„Rettegett” szerzők, nem tudományos akadályok és etikai iszony
Bakk-Dávid Tímea 2008. november 08. 20:20, utolsó frissítés: 18:26A szembenézés önmagunkkal nem veszélytelen, traumatizálhat – de emberi hangon is ki lehet beszélni a múltat. A Bárdi-Bottoni-Gidó-László négyesfogat kisebbségtörténeti köteteiről.
Várakozás, hogy valami történik, egy-két lézerkard-pengeváltás – jegyzőkönyv egy majdnem háromórás, mégis pergően izgalmas könyvbemutatóról, amely négy friss kisebbségtörténeti kötet többállomásos turnéjának sepsiszentgyörgyi helyszínén készült.
A Bárdi Nándor, Stefano Bottoni, Gidó Attila, László Márton történész-négyesfogat kitett magáért. A Kisebbségi magyar közösségek a 20. században, a Sztálin a székelyeknél, az Úton. Erdélyi zsidó társadalom és nemzetépítési kísérletek, illetve a Máthé János: Magyarhermány kronológiája szerkesztője, szerzője, összeállítója és közreadója (most tessék visszaolvasni, ki kicsoda) kíváncsi, baráti, érdeklődő vagy éppen
tartózkodó, távolságtartó tekintetek kereszttüzében
foglalt helyet az asztalnál. A helyszín egyébként – a Székely Nemzeti Múzeum Bartók-terme – a fa padsorokkal, nagyméretű freskókkal kicsit templombelsőre emlékeztet, amely kevéssé kedvez az interaktív beszélgetéseknek, hiszen nem lehet körbeülni, a könyvbemutatók közönsége pedig mindig is előszeretettel tömörül a hátsóbb sorokba. A szerzők erre közelebb húzzák az asztalt. Nem harapnak, sőt lézerkardjuk sincs, de ezt a közönség még nem tudja.
A házigazda szerepében Boér Hunor, a Székely Nemzeti Múzeum könyvtárosa mondott rövid bevezetőt. „Évtizedek óta várt” szerzőknek nevezte a történészeket, akik – fiatal koruk ellenére – máris kiérdemelték a „rettegett” nevet.
A Kisebbségi magyar közösségek a 20. században látványos, pompás, igényes összefoglaló, olvasmányos és átfogó kötet, szakembereknek, de oktatási célokra is megfelelő – méltatta a MTA Kisebbségkutató Intézet és a Gondolat kiadásában megjelent, Bárdi Nándor, Fedinec Csilla és Szarka László szerkesztette könyvet Boér.
A nagyformátumú kötet borítóján egy Kós-kilincs látható, és mi most egy Kós-épületben vagyunk – hívta fel a figyelmet. A feleki görög katolikus templom kilincse „román kilincs, amelyet egy magyar ember tervezett”, ennek – némileg külöböző – ikertestvére a Székely Nemzeti Múzeum ajtaján látható. Ez utóbbinak foganytyúja egy démon, amint épp „ráharap” a kilincsre – tehát
vigyázat, a kapukat démonok őrzik
– bontogatta a metaforát a múzeum könyvtárosa. Ahhoz, hogy bejussunk egy ajtón, szembenézzünk magunkkal, nem veszélytelen vállalkozás, traumatizál, de enélkül nem lehet, maradhatnánk az illúziókkal – adta meg a könyvbemutató alaphangját Boér.
Az Úton. Erdélyi zsidó társadalom és nemzetépítési kísérletek kapcsán azt emelte ki, Háromszék vonatkozásában a feltárás Féder Zoltán: Zsidók Háromszéken című, 2006-ban megjelent kötete révén már nagyrészt megtörtént. Mi a bőrünkön tapasztaltuk meg, milyen kisebbségi sorsban élni, állandó bűnbakképzés tárgya lenni;
a zsidók: kisebbség a négyzeten,
a székely szombatosok: a köbön, azok sorsa pedig, akik visszatértek Auschwitzból és látták a bözödújfalusi templomtornyot kiállni az elárasztott medencéből, „kisebbségi sors a negyedik hatványon” – jelentette ki.
