2020. október 27. keddSzabina
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Nemi erőszak: tabuk, tények és egy vallomás

B. D. T – K. M. 2008. május 23. 14:44, utolsó frissítés: 2008. május 22. 17:57

„Addig még csak fel sem merült bennem, hogy velem ilyesmi megtörténhet, soha nem féltem éjszaka járkálni az utcán. Abban a pillanatban, amikor lelökött, és megpróbált legyűrni, megváltozott a véleményem a világról.”



Jobb lesz, ha te írod meg, emelte fel a tekintetét. Ha én próbálkoznék vele, megint nagyon élénken átélném, így viszont kívül tudom helyezni magam a történeten. Úgy olvasom, mintha nem is rólam szólna – babrál a nyakláncával, majd mesélni kezd. Arca – bármelyikünk arca, egy 20 és 30 év közötti egyetemista lányé, aki szeret kocsmázni a barátaival, blogot ír, kurzusra jár, olvas a könyvtárban – sápadt, halkan és már majdnem rutinosan beszél, nagy önuralommal.


Említetted, hogy közvetlenül az eset után, este, sötétben nem mertél kimenni az utcára. Ez most is így van?

– Igen, azóta sem változott a helyzet. Az utcán, ha lépéseket hallok a hátam mögött, ugrásra készen állok. Mintha elborulna az agyam, ha valaki hozzám ér: belekönyökölök, vagy megrúgom. Ha busszal utazom, akkor is idegesít, ha megérintenek.



Elmesélnéd, hogy mi történt?

– Egy buliból mentem haza Kolozsváron. Egyszercsak hallottam, hogy valaki követ. Beszélt hozzám, de az éjszaka közepén az ember nem szívesen válaszol bárkinek. Egy ideig fel sem vettem, azonban a férfi nem hagyott fel a mondókájával, ezért rászóltam, hogy hagyjon békén, mert sietek, haza kell érnem. Ekkor konkrétan közölte, hogy mit szeretne.

Amikor ezt elutasítottam, támadásba lendült és berántott egy félreeső utcába. Elkezdtünk dulakodni. Valószínűleg nem volt teljesen józan, mert ha az lett volna, nem lett volna semmiféle esélyem. Rúgtam és karmoltam, de hirtelen a földre lökött. Ez annyira megdöbbentett, hogy szóhoz sem jutottam.

Addig még csak fel sem merült bennem, hogy velem ilyesmi megtörténhet, soha nem féltem éjszaka járkálni az utcán. Abban a pillanatban, amikor lelökött, és megpróbált legyűrni, megváltozott a véleményem a világról. Hatalmasat és hosszat üvöltöttem és még jól meg is rúgtam.

Akkor esett ki a telefon a zsebemből, amit ő felkapott, és elszaladt. Valószínűleg az üvöltéstől megijedt és pillanatnyilag ki is józanodott és azért szaladt el.


Az arcára emlékszel?

– Nagyon halványan igen, de egyrészt sötét volt, másrészt pedig lehet, hogy az agyam tudat alatt törölni akarja ezt a képet.


Mit csináltál, amikor elfutott?

– Elkezdtem sírni egyedül az utcán, az éjszaka közepén. Megvoltam ijedve és pánikroham jött rám. Nem tudtam, mit csináljak, nem hívhattam senkit, mert a telefonomat ellopta. Valószínűleg ordítva-sírva mentem haza.

Taxi nem volt a közelben, mert a Napoca szálló és a Garibaldi híd között, ahol ez megtörtént, nincs taxiállomás. Onnan tíz percnyi járásra lakom. Szerencsére a lakótársaim még ébren voltak, a konyhában ültek, amikor haza érkeztem. Elmondtam nekik, hogy mi történt. Mindenki vigasztalt és csillapított.


Nem gondoltál arra, hogy a rendőrségre telefonálj?

– Miután valamennyire megnyugodtam, az első dolgom az volt, hogy letiltattam a telefonkártyámat. A rendőrséghez azért nem fordultam, mert pontosan nem emlékeztem már a támadó arcára. Amúgy ha véletlenül felismerném, akkor sem akarok vele szembesülni, életemben nem akarom látni azt az embert.

Inkább lássam mindenkiben a potenciális veszélyt, és így jobban vigyázzak magamra, minthogy tudjam pontosan, hogy ki az, és két-három év múlva szembemenjek vele az utcán...

Emellett az is a feljelentés ellen szólt, hogy a rendőrségen egy csomó procedúrának vetik alá az embert. Eléggé ki voltam készülve lelkileg, úgy éreztem, hogy nem tudnám végigcsinálni.


