután jön a reform másik oldala:
szigorú felvételi követelményeket kell állítani a leendő tanárok elé. Szingapúrban hat jelenkező közül mindössze egyből lesz pedagógus; Finnországban ugyanez az arány tíz az egyhez.
Nagy-Britanniában az üzleti szférából kölcsönzött marketing- és humánerőforrás-menedzsment technikákkal győzik meg a diákokat arról, hogy érdemes tanárnak lenni.
Mindezek mögött az a racionális megfontolás áll, hogyha nincs szigorú válogatás az elején, akkor annak az az ára, hogy 40 évig pedagógus-antitalentumok állnak a katedra mögött. Ennek elkerülése érdekében nemcsak a leendő tanárok tárgyi tudását, olvasottságát igyekeznek felmérni, hanem a kommunikációs és szociális kézségeit, tanulni akarását és a választott életpályával kapcsolatos motivációit.
Mindezt Szingapúrban központosított módon a tanügyminisztérium és a Nemzeti Oktatási Intézet végzi; Finnországban 2007-től az országos teszten túljutott, tanárnak készülő diákok képességeit egyetemi felvételiken teszik próbára, majd a végzett pedagógusoknak az egyes iskolák pályázatain kell sikeresnek bizonyulniuk.
Az sem mindegy, hogy végső soron mikor dől el,
hogy valakiből tanár lesz-e vagy sem. A McKinsey-jelentésben szereplő országok többségében három-négy éves alapképzés után következik a szakosított, mesteri szintű tanárképzés. Ebből következően két nagy szűrési lehetőség adott: vagy az alapképzés, vagy a mesteri szint után.
A vizsgált államok túlnyomó többségében csak azután szűrnek, miután a diák a szakosított tanárképzést is elvégezte – míg a legjobban teljesítő országok esetében már az alapképzés után kiszelektálják a pályaalkalmatlannak bizonyuló diákokat.
A kései szelekció hátránya az, hogy túl sok diák kerül be a mesteri szintre. A "túltermelésből" következően nehéz lesz álláshoz is jutniuk majd; az eredmény az, hogy az életpálya bizonytalanságai a kiváló diákokat jó eséllyel elriasztják. Így maradnak a tanárképzésben azok, akinek nincs különösebb választási lehetőségük – és beindul a színvonalcsökkenés spirálja.
Ehhez képest Szingapúrban 100 tanárképzésre jelentkező diák közül csak 18-ból lesz pedagógus. A modell előnye az, hogy szinte csak a megüresedő állások betöltésére kellő számú tanár kerül ki az egyetemről.
Nyilvánvaló tény,
hogy a felsőoktatásban jobb eredményeket lehet elérni a kiscsoportos képzések, mint a többszáz fős évfolyamok keretében – a McKinsey-jelentés szerint a "szigorú modell" azzal az előnnyel is jár, hogy így háromszor több idő jut a tanárképzés mesteri szintjén tanuló diákokra, mint egyébként.
A legjobban teljesítő oktatási rendszereket működtető államokban a rendszerszintű vizsgáztatás mellett a tanárképző egyetemi helyek számának direkt lekorlátozásával operálnak, vagy kicsit szofisztikáltabb módon azt mondják ki, hogy a központi költségvetésből kevés tanárképző egyetemi helyet finanszíroznak.
És itt visszakanyarodunk a pénzügyekhez. Mi történik azzal a finn diákkal, aki tanítani kezd? Viszonylag jó kezdő fizetést kap: az egy főre eső GDP 95%-át, viszont nem számíthat arra, hogy folyamatos fizetésekkel sokkal többet fog keresni évekkel, évtizedekkel később. 15 év tanítás után a pedagógusok bére OECD-országok átlagában az egy főre eső GDP 131%-ára emelkedik, s a legnagyobb bér az egy főre eső GDP 151%-a. A finn tanár viszont nem számíthat többre 131%-nál.
Ez az ún. "frontload compensation" rendszer:
előnye az, hogy csak abból a diákból lesz pedagógus, akinek a folyamatos fizetésemelés kevésbé fontos, vagyis egy tanárképzős évfolyamból csak a legelkötelezettebbek maradnak 10-15 év múlva a pályán. Ennek hasznát belátva, Hollandiában 1990 és 1997 között a havi kezdőbért 1480 euróról 2006 euróra emelték: vagyis a pályakezdő tanár annyit keresett, mintha az üzleti szférában indult volna a karrierje. Ráadásul korábban 26 év tanítás kellett a fizetési maximum eléréséhez, 1997 óta már csak 18.
A magas és folyamatosan emelkedő fizetés egyetlen országban bizonyult sikeresnek: a dél-koreai tanárok az egy főre eső GDP 141%-át kapják meg havonta. Ugyanilyen arányú fizetések Németországban például már nem igazán váltak be ösztönzőként.
A fizetések kapcsán dől meg egy másik tabu is. Dél-Koreában és Szingapúrban belátták, hogy az elemi osztályokat leszámítva kevésbé fontos tényező az osztálylétszám. Koreában a tanár-diák arány 1:30 – az OECD-átlag 1:17. A tanárok létszámának csökkentése azzal jár, hogy aki marad, annak duplájára lehet emelni a fizetését.
Szingapúrban emellett a "frontload compensation" elv szerint állapították meg a fizetéseket. Az osztálylétszám növelése azzal jár, hogy mivel kevesebb tanárra van szükség, még inkább
meg kell válogatni, hogy kiből lehet pedagógus.
Helsinkitől Szingapúrig, Szöultól Chicagóig a vizsgált oktatási rendszerek azt bizonyítják, hogy a tanári pálya vonzóvá tétele kevésbé függ a kiemelkedően magas bérezéstől és kulturális tényezőktől.
Az a lényeges, hogy a reform során három egyszerű, de kritikus fontosságú intézkedéssort meghozzanak: szigorú minőségbiztosítási rendszert kell bevezetni a leendő tanárok kiválasztásában és egyetemi képzésében, az ország átlagához képest kiemelkedően vonzó kezdő fizetét kell biztosítani és gondos menedzsmenttel javítani kell a tanári hivatás elismertségén. Végső soron minden a tanári kar felkészültségén, minőségén múlik – áll a McKinsey-jelentésben.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!