Bottoni Sztálin a székelyeknél kötete nagy reveláció volt. Jött valaki, aki megszeretett bennünket, legalábbis a problémáinkat – vezette fel a harmadik kötetet Boér. Közigazgatásilag kétszer volt egységes a Székelyföld, egyszer 1849-ben, amikor „szögesdrót közé”, katonai közigazgatás alá kényszerítettek bennünket, a másik a dühöngő sztálinizmus éveiben a Magyar Autonóm Tartomány – hívta fel a hallgatóság figyelmét.
Magyarhermány, ahol az út is véget ér, és csak ösvény van, ahol nem sikerült a kollektivizálás – és Máthé János neve, amely nagyon is ismerős a háromszékieknek; a Magyarhermány kronológiája arra a kérdésre ad egyfajta választ, hogy mi a sorsa a mi térségünkben annak az írástudónak, aki tiszta fejjel, meg nem alkudva él és munkálkodik a diktatúra éveiben – tért rá a negyedik kötetre a könyvtáros, aki azzal dobta a labdát Bárdi Nándornak, hogy a kisebbségtörténeti összefoglalót olvasva
a magyar közösségek történelmi szétfejlődésének tézise
megkérdőjelezhetetlennek tűnik, az objektív adathalmazból mintha az következne, hogy sorsszerű volt a dolgok állandó rosszabbra fordulása.
Bárdi Nándor a borítótervvel kapcsolatban először is elmondta, sokkal kevesebb tudatosság volt a kiválasztásában, mint ahogy azt feltételeznénk. Az elszakítottság motívumai – vagon, törött üvegdarabok stb. – alulmaradtak, a kilincs ezzel szemben az út folytatására is utalt, ám ebben nem volt sok filozófia – így a történész.
A Kisebbségi magyar közösségek 29 szerző műve, közülük 18-an határon túliak, mielőtt még valaki azt gondolná, hogy “már megint a pestiek írták meg ezt a kötetet is”. 69 lecke hat nagy fejezetre osztva, 60 fekete-fehér térkép, 16 színes térkép, 1064 fotó – sorolta az adatokat. Ha nem lenne ennyi fotó, egy bírálat szerint az ember az esti olvasáskor
teljesen depresszióba esne ettől a történettől
– tette hozzá. A kilencvenes években volt egyébként próbálkozás hasonló átfogó munka megírására, ám csupán most jutottak odáig a kutatások, hogy a kisebbségi közösségek mint kvázi-társadalom működésére tudjanak koncentrálni. A kötet léte egyben a szétfejlődés cáfolata – replikázott Boér megjegyzésére Bárdi. Egy helyen, egymás mellett tárgyalja a kisebbségi közösségek történetét a magyarországival, mindezt egy tágabb, közép-európai kontextusba beágyazva. A másik fontos dolog, hogy ez nem küldetéses kötet, nincs üzenet, nem mondja meg a tutit, lehetőséget ad arra, hogy mindenki hozzátegye vagy éppen kivonja belőle a saját személyes történetét; szaktörténészek írták, nem kisebbségpolitikusok – szögezte le Bárdi.
Ki a célcsoport? Jól hangzik, hogy a művelt középosztály polcain ott kell lennie a kötetnek, de elsősorban a középiskolai történelemtanárok a célközönség, illetve az egyetemi hallgatók, azok, akik a jövő értelmiségét fogják szocializálni. Az ezer példány szeptemberre el is fogyott, ez már az utánnyomás. 2009 végére talán angolul is megjelenik.