Segítségért nem fordultál pszichológushoz?

– Hétfőn bementem a mobilcéghez, hogy a letiltott számot visszakaphassam. Olyan állapotban voltam akkor, hogy nem bírtam kinyögni: azért tiltattam le a számot, mert ellopták a telefonomat. Álltam az ügyfélfogadóval szemben és sírtam, mögöttem a nagy sor.

Beszélgettem erről egy ismerősömmel, aki azt mondta, hogy az eset után pár nappal tapasztalt reakcióim teljesen természetesek, az lett volna a természetellenes, ha minden további nélkül teszem túl magam ezen. Úgy gondoltam, pár napot mégiscsak várok, hátha elmúlik, hátha nem maradt annyira súlyos trauma bennem, hogy kénytelen legyek pszichológushoz fordulni.

Aztán úgy döntöttem, hogy el kell mennem néhány napra a városból, más környezetbe, mert a lakásom környéke folyton a történtekre emlékeztetett. Valamilyen szinten jót is tett az elutazás, de amikor visszajöttem, nagyjából ugyanabban a helyzetben találtam magam, mint mikor elmentem.


Amikor idegen környezetben voltál, akkor hogy viszonyultál az emberekhez?

– Továbbra sem mertem este egyedül járni, és ha lépéseket hallottam magam mögött, akkor ismét begörcsöltem.


A szüleiddel beszéltél a dologról?

– Kénytelen voltam elmondani nekik, mert kerestek telefonon, és nem értek el, mert érvénytelen volt a számom. Rettenetesen megijedtek, és látogatóba akartak jönni.


Nem esett volna jól egy kicsit hazamenni pár napra, és gyereknek érezni magad?

– Nem, biztos nem, mert éppen az ellenkezőjére lett volna szükségem: arra, hogy végre már valaki felnőttként kezeljen. Pont abbeli megerősödésem szállt el, hogy felnőtt vagyok, így a putyukálás nem tett volna jót. Az viszont biztos, hogy ennyire kiszolgáltatottnak az életben nem éreztem magamat.


Beszélgettél olyanokkal, akik hasonló eseten mentek keresztül?

– Igen, az segített, hogy megtudtam, ami bennem lejátszódik, az teljesen normális. Ez nem azt jelenti, hogy maradandó károsodást szenvedtem, de egy darabig eltart, míg helyre jövök.


Miért tartottad fontosnak, hogy akár név nélkül is, de elmond a történetedet?

– Egyrészt azért, mert szükségét éreztem annak, hogy még egyszer kibeszéljem magamból. Szerintem még nagyon sok embernek el fogom mondani, mert ha bent tartom, akkor emésztem magamat.

Mindenekelőtt azért mondtam el, hogy tudják meg az emberek, történik ilyesmi itt is – nem a Monostor negyed tetején, hanem közel a központhoz, egy jó nevű negyedben. Rendszerint azért nem akar beszélni a történtekről az, akivel megesik az ilyesmi, mert minden alkalommal újra és újra átéli a traumát.

Azt gondolom, hogy először elmondani a legnehezebb: amikor hazamentem és elmondtam a lakótársaimnak, nagyon nehezemre esett, de minél többet beszélek róla, annál inkább meg tudom állni a sírást. Minél többször mesélem el, annál inkább gyengül az átélés foka.


Szerinted ezeket az eseteket valamilyen módon meg lehet előzni?

– Nem tudom, de az biztos, hogy nem árt, ha beszélünk róla. Nyilvánvaló, hogy ilyen perverzek, pedofilok, megháborodott elméjű emberek mindig voltak és lesznek. Csak arra lennék kíváncsi, hogy a támadó másnap reggel milyen gondolatokkal ébredt fel...

Kérdezték a szüleim, hogy mit akarok csinálni, de ha nem muszáj, nem mennék el pszichológushoz.

Ha lett volna ilyesmire szakosodott segélyvonal, akkor biztos felhívtam volna, még akkor éjjel. Még akkor is, ha nem ismerem az illetőt, aki a vonal másik végén van. A támadás helyszínét még legalább egy évig nem akarom látni. Tompulnak az emlékeim, és egyre inkább próbálok úgy gondolni a történtekre, mintha egy rossz álom lett volna az egész.



BIZTONSÁGOS, TÁMOGATÓ KÖRNYEZET KELL AZ ÁLDOZATNAK

László Éva pszichológust, a kolozsvári Artemis munkatársát arról kérdeztük, egy támadás áldozatának mikor van szüksége a pszichológus segítségére.

