2022. január 17. hétfőAntal, Antónia
Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

Mi áll a székelyföldi roma-magyar konfliktus hátterében?

Szerkesztette: Sipos Zoltán 2009. augusztus 11. 17:14, utolsó frissítés: 17:18

Integrációs erőfeszítések alig vannak, a közeli nagyvárosok pedig a „gyenge” önkormányzatokra hárítják a szociális problémák megoldását. #b#[kerekasztal 1. rész]#/b#



Előzetes, országos szintű intézményes erőfeszítések az integrációra

Horváth István: – Arról beszélhetünk, hogy a székelyföldi roma közösségek nagy része az átlagnál jobban kimarad azokból az intézményes folyamatokból, ami a roma közösség kívülről támogatott integrációját jelentené. Nyelvi vagy más okokból ezek a közösségek kevésbé vannak bekapcsolódva átfogó, országos projektekbe.

Vezettem diplomamunkát, melyben az állt, hogy Hargita megyében a legszegényebb közösségeknek nincsen egészségügyi mediátoruk, pedig itt a legnagyobb a tüdőbaj kockázata, vagy más, szegénységgel összefüggésbe hozható haláleset. Ezek az ún. egészségügyi mediátorok csak olyan helyeken működtek, ahol a tehetősebb roma családok gyerekeiket be tudták kapcsolni egy ilyen fajta rendszerbe.

Ezekről a projektekről azt kell tudni, hogy nem segítenek látványosan a közösség helyzetén, de egy tudatosítási folyamatot indítanak be: a hatóságok jobban odafigyelnek, másképpen kezelik a romakérdést.



Haller István: – Korábban a Pro Európa Ligánál részt vettem egy olyan projektben, ahol több romatelepet vizsgáltunk meg Fehér, Szeben, Hargita és Maros megyékben. Azt tapasztaltam, hogy a Hargita megyei romatelepek valóban sokkal elhanyagoltabbak, sokkal kevésbé tudnak a világról, arról, hogy mit lehetne tenni, és ez valószínűleg a nyelvi elszigeteltség miatt van.

Tudom, hogy a bukaresti romaszervezetek alapvetően azért kerülik ezeket a megyéket, mert nem tudnak értekezni az ottaniakkal. Az utóbbi 2-3 évben több érdeklődés mutatkozott a székelyföldi megyék iránt, de ennek a hatása még nem érződik. Ugyanakkor én azt tapasztaltam, hogy a magyar civil kezdeményezések sem foglalkoznak megfelelően ezekkel a problémákkal. A Caritast leszámítva nagyon kevés olyan civil szervezet van, melyet egyáltalán érdekel a romakérdés.

Toma Stefánia: – Az előbb elhangzottakat támasztja alá a Kisebbségkutató Intézet által 2008-ban végzett kérdőíves felmérése a falusi polgármesteri hivatalok körében. Többek között arra is rákérdeztünk, hogy milyen gyakorisággal találkoznak a polgármesteri hivatal alkalmazottai különböző ügyek kapcsán más intézmények képviselőivel, vagy a roma közösségek különböző képviselőivel, mint például a roma egészségügyi mediátor, iskolai mediátor, roma tanácsos.

Összehasonlítottuk a Hargita és Kovászna megyei eredményeket az ország más régióival, és az derült ki, hogy itt az ország más részeihez képest a polgármesteri hivatal alkalmazottjai sokkal ritkábban találkoznak a különböző mediátorokkal, illetve a roma közösségek képviselőivel – ha egyáltalán van ilyen képviselő. Míg máshol a havonta többszöri találkozó volt a jellemző, Székelyföldön csak havonta, vagy még ritkábban történnek ilyen találkozók. S ez arra is enged következtetni, hogy nem léteznek olyan kezdeményezések, amelyek bevonnák a különböző intézményeket és a roma közösségeket egy közös projektbe.


Kiss Tamás: – Erdélyben, illetve Romániában körülbelül 120 ezer olyan roma élhet, aki beszél magyarul (is). Ezek 60 százaléka a népszámlálás alkalmával magyarnak is vallotta magát. A magukat magyarnak valló romák többsége Székelyföldön él.