Tartalmilag két fontos szerkesztői szempont működött: a magyar kisebbségek történetének egy közép-európai társadalomtörténet kontextusában történő tárgyalása, illetve a térségben folyó párhuzamos nemzetépítési folyamatok értelmezése. A közösség szót azért tartották fontosnak hangsúlyozni, mert e csoportokat közös kulturális örökség fűzi össze. Tehát nem pusztán a magyarul beszélők halmazáról van szó, de nem mondhatjuk azt sem, hogy egy teljes párhuzamos társadalomként működnek ezek a regionális csoportok. A Magyarország és szomszédai történetét meghatározó párhuzamos nemzetépítések történetében volt egy törés: 1918-ban egyes csoportokat
kiszakítottak a magyar nemzetépítés hatásköréből,
őket hívjuk úgy, hogy határon túli magyarok. Ők nem lettek részesei a szerb vagy csehszlovák nemzetépítésnek sem, sőt pontosabban ezek a nemzetépítések a homogén nemzetállam jövőképének jegyében 1918-tól kezdve éppen a magyar kisebbség pozícióit kívánták megszerezni, ezekkel szemben identifikálták magukat. Egyre inkább azt gondoljuk, hogy a kisebbségbe került magyar közösségek elitjei próbálták magukat politikailag önálló entitásként megszervezni, tehát önálló nemzeti közösségekről van szó a magyar nemzeten belül is – vázolta azt az elméleti hátteret, amely pontosan amiatt, hogy a kötetben ne foglaljanak állást, kimaradt.
A kisebbségtörténetben háromfajta beszédmód létezik: a szenvedéstörténeti, pl. a Trianon-film beszédmódja. Kibeszéli a traumát, ami egyfajta fellélegzés, de hogy mi következik ezután, arra nem ad választ. A konfliktus-beszédmód abból indul ki, hogy a magyar kisebbséget csak az interetnikus viszonyokban tudja elképzelni, de ez nem ad magyarázatot a tömbmagyar területek problémáira, a jelenségekre.
A közösségépítő beszédmód abból indul ki, hogy a magyar kisebbségek története állandó – egyéni vagy közösségi – reintegrácó a közösségen belül. S ennek során kell válaszolni a modernizációs és a pl. Bukarestből és Budapestről érkező nemzetépítő törekvésekre. A kötet azonban nem a beszédmódokról szól: hatástörténetként arra próbál választ adni, hogyan reagáltak ezek a közösségek a modernizációs változásokra és a nemzetállami törekvésekre. Feltevődik a kérdés, hova lehet elhelyezni ezeket a közösségeket? Európában vannak őshonos, bevándorló kisebbségek és migránsok, ezzel szemben a magyar kisebbségek kényszerkisebbségek, amelyek politikai döntés révén kerültek ebbe a helyzetbe. Senki ne állítsa ebben a teremben, hogy
ha nincs Trianon, ezek a közösségek ugyanígy létrejöttek volna,
és például az erdélyiségnek, a szlovenszkóiságnak, a délvidéki sajátos identitásnak ilyen formái alakultak volna ki a 20. században – szögezte le.
Azért borzasztó fontos ezt hangsúlyozni, mert a mai Európában a kollektív jogok kérése az iszlám törekvéseket veti fel, a kettős állampolgárság pedig az oszétiai katonai beavatkozásra való hivatkozást. A kisebbségi kérdés általában véve biztonságpolitikai kérdéssé vált – vázolta a helyzetet tágabb kontextusban a történész. Egyetlen lehetőség:
felmutatni ennek a kelet-közép európai kisebbségi helyzetnek a másságát.
A kötettel kapcsolatban felmerülő problémák, hiányosságok új kutatási területeket jelölnek ki: populáris kultúra, egészségügyi állapot, táplálkozás. Ugyanakkor nem ismerjük mélyebben a közép-európai országok magyarságpolitikájának és kisebbségképeinek változását sem.
Gidó Attila elmondta, kötete 83 dokumentumot tartalmaz az erdélyi zsidó nemzetépítés két világháború közötti folyamatairól, illetve egy részletes kronológiát, valamint a szerzők életrajzi adatait. Kutatásai szerint 1918-ban következik be a törés, addig a zsidók 70-80 százaléka betagozódik a magyar életvilágba, magyarnak vallja magát.
Ezután kezdődik el egy szegregációs folyamat, melynek okai: a magyarországi forradalmi-ellenforradalmi események és az azt követő antiszemita megnyilvánulások; az 1920-ban meghozott numerus clausus törvényt az erdélyi zsidók is figyelemmel követik; az erdélyi magyarság körében is felerősödik az antiszemitizmus, átgyűrűzik a Román Királyságból, ahol már 1918 előtt is erős volt. A szegregációt csak erősíti az a román állami törekvés, hogy
a zsidóságot leválassza a magyarságról,
ezzel is gyengítve a magyarok számarányát. 1925 után Erdélyben a zsidóknak lényegében magyarul tanulni szinte lehetetlen volt. Közben nemzetközi hatásoknak is köszönhetően megerősödik a zsidó nemzeti mozgalom, a cionizmus. 1940-re így három csoport alakul ki: azoké, akik továbra is a magyar közösségben integrálódnak, a magyar intézményhálóban, pártpolitikában, kultúratermelésben vesz részt; a kettős identitásúak csoportja, akiknél a magyar identitás mellett erőteljessé válik a zsidó származástudat; illetve azoké, akik zsidó nemzetiségűként határozzák meg magukat, ám voltaképp ők is részt vesznek továbbra is a magyar kultúra termelésében, lévén hogy magyar anyanyelvűek.
E három csoport alakulását követi a kötet egészen 1940-ig; Gidó Attila becslése szerint eddig az időpontig a zsidóság több mint fele – részben vagy teljesen – eltávolodik a magyarságtól, kettős vagy zsidó identitású lesz. Azonban ők is pont ugyanúgy részei a magyar történelemnek, hiszen maga a leválási folyamat is része – összegzett a fiatal történész.
Székely Zsolt háromszéki történész a hallgatóság soraiból ezzel kapcsolatban megjegyezte, tudomása szerint a két világháború között Háromszéken nem tettek különbséget a felekezetek között, a Székely Mikó Kollégiumba például zsidó származásúak is járhattak; ugyanakkor a zsidó származásúak
tömegesen román osztályba iratkoztak,
nélkülük nem is jöhetett volna létre román tagozat jelentkezők hiányában. Gidó Attila erre reagálva elmondta, olyan oktatási törvény volt akkor érvényben, amely a zsidókat “román anyanyelvűeknek” nyilvánította, tehát nem feltétlenül saját önszántukból választották a román osztályt.
Magyarhermány kronológiája című kötet első részében a közreadó László Márton levéltáros a magyarhermányi helytörténész munkásságáról ír, ezt követi a Máthé gazdasági és társadalomtörténet jellegű kronológiája, megfigyelési dossziéjának elemzése, valamint a műveiből készített függelék. A közreadó elmondta, a földműves-autodidakta helytörténész tudományos karrierje 1969-ben kezdődött, amikor Sylvester Lajos, a művelődési és művészeti igazgatóság akkori vezetője a szárnyai alá vette, és támogatta publikációi megjelenését.
Máthé megfigyelési dossziéját Stefano Bottoni kereste meg és fénymásolta ki a CNSAS irattárából, és a Magyarhermány-kronológia kiadásnak előkészítésén dolgozó László Márton rendelkezésére bocsátotta. A dosszié feldolgozása során mintegy belülről lehetett látni a Securitate működését, amely megalakulása után az „ellenséges csoportok” (volt katonatisztek, „kizsákmányolók”, pártvezetők stb.) beazonosításával kezdte a munkát. Máthé Jánoshoz 1961-ben jutnak el, mert ő korábban az Erdélyi Pártnak volt a helyi vezetője. Később informátorokat állítanak rá, állandóan megfigyelik, megpróbálják megfélemlíteni, hogy az elkezdett történelmi tárgyú munkáit ne folytassa, illetve
értelmiségieket bíznak meg azzal,
hogy tereljék a figyelmét más témák felé. László Márton a dosszié kutatása során levélben megkereste a volt informátorokat, illetve a korabeli funkcionáriusokat, csatolva a rájuk vonatkozó iratokat; volt, aki válaszában rágalomnak minősítette az állambiztonsági szervek róla szóló irományait, és nem reagált érdemben, vagy tagadta, hogy köze lett volna például Máthé egyik kéziratának, Magyarhermány monográfiájának a Securitatéhoz kerülésében (a feljegyzések ugyanis arról tanúskodnak, Sylvester elkérte a monográfiát Máthétól).
Máthé János hosszú, haláláig tartó megyfigyelése során a Securitate 13-14 informátorát, három-négy tisztet, rengeteg elemzőt, fordítókat „foglalkoztatott”. A következtetés az, hogy a Securitate nemcsak brutális módzserekkel bánt el a társadalom nehezebben megzabolázható elemeivel, hanem „finomabb módszereket”, befolyásolást, eltérítést is alkalmazott, illetve a publikációk megjelenését korlátozta. Ehhez azonban
szakértő partnerekre volt szüksége,
együttműködött a többi állami intézmény vezetőivel, lapszerkesztőkkel, múzeumvezetőkkel, tanfelügyelőkkel, művelődési igazgatóval, s ők határozzák meg a kutatási tematikát – vonta le a következtetést László Márton. Hozzátette: a Securitate a Máthé-ügyet felnagyította, a ”veszélyt” túlbecsülte, hogy ezzel végső soron saját bürokratikus apparátusát és létét igazolja.
Boér Hunor hozzászólásában arra hívta fel a figyelmet: az egy sajátos, összetett világ volt, kényes és kínos, ami akkor történt, ám végül mindenki fizetett valamiképpen ebben a történetben. Ha egy megyei tanfelügyelő például visszautasítja egy munka szakértői véleményezését, vállalja a nyílt konfrontációt, annyit ér el, hogy másnap leváltják; egy másik szereplő, Gödri Márton szekustiszt sem volt „a legrosszabb ember”, hiszen olyan eset is volt, amikor valakit figyelmeztetett, hogy figyelik. „Be sem csukták Máthé Jánost, sőt még többet dolgozott azontúl, tehát egy nagyon összetett,
árnyalt világ ez a maga kisebb-nagyobb bűneivel.
Tanulságos is, és gondolom, mindannyian levonjuk ezt a tanulságot” – zárta hozzászólását.
Stefano Bottoni mintegy erre reagálva, személyes hangvételű eszmefuttatással kezdte a Sztálin a székelyeknél bemutatását.
„Aki először belép egy ilyen levéltárba, mint a CNSAS, s kezébe vesz egy olyan dossziét, amit az utóbbi években gyakran forgattunk, az első érzés, ami elfogja, az undor és az etikai iszony. Gyakorlatilag mielőtt ez az egész dossziékutatás tudományos kísérletté vált, van egy olyan pillanat, amikor az ember átérzi azt, hogy úristen,
ez valami nagyon borzalmas.
Ez a bűnök levéltára” – jelentette ki Bottoni.
Ha az átlagember a hírekben hall róla, távolinak érzi, de ezek a dolgok hirtelen nagyon közel jöhetnek, ha történetesen kikéri saját dossziéját, vagy rájön arra, hogy valamilyen más dossziéban szerepel akár megfigyeltként, akár másfajta szereplőként.
„Nagyon furcsa ez a történet, mert azt szeretnénk elhitetni, hogy távoli ez a múlt, valójában nagyon kevés idő telt el, ez még nem történelmi idő, a szereplők egy része még él, tevékenykedik. Akik ezzel foglalkoztunk, többször megtapasztaltuk, hogy ez azért is keserves munka, mert
rengeteg nem tudományos jellegű akadályt kell leküzdeni,
elsősorban dönteni kell, hogyan közelítünk a témához” – mondta el a történész, aki szerint László Márton két éven keresztül előkészített, alapos terepmunkájának köszönhető, hogy a Máthé-történet ilyen pontosan rekonstruálható. Lehet hinni a narratívákban, lehet nem hinni az objektív történelemben, meg abban, hogy mindezt másképp is el lehet mesélni, de azt is, hogy ahogyan ő az adatokat feldolgozta és összefoglalta, az nagyjából így is történt. Bottoni szerint annál az etikai hozzáállásnál többet, amit László Márton alkalmazott – megkereste a szereplőket, szembesítette őket udvariasan, de határozottan azzal, ami történt – nem igazán lehet tenni.
A Magyar Autonóm Tartomány története talán kevésbé fájdalmas, de az is egy kényszerintegráció története. Van egy közösség, amely talán másokhoz képest szerencsésebb volt, hiszen nem telepítették ki, nem nyilvánították kollektív bűnösnek – megmaradt, és épített valamit. De mit, és kikkel? – tette fel a kérdést Bottoni. Más partner abban a pillanatban, mint a Román Kommunista Párt, nem volt, és úgy tűnt, a baloldalon egy másfajta, szovjet/lenini/sztálini nemzetiségpolitika működik, amely
garantálja a kisebbség jogát saját nyelvéhez,
kultúrájához. 1952-ben e jogokat megspékelik a területi autonómiával, így jön létre a MAT. Máig ott van bespájzolva a kollekív emlékezetben, és néha előkerül, amikor a mostani autonómiatörekvésekről esik szó – vélte Bottoni. Az integráció pedig azt is jelentette, hogy voltak a magyar vezetők a hatalmi struktúrában, akik elfogadták „a sztálini ajándékot”, valamit kezdeni akartak ezzel a helyzettel, otthonossá akarták tenni.
Ez a könyv tehát a hatalomról is szól, a pozícióban lévőkről, akik az állambiztonság számára megkerülhetetlenek, velük konzultálnak, őket hívják be, velük kávéznak, és közben információcsere zajlik az állami ágazatok között – ez is az integráció egyik oldala – hívta fel a figyelmet Bottoni. Ők, az irányítók, akartak valamit kezdeni a kommunista rendszerrel, és úgy vélték, úgy tudják otthonossá tenni a magyarok számára, ha ezt
a román kommunista rendszert a Székelyföldön ők működtetik,
ettől lesz elfogadható. A kérdés, amit a könyvben is felteszek, de nem válaszolok rá, az: mennyire volt ettől otthonosabb a MAT? Volt minőségi különbség abban, hogy nem egy iasi-i román jött ide igazgatni, hanem Csupor Lajos elvtárs, a vásárhelyi proli? – tette fel a kérdést Bottoni.
Ez egy hipercentralizált rendszer, ahol parancsokat kell végrehajtani. A MAT-ban az az érdekes, hogy egy idő után egyre többen azt gondolják: ha már adva van ez a keret, segíthet otthonossá tenni a kommunista rendszert. Bizonyos magyar ügyeket, elsősorban a nyelvhasználati kérdést, előtérbe lehet helyezni, de kulturális téren is lehet „örökségesíteni”, a haladó hagyományokat ápolni, azaz ez olyan múltat jeleníteni meg, ami számunkra kedves: a haladók magyar pantheonjában Dózsa György, Bolyai János ugyanúgy helyet kaphatott, mint a 1919-es kommunista hősök.
Amíg a fővonal megengedte nekik, hogy megjelenítsenek egyfajta magyar kultúrát, ezt a lakosság értékelte, és különbséget látott a román és a magyar kommunisták között. A könyv azt állítja: 1956 után nagy törés következik be, a magyarok megbízhatatlanná válnak, és a román kommunisták Bukarestben úgy érzik: túllőttek a célon,
a magyaroknak túl sok követelését teljesítették,
esetenként állami érdekeket veszélyeztetve. Kihallgatások, számonkérések következnek 1958-1959 között, a hatalom érzékeltette a tartománnyal, hogy vége egy korszaknak – vázolta Bottoni annak a korszaknak a beköszöntét, amelyben a magyar kommunisták egyre kevesebb szerepet kezdtek játszani. A MAT 1960-ban ennek a fordulatnak az áldozata, és bár a kollektív emlékezetben jobban fáj a Bolyai Egyetem megszűnése, a tartomány azért volt fontos, mert kulturális üvegházat létesített, ahol magyar kultúrát könnyebb volt művelni, mint máshol Erdélyben – mondta Bottoni. A magyar elit a 60-70-es években ráébred arra, hogy mit veszített, hogy későn reagálta le, nem tudott mit kitalálni ez ellenében – a román kommunistákkal és az állammal szemben kisebbségként nem tudtak hatékonyan föllépni.