– Nem feltétlenül van szükség pszichológusra. Ami nagyon lényeges, hogy a szexuális támadást átélt személy biztonságos, támogató, számára megnyugtató környezetben legyen.

Gyakran a eseményeket meghallgató személy számára is erős lelki megterhelést jelent a támadások, kegyetlenségek végighallgatása, a saját tehetetlenségével, esetleges bűntudatérzésével vagy önvádlásával való megküzdés („nem kellett volna elengednem egyedül”, „ott kellett volna legyek”, „meg kellett volna védenem” stb.). Ez a megterhelés annál fokozottabb, minél közelebb áll érzelmileg hozzánk az erőszakot túlélő személy.

Sok esetben már csak ezért is könnyebb a túlélőknek egy „ezer idegennel”, egy szakemberrel beszélniük, mert nem kell azzal foglalkozniuk, hogy mennyire lesz megrázó a másik személynek az, amiről beszámolnak (pl. Hogyan mondjam el szegény anyámnak, férjemnek, barátomnak, nem élné túl... nem engedne el többet egyedül.., egyfolytában aggódna..., stb. ha megtudná, hogy mi történt velem).

A szakmai segítség szükségessége akkor jelenik meg egyértelműen, ha a trauma következtében megjelenő, elsősorban lelki következmények


hosszasan fennállnak, megakadályozzák a túlélő normális életvitelét.

Traumatikusnak nevezzük azokat az eseményeket, melyek következtében az élet rendjébe vetett alapvető hitünk, ezáltal az alapbiztonságérzetünk rendül meg. Legelőször a háborúban harcoló katonáknál figyelték meg azokat a tüneteket, melyeket ma a poszttraumás stressz zavar (post-traumatic stress disorder, PTSD) néven ismerünk.

A tünetegyüttes összetevői a trauma különböző módon való újraélése (ilyen a kényszerű emlékezés, emlékképek intrúziója, egyes emlékképek hirtelen megjelenése ébrenléti állapotban, rémálmok, hallucinációk, gyermekeknél disszociatív epizódok, vegetatív emlékezés, újrajátszás), a traumával kapcsolatos helyek, személyek kerülése, melyek mellett


a fokozott készenléti állapot állandó tünetei

jelentkeznek (alvászavar, irritabilitás, koncentrációs nehézségek, hipervigilitás, fokozott „vészjelzés készség”). Ezek jelentkezhetnek külön-külön vagy együttesen. Ezeken kívül gyakran jelennek meg úgynevezett pszichoszomatikus zavarok (fejfájás, hányinger, alhasi fájdalmak, stb.). A tünetek hosszan tartó, együttes megjelenése egyértelműen a szakbeavatkozást teszi szükségessé.



Milyen lelki folyamatokon megy keresztül egy áldozat, míg kiheveri a történteket?

– Amint említettem, a trauma direkt következménye az egyén világrendjének a megrendülése. A biztonságérzet, az élete eseményei fölötti kontroll érzésének az elvesztése. Így legelőször a fizikai biztonság visszanyerése a cél. Ez jelenti a bántalmazás megismétlődési kockázatának a felmérését, biztonsági terv kidolgozását, a hatékony védekezési módszerek (tárgyi és lelki) megerősítését.

Ezt követi a pszichikai biztonságérzet visszanyerése – ez jelenti a belső biztonság visszanyerését, pl. mikor már nincs szükség arra, hogy benézzek az ágy alá, hogy leellenőrizzem, hogy nem rejtőzik-e ott valaki, hanem tudom, hogy nincs ott senki.

Az úgynevezett traumafeldolgozás célja az egyén traumatikus eseményének az élettörténetébe való beillesztése olyan módon, hogy erről szükség esetén akár beszélni is tudjon úgy, hogy közben megtudja őrizni a lelki egyensúlyát, tudja élni a mindennapjait annak bánataival, sikereivel, kudarcaival és örömeivel együtt.

A felejtés, a bosszúvágy, az érzelmi túlreagálások (évekkel az esemény után is, ha ilyen esetről hallok hányingerem lesz, szorongok, megszédülök stb.) még a feldolgozatlanságra utaló jelek.


Mernek segítséget kérni az áldozatok? Milyen arányban fordulnak rendőrséghez is azok, akik pszichológus segítségét kérik?

– Biztos, hogy a segítséghez fordulók száma jóval alacsonyabb mint az áldozatok száma. Ennek számos oka van.