Kovászna megye nyugati peremét és részben a Baróti-medencét leszámítva, Hargita-Kovászna megyében a romák többsége magyar anyanyelvű és ők képezik azt a társadalmi csoportot, amely – főleg amióta a katonaság is megszűnt – egyáltalán nem tud románul. Egyes falvakban olyan szinten nem tudnak, hogy egy kenyeret sem tudnak megvásárolni.

Amúgy én szkeptikus vagyok annak tekintetében, hogy a különböző intézményes projektek, implementációk, mediátorok látványosan előremozdítanák a roma közösség integrációját. Ilyen téren sokkal nagyobb szerepe lehetne a (munkaerő)piacnak. Ugyanakkor szerintem azt is be kell látni, hogy pont a piac termelte ki azt a marginalitást, amelybe a roma közösségek kerültek az elmúlt 18 évben. Hargita-Kovászna megye pedig gazdasági szempontból periféria. A jelenlegi csíkszentkirályi vagy alcsíki helyzethez hasonló marginalitás a piacgazdaság kialakulása előtt nem volt.

Horváth István: – Nem vagyok naív, nem hiszem hogy ezek a projektek olyan nagy integrációt eredményeznének. Arról van szó, hogy másfajta viszonyulást, attitűdöt és kontaktusformákat tesznek lehetővé a közigazgatás számára. Egy – akár kívülről behozott – projekt, melyben benne van a helyi közigazgatás, rákényszeríti a helyi közigazgatást hogy odafigyeljen, reagáljon, és ez nagyobb figyelemmel követést eredményez.

Kiss Tamás: – Azt kellene belátni, hogy azok a marginális helyzetek, amelyekben ezek a közösségek élnek, gyakorlatilag a rendszerváltás után kialakult piaci társadalom termékei, amely keretén belül mi jól élünk. Annak a piaci társadalomnak, amely ezeket a margináliákat területileg is kitolja, és ezzel lokalizálja, bizonyos közösségeknek a problémáivá teszi.

Arról van szó, hogy ha például Bukarest, Kolozsvár vagy Brassó bizonyos részein megtörténik egy városrekonstrukciós program, akkor amellett, hogy javul a városkép és nőnek az ingatlanárak, a szociálisan hátrányos helyzetű rétegek kiszorulnak ezekről a településekről. Az, hogy Kolozsvár belvárosi részeiről mára a roma családok, kisebb telepek kiszorultak, számunkra a városrekonstrukció és a piaci hatások természetes velejárójaként tűnik fel.

Csakhogy az innen kiszoruló rétegek egy része más településeken jelenik meg, és ezzel gyengébb, gazdasági szempontból periférikusabb helyzetű régiók és önkormányzatok szociális problémájává válik. Be kell látnunk, hogy bizonyos szempontból ez a mi problémánk is. A kialakuló feszültség és konfliktus felelőssége – még ha ez számunkra lokalizáltan jelenik is meg – nem pusztán a periférikus helyzetű önkormányzatok és közösségek problémája.

Igazságtalanságnak érzem, hogy ezekre a gyengébb önkormányzatokra, gazdaságilag leszakadó vidékekre zúdul rá ez az egész problématömeg. Véleményem szerint az állam nem hagyhatja ezeket a közösségeket egyedül a problémákkal. Szemben az erősebb önkormányzatokkal, ezeknek a közösségeknek egyszerűen nincsenek meg azok az erőforrásaik, amelyekkel az etnikai köntösben megjelenő szociális gondokat kezelni tudnák.

Ezért kicsit igazságtalannak érzem, amikor mi Bukarestből vagy Kolozsvárról az alcsíki székelyekre rasszizmust kiáltunk. Abban az esetben is, ha alapvetően valóban azok. Igazságtalannak azért, mert a kialakult helyzet felelőssége nem pusztán az övék, hanem az utóbbi 18 évben kialakult társadalmi mechanizmusoké.


Tánczos Vilmos: – Van egy néhány évszázados múltra visszamenő liberális doktrína, amiben a rendszerváltás után Romániában is sokan hittek. Ennek a liberális „vallásos” hitnek a lényege abban foglalható össze, hogy jogi értelemben minden ember egyforma, hogy a demokratikus, szabad társadalmakban minden probléma magától megoldódik, és hogy a szabad versenyen alapuló kapitalizmus legitim volta nem vonható kétségbe.

Lépten-nyomon kiderül azonban, hogy ez modell nem működik, ugyanis a liberalizmus vallásos hitének igazságértéke kérdésessé válik azzal, hogy erős törvények által kodifikált liberális társadalmakban egyre-másra kerülnek egyének és közösségek embertelen, kiszolgáltatott helyzetbe.

Nem elég tehát az általános liberalizmus jegyében szervezni a gazdaságot, hanem szociális programokat, közösségi modelleket is működtetni kell, hogy a szép új világ elesettjeinek, veszteseinek helyzete ne legyen végképp reménytelen. A mai témánknál maradva: egyes székelyföldi cigány közösségek helyzete sem oldható meg szociálpolitikai programok működtetése nélkül. Kérdés, hogy ez kinek a feladata. A helyi tanácsé, a megyei tanácsé vagy a kormányé?

Sipos Zoltán: – Akárhogy is nézzük, Székelyföldön a legnagyobb politikai erő az RMDSZ. Így az ő felelősségük lenne kidolgozni Székelyföld számára egy romapolitikát. Nem elfogadható számomra Markó Béla RMDSZ-elnök nyilatkozata, miszerint itt egy-két, elszigetelt bűnügyi esetről van szó, amit akként is kell kezelni. Ugyanígy hárítás Borboly Csaba Hargita megyei tanácselnök nyilatkozata, aki kijelentette, hogy a kérdés a prefektus hatáskörébe tartozik.

Kiss Tamás: – Valóban így van. Kellene egy székelyföldi regionális fejlesztési terv, aminek integráns részét kellene képezze a romapolitika. Miután az itt élő romák túlnyomó többsége magyar anyanyelvű, és részben ezzel összefüggésben – mint az elhangzott – az országos közpolitikák elkerülték a régiót, ennek kidolgozása az RMDSZ, illetve a magyar elit feladata is. A kulturális sajátosságok okán a magyar intézményeken keresztüli társadalmi integrációnak kulcsszerepe lehet.

A magyar anyanyelvű roma gyerekeket teljesen kézenfekvő a magyar nyelvű oktatási rendszerbe bevonni, ami egyébként a magyar nyelvű intézményrendszer fenntarthatóságához is hozzájárulhatna. Erre azonban közép- és hosszútávú stratégia kellene, meg leginkább az, hogy amikor a magyar közösség problémáiról gondolkodunk, ebbe beleértsük a magyar anyanyelvű és jórészt magyar identitású romákat is.


Egyébként én itt egy nagyobb és strukturális problémát is látok: az RMDSZ politikája az elmúlt 12 évben arról szólt, hogy vannak nagy országos projektek – útépítés, iskola-felújítás, tornaterem-építés – és ezekből meg kell próbálni a magyarok által lakott régiókat is részesíteni. Ezzel párhuzamosan azonban elsikkadt, hogy ők tervezzenek és gondoljanak ki regionális közpolitikákat. Ez pedig óriási probléma, mert a Székelyföldön a magyar elit helyett senki sem fogja ennek a felelősségét felvállalni.

Horváth István: – Lenne erre egy példám: a BBTE-n évekkel ezelőtt elkülönített helyeket kezdtek el meghirdetni a romák számára, a pozitív diszkrimináció jegyében. A helyek túlnyomó részét a szociális munkás-képzőre hirdették meg, és ennek van magyar tagozata is. 8-9 évre visszamenőleg egy magyar származású roma tanult így, aki árvaházban nevelkedett fel – mindezt akkor, amikor a román helyek nemhogy betelnek, de rendszerint rendes felvételivel is be szokott jutni néhány roma diák.

Ez azt jelenti, hogy ezekben a magyarul beszélő roma közösségekben soha semmilyen elképzelés nem létezett arra, hogy ezt a fajta oktatási mobilitást miképpen valósítsák meg. Konkrét példa ez arra, hogy még egy, már létező közpolitikára sem sikerül rákapcsolódni. Máshol szervezetek segítenek a diákoknak, hiszen biztos vagyok enne, hogy nem a Beszterce-Naszód megyei roma vezérnek volt az az ötlete, hogy minden évben 2-3 gyereket be kell juttatni egyetemre.

Magyari Tivadar BBTE-rektorhelyettes meséli, hogy minden évben felhívják a roma vezetők, próbálnak lobbizni a helyek ilyen vagy olyan elosztásáért – persze nem értik a rendszert, de tudják hogy van egy ilyen folyamat és próbálnak hatni rá. Az intézményes mezőnynek van egyfajta – talán kicsit naív – reprezentációja a közösségben, az emberek átlátják a közpolitika működését, és bele tudnak kapcsolódni.


A cigányok gazdasági helyzete. Migráció

Haller István: – Csíkszentmártonban az első dolgom az volt, hogy megtudjam, miből élnek az ottani romák. Nyáron egyrészt gomba- és áfonyaszedésből, lovakra pedig azért van szükségük, mert fuvaroztatnak. Téli hónapokban azonban nem nagyon van megélhetési lehetőségük. A polgármesteri hivatal nem biztosítja számukra azt sem, amit a törvény előír, tűzifát vagy egyéb juttatást. Napszámban is dolgoznak, és általában nem készpénzzel fizetik őket, hanem krumplit kapnak – ezt nagyon gyakran az út szélén eladják, hogy legyen pénzük.

Horváth István: – Csíkszentkirályon a romák nagyrészt erdei gyümölcsök gyűjtéséből élnek. Nagyon kevesen mennek el napszámosnak, mert a faluban lehet kapni épp elég napszámost: a sógorom dolgoztatott egy romával, és mindenki furcsállta, miért kell neki cigány napszámos, azért a pénzért mást is kap az ember.


Tánczos Vilmos: – Úgy látom, a történelmi Székelyföld egészére jellemző, hogy a társadalom jelentős része elszegényedik, és ez nemcsak az egyes cigány közösségeket érinti. Az utóbbi években a magyarokban is nagyon nagy az egzisztenciális bizonytalanság érzése. Csíkszeredában hallottam, hogy mégis jó nektek Kolozsváron, mert ott mégis vannak munkalehetőségek. Hogyha ma Csíkszeredában valakit elbocsátanak, akkor az a családjának kilátástalan élethelyzetet jelent.

Kiss Tamás: – Ami a székelyföldi migrációt illeti, az alapvető különbség más roma, illetve nem roma közösségekhez viszonyítva az, hogy ezeknek a közösségeknek a számára ma is a magyarországi migrációs csatorna domináns. Ez kezdetben, amikor a románok még nem vándoroltak Nyugat-Európába, előny volt, mára azonban egy nagyon nagy hátránnyá alakult át.

A romák szempontjából az óriási különbség a helyi magyar népességgel szemben az, hogy egyrészt a Magyarország melletti csatornák számukra még annyira sem léteznek, másrészt hogy a székely falvakban a magyarországi vendégmunkára nagyon stabil, jól belátható, bejárható migrációs hálózatok vannak. Ebbe az ott lakók belenőnek, gyakran helyi (pl. építkezésre szakosodott) vállalkozók szervezik ezeket a hálózatokat.

Azonban ezekből a hálózatokból a helyi cigányok kimaradnak, nem léteznek roma migrációs hálózatok. Ők gyakorlatilag ugyanott vannak, ahol a magyarok voltak a '90-es évek elején: most is sokan a Moszkva téren kezdik a külföldi munkavállalói karrierjüket.


Helyi közösségi együttélési modellek. Mi változott?

Sipos Zoltán: – A konfliktusról szóló újságcikkeket olvasva nagyjából az jön át, hogy van egy 2000 fős közösség, amely dolgozik, és van további 200 fő, amely abból tartja fenn magát, hogy az előbbiektől lop. Szerintem ez elképzelhetetlen, a szentkirályi porták nem olyan gazdagok, hogy hosszú távon, éveken keresztül ilyen módon eltartsák a közösség 10 százalékát. Számomra nyilvánvaló, hogy létezett egy együttélési modell a magyarok és a cigányok között, ami most valamiért felborult. Vajon miért?

Tánczos Vilmos: – A Székelyföldön a rendszerváltás óta folyamatosan előfordulnak cigányok által elkövetett lopások felháborító esetei: volt olyan, hogy Újtusnádon a gazda tavasszal elültette a pityókáját, de hiába várta a kikelését, mert a cigányok azonnal kiszedték a magot a földből. Kászonújfaluban hallottam, hogy a kisebb gyermekeket nem lehet elküldeni az üzletbe, mert az úton a cigányok elveszik tőle a pénzét.

Ugyanitt előfordult, hogy magatehetetlen öregektől vették el a frissen megkapott nyugdíjukat. Más kászoni falvakban is arra panaszkodtak, hogy a cigányok lovai benne járnak a szénafüvekben, sőt a gabonavetésekben is, de szólni sem mernek nekik emiatt.

Effélére a diktatúra idején nem volt példa. Vajon mi változott meg? Egyrészt a gazdasági helyzet lett más – '90-ben megszűntek a kollektívek, tehát ezek a lopások nem a közösből történnek, hanem a gazdákat személy szerint érintik, másrészt az utóbbi évtizedekben jelentősen nőtt a székely falvakban élő cigányok lélekszáma. Harmadrészt van egy morális válság a világban: indokolatlanul nagyok az egyes jövedelmek közötti különbségek, a munka értéke devalválódott.

Azok a régi közösségi modellek, amelyek valamikor Székelyföldön működőképesek voltak, ma már anakronisztikusak. Egy-egy székely falu régebben eltartotta a saját cigányait. Természetes volt, hogy járták a falut a cigányok nádból fonott lábsúrolóval, vesszőkosárral, erdei gyümölccsel, nyírfaseprűkkel, és közben elfogadtak bármit, amit adtak nekik.


Hallottam egyszer Csíkszentkirályon, hogy egy szegény cigányné így kért valakitől adományt: „Adjék valamit az Isten megfizeti, met mük a magik cigányaik vagyunk!” Az idősebb generációk körében még ma is él az a modell, hogy ha jön a sokgyermekes cigányné az üres szatyorral, akkor, ha egyebet nem, de egy darab kenyeret, néhány pityókát vagy legalább néhány almát nyomnak a kezébe.

Természetesen tudom, hogy nem ez a megoldás, de azt már mentálisan bajnak tartom, hogy manapság a székely falvakban szűk lett az a réteg, amely ezeket a régi modelleket még működtetni hajlandó. Nemrég tanúja voltam két szentkirályi komaasszony beszélgetésének, amikor egyikük Jézus nevében kérte számon a másikat: „Hát te mért mész a templomba, amikor ezeknek a szerencsétleneknek nem segítesz?”

És jött a kegyetlen válasz, ami már a modern világ válasza: „Ahogy én ezeket meglátom, a kaput is becsukom előttük, nem akarok hallani sem róluk!” Tudomásul kell venni tehát, hogy a mai világban a régi patriarchális modellek nem működnek már, következésképpen másfajta modellekre van szükség.

A gyakorlati megoldások nem lehetnek azonosak, hiszen a cigány közösségek helyzete falvanként sőt egy falun belül is más és más. Az alcsíki régiót tekintve: Kászonban a helyi magyarság nagyon el van öregedve, a faluhatár óriási, a megművelendő földterületet tehát a magyarok a helybéli nincstelen cigányok nélkül nem tudnák megművelni.

A csíkszentkirályi helyzet teljesen más: itt nincs elöregedés, nagyobb a munkaerő-kínálat, közel a város. Ugyanakkor a roma közösségeken belül is nagy különbségek vannak: nagy különbség van az ún. „restás” vagy más néven „sátoros” meg az ún. „házi” cigányok között – utóbbiak könnyebben integrálódnak. A probléma a „restás” cigányokkal szokott lenni. Szentkirályon például jóval több cigány él, mint a sajtóban megjelent 200 fő.

A gyújtogatás sem érintett mindenkit, hanem csak a „restások” egyik telepére korlátozódott, ahol eredetileg 3-4 vityilló állt, de ez aztán az évek során ugyanezen a kis területen 12-15 házra duzzadt. A falu perifériáin vannak más cigány közösségek is, amelyek jól integrálódtak, dolgoznak, és eszébe sem jutott senkinek hogy ezekkel foglalkozzon.

Az ún. „restás” cigányok ilyen mérvű szegénységét, mint ami Szentkirályon és még talán egy-két alcsíki faluban tapasztalható, máshol nem látja az ember. Teljesen megdöbbentő azt látni, hogy egy szerencsétlen gyermek izzad valósággal az éhségtől.

Horváth István: – Ne feledjük, hogy a szentmártoni protokollum tényleg arról szól, hogy ez már nem a mi problémánk. Menjenek, legyenek valaki másnak a problémái. A protokollum üzenete az, hogy a helyi közösség sikerült elérje, hogy egy másik közösséget teljesen kizárt a falujából.

Haller István: – Én nem szívesen idealizálnám a roma-magyar viszonyt történelmi távlatokban. Egyszer például Gyergyótekerőpatakon elmesélték nekem, hogy miképp szabadultak meg a '60-as években a romáktól: a cigányok is dolgoztak a TSZ-ben, és a magyarok kitaláltak, hogy otthagynak az udvaron néhány gerendát, tudván, hogy ha a romák ezt látják, akkor elviszik.

Természetesen a romák el is vitték a gerendákat, erre a falu összegyűlt, halálra ítélték, majd vadászpuska elé állították őket és azt mondták: vagy elmentek a faluból, vagy lelövünk titeket. Persze azt választották, hogy elmennek a faluból. A falvakban megtűrtek néhány családot, hogy a budikat legyen, aki takarítsa, vagy az edényeket javítsa, de a viszony egyáltalán nem volt idealizálható.

Tánczos Vilmos: – Meg kellene vizsgálni antropológiailag, néprajzilag, hogy az integrációnak milyen módszerei vannak. Mert vannak integrációs modellek. Például keresztapámnak cigány komája volt, és ő ezt nyíltan felvállalta. Ez belefért a falu mentalitásába. Nem mondom, hogy nem voltak problémák, de azért azt ne felejtsük el, hogy régebb nem gyújtogatással oldották meg ezeket a helyzeteket.


Horváth István: – Csíkszentkirályon a polgármester, amikor feszült volt a helyzet, kihívatta az antiterrorista alakulatokat és megsétáltatta a roma házak környékén. Rendőri visszaélések is történtek ilyenkor, de a falunak volt egy olyan érzése, hogy a hatóság csinált valamit, közbelépett.

Haller István: – '94-ben kitalálta a román rendőrség, hogy úgy akadályozza meg ezeket a konfliktusokat, hogy időnként bemegy a romatelepre, összegyűjti a romákat, beviszi a rendőrségre, és vagy megveri őket, vagy csak a rendőrséget takaríttatja fel velük. Ilyen illegális rendőrségi razziákat szerveztek: a lakosság azt látta, hogy a rendőrség beavatkozik, már nem szükséges felgyújtani a romák házait.


Az egyéni cselekvés lehetőségei

Horváth István: – Kérdés, hogy miért nem jártak el a falubeliek egyénileg az elkövetők ellen? Vajon mennyibe kerül az egyéni eljárás – birtokháborításról feljelentés, perelés, hatóságokkal való kapcsolattartás – ahhoz képest, hogy kocsmában lehet fizetni valakinek 5 liter pálinkát?

Haller István: – Érdekes módon, hogyha elmegyünk a Maros megyei táblabíróságra, akkor láthatjuk, hogy az esetek 90 százalékát különféle Hargita megyei földügyek teszik ki: egy kerítés 20 centivel arrébb került, az egyik örökös elégedetlen, stb. Ezekért 7-8 évekig tudnak pereskedni, azonban képtelenek feljelentést tenni birtokháborításért – egy papírt kell letenni, a többi az ügyészség feladata. Ehelyett gyújtogatnak. El kell döntsük, hogy Románia jogállam-e, vagy visszatérünk a középkorba, és ki-ki saját magának szolgáltat igazságot.

Bakk-Dávid Tímea: – Úgy tudom, Csíkszentmártonban egy csomó feljelentést tettek az évek során, és éppen azt elégelték meg, hogy nem történt semmi. Nem vizsgálták ki az ügyet, vagy ha kivizsgálták, akkor pénzbírságot szabtak ki. Az illető nem fizette ki, mert ugye nem volt miből, 2 év alatt pedig elévült a dolog.

Haller István: – Sajnos a Székelyföldön nincsenek olyan emberjogi szervezetek, melyek az embereket segítenék a hatóságokkal szemben. Az RMDSZ kialakított egy nagyon érdekes érdekvédelmi szövetséget, mely pontosan az érdekvédelmet nem biztosítja ilyen esetekben.

Jogi ismeretekkel kellene segítse az embereket, hogy ügyüket Strassbourgig vigyék, ha szükséges. A romák létrehozták ezeket a szervezeteket, a magyarok nem. A roma közösség részéről érkeznek komoly panaszok a Diszkriminációellenes Hatósághoz, a magyarok részéről nem. A magyar közösség ügyeiben én indítok néha hivatalból eljárást.


Kókuszdió, avagy milyen roma közösség vezetőjének lenni

Bakk-Dávid Tímea: – Az volt az érzésem Szentmártonban, hogy hiába van a cigányoknak egy olyan vezetője, akit a magyarok, a roma szervezetek vagy akár a polgármester partnernek tekint, nem legitim a saját közösségében, nincsen befolyása a közösségen belül. Nekem úgy tűnt, ez a legnagyobb probléma, ami miatt a konfliktus akkor sem fog megoldódni, amikor létrejön majd egy megállapodás.

Kiss Tamás: – Ez nagyon sok esetben előfordul ott, ahol a közösség belső rétegzettsége nem olyan, hogy kitermelhessen olyan tekintélyeket, vállalkozói réteget vagy bármi mást, amely ténylegesen meg tudná szervezni a közösséget.

Horváth István: – Az afroamerikaiak úgy hívták őket, hogy kókuszdiók: kívül feketék, belül fehérek.

Kiss Tamás: – A roma közösségen belüli hatalmuk gyakorlatilag abból a megbízatásból származik, ami a nem roma közösségtől jön. Az én egyik terepmunkám során láttam például, hogy az egyik ilyen kókuszdió egyben a rendőrség besúgója volt.

Ő tartotta a kapcsolatot a polgármesteri hivatallal, de a postás is rajta keresztül szedte be a tévédíjakat. Onnan volt valamennyi hatalma, hogy a közmunkát általa ellenőrizte a polgármesteri hivatal, tehát egyértelműen nem a közösségből nőtt ki, hanem a közösség és a társadalom közötti valamilyen megállapodásból.


Fosztó László: – Erre van egy megkülönböztetés: külső, illetve belső vezető. Sok esetben tudatos döntéssel lesznek külső vezetők azok, akik a „fehérekkel” tárgyalnak és ők nem feltétlenül a közösség legmegbecsültebb belső vezetői, mert miért vállalná valaki, hogy az idejét a közösség érdekeinek a külső képviseletével vesztegesse, amikor neki van jól bejáratott kapcsolatrendszere, családja, tekintélye a csoporton belül?

Ignacy-Marek Kaminski lengyelországi kutatása alapján írta le a külső–belső vezető közötti ellentétet, és azt mondja, hogy minél inkább sikeres lesz valaki külső vezetőként, annál inkább elveszíti annak a lehetőségét, hogy belső vezető lehessen.

Haller István: – Abban a pillanatban, ahogy a roma vezető nem úgy táncol, ahogy énekelnek neki a hatóságok, abban a pillanatban megszüntetik vele a kapcsolatot. Volt egy cigány vezető ismerősöm: Tusnádon él, Kászon és több falu tartozik az ő hatáskörébe. Amikor Csíkszentmártonba mentem, felhívtam hogy jöjjön velem.

A rendőrségre velem jött, és ettől a pillanattól kezdve a rendőrség nem volt hajlandó többet szóba állni vele: abban a pillanatban