A közönség kérdésekkel, illetve személyes ügyekkel – pl. egy megfigyelési dosszié kiadásának kétéves késleltetése kapcsán – kérdezgette a szerzőket. Ezzel kapcsolatban Bottoni megjegyezte, amellett, hogy abszurd, nagyon komoly etikai problámát is felvet az a gyakorlat, amely
a kutatóknak több hozzáférést ad az állampolgárokról szóló információkhoz,
mint magának az állampolgárnak. Ha valakitől megtagadják a dossziét, több oka lehet: valmilyen oknál fogva megsemmisítették; az illetőt 1990 után is, most is figyelik, tehát a dosszié nyitott. Gyakran előfordul az is, hogy a dossziék erősen megrostált tartalommal kerülnek elő; de a kétéves késést nem indokolja semmi, bár 2008 elején volt néhány hónapos zárlat, amikor Voiculescu megtámadta a CNSAS-t.
Tamás Sándor megyei tanácselnök hozzászólásában utalt arra, hogy jelen körülmények között sem egyszerű a kisebbségi, nyelvi jogok gyakorlatba ültetése. Hiába van meg a törvény, amely garantálja például azt, hogy legyen magyarul beszélő rendőr a magyarlakta településeken, az alkalmazás akadozik. Amit az RMDSZ Bukarestben elért, annak nincs visszaigazolása – vonta le a következtetést, majd – adalékul az erdélyi magyar populáris kultúra tervezett kutatásához – a két világháború között nagyon népszerű erdővidéki szakácskönyvet (Dr. Zathureczkyné Zelch Manci Saját és összegyűjtött recept-könyvét) nyújtott át Bárdi Nándornak.
Bárdi „a szálak elvarrásának” szándékával zárszóként a három fiatal történész munkájának kisebbségtörténeti vonatkozásokon túli jelentőségét emelte ki. Magyarhermány, ahol
a kollektivizálást nem sikerült véghezvinni,
egyedülálló eset, és végre egy olyan forrás látott napvilágot, amelyből részletesen kiderül, mi történt a faluban. László Márton munkájának a módszertani jelentősége sem utolsó, Romániában ez az első munka, amely filológiai pontossággal leírja, a Securitate hogyan veszi be célcsoport-személyeit. Van egy módszerünk, egy franchise, ami alapján a többi munkát sokkal könnyebb lesz elkészíteni – mutatott rá Bárdi. Fábián Ernő 1984-től 1990-ig vezetett politikai naplóját, 500-600 oldalt remélhetőleg jövőre ki lehet adni – a róla szóló Securitate-jelentések pedig 900 oldalra rúgnak. Ennek az anyagnak a feldolgozásához módszertanilag nagy segítséget nyújthat László Márton munkája.
Gidó Attila könyve azért is fontos, hogy megértsük: mi igaz és mi nem igaz a zsidó származásúaknak a magyar nemzetről való leválásáról, hiszen például Magyarországon a zsidótörvényeket és a holokausztot erre a leválásra hivatkozva fogadta el a közvélemény. A magyar politikai életben egyébként, 1943 után az Erdélyi Párt volt az, amely a zsidómentésekben komolyabb részt vállalt.
Bottoni munkája a MAT-ról nemcsak a magyar önismeretet segíti; egy olyan magyar elitet mutat be, akinek az identitása elsősorban kommunista-internacionalista, és hogyan változik meg a román kommunisták szervezete azt követően, hogy új generáció kerül hatalomra, akiknek már nem a hatalom megszerzése, hanem a román államépítés a legfőbb feladata és célja. Ennek a folyamatnak a feltárása
segíthet jobban megérteni a román nacionalizmust is,
pontosabban azt a folyamatot, amelyet ma a magyar közgondolkodás azzal intéz el, hogy a román nemzetépítés mindig kizárólagosságra törekedett – szögezte le Bárdi. A könyvbemutatók zárásaként a szerzők néhány könyvet sorsoltak ki oly módon, hogy a szerencsés nyertes egyúttal egy olyan cetlit is kihúzott, amelyre előzőleg egy fogalmat, nevet vagy eseményt írtak fel. Bónuszként tehát kis történetek is elhangzottak például a marosvásárhelyi „megkésett” Sztálin-szoborról, arról, hogy mi az ambivalens diskurzus, a haladó hagyomány vagy hogyan lett zsidó Anavi Ádám temesvári költő. Ezeknek az információknak egyébként bárki utánanézhet, ha fellapozza a köteteket.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!