Hogy csak párat említsek: szégyenérzet, attól való félelem, hogy nem hiszik el, önvád, az emlékezés elkerülése (“ha igyekszem elfelejteni, akkor olyan, mintha meg sem történt volna”), a hozzátartozók, a környezet nem megfelelő reakciója (vádoló hangnem, az áldozat felelőssé tétele, pánik, erőszakos reakciók az áldozat vagy az elkövető irányába), a “megbolondulástól” való félelem (“ha elmegyek egy szakemberhez, kiderül, hogy nem vagyok normális”), a hatóságokkal és szakemberekkel szembeni előítéletek (úgysem tehetnek semmit, nem érthetik meg, “aki pszichológushoz megy, az elmebeteg”, stb.)

A pszichológiai segítségnyújtás nem feltétlenül jár együtt a rendőrségi feljelentéssekkel. Pszichológusi munkám során sokszor találkoztam olyan esetekkel is, ahol a bántalmazó esemény évekkel a segítségkérés előtt történt. Ilyen esetekben például a rendőrségi feljelentés Romániában teljesen értelmetlen.

Nemi erőszak esetén, még ha az áldozat nem is szándékszik feljelentést tenni, ajánlott az esetleges bizonyítékok megőrzése (lehetőleg papírtasakban),


a törvényszéki orvostani látlelet kikérése,

és ezek birtokában akár később is megtehető a feljelentés. Ha meg nem szándékszik feljelentést tenni pár nap eltelte után sem, akkor ezek megsemmisíthetők.

Általában nagy segítséget jelent a szexuális bántalmazást szenvedetteknek, ha a hatósági, orvosi kivizsgálásokra elkísérheti valaki, aki “tiszta fejjel” mérheti fel a helyztet – beleértve azt is, hogy akár leállítja azt a rendőrt, orvost, vagy bármilyen hivatali személyt, aki tisztelet és megértés nélkül beszél a bántalmazottal/bántalmazottról (sajnos még elég gyakran előfordul).


Tapasztalatod szerint mennyire beszélnek nyíltan a megtámadott nõk az esetről? Milyen egy romániai, nemi erõszakot elszenvedett nő profilja?

– A nemi erőszakot vagy bármilyen más szexuális bántalmazást szenvedett nők profilja országhatárok nélküli. Sajnos bárkivel megtörténhet. Az esetek gyakorisága viszont egyértelműen nő bizonyos történelmi, politikai helyzetekben – ilyen például a háború, ahol mai napig elfogadott, az ellenség megalázását célzó tett a nők, gyermekek megerőszakolása.

Ugyancsak táptalaja az erőszakok elkövetésének a jogi felelősségre vonás hiánya vagy az enyhe büntetések. Például, amíg a romániai törvénykezésben nem jelent meg az a pontosítás, hogy nemi erőszak történhet házastársak között is, addig “nem létezett” a házastársi nemi erőszak.

Vagy amíg a nemi erőszak meghatározása nem specifikus volt, a törvény betűje szerint csak nők ellen lehetett elkövetni, addig “nem léteztek” szexuálisan bántalmazott fiúk, férfiak stb.

Ami az elszenvedett erőszakról való beszédet illeti, meg kell fontolni, hogy mi a “beszéd” célja. A jelenség erős, számos negatív, de gyakran ambivalens érzelmekkel telített mind az áldozatok, mind a “hallgatóság” számára. A túlélők számára nagyon fontos, hogy


megoszthassák félelmeiket, szorongásaikat, segítséget, támaszt kérhessenek

és kapjanak. Ez a gyógyulás útja. A publikusan, akciószerűen szervezett “nyílt beszédnek” akkor látom értelmét, ha ennek világos, jól végiggondolt stratégiája és célja van. Sajnos, gyakran a media által vadászott áldozatok számára – anonimitásuk megőrzése nélkül nyilatkozva – megnő a további bántalmazások lehetőségének a kockázata (beleértve a hibáztatást, kiközösítést, szóbeli bántalmazásokat stb.).


Létezik Romániában segélyvonal nemi erőszakot elszenvedett áldozatok számára?


– A túlélők számára leghatékonyabb telefonos segítségnyújtás az éjjel-nappal hívható segélyvonal lenne, ami tudtommal sem Kolozsváron, sem országos szinten nem létezik.

Ugyanakkor szükség lenne egy sürgősségi menhelyre azok számára, akik nem tudnak, nem mernek hazatérni a szexuális bántalmazás megtörte után, és szükségük van egy biztonságos helyre, ahol krízisintervencióban részesülhetnek.





>> Az illusztráció az Európa Tanács családon belüli erőszak elleni kampányfotóját felhasználva készült
>>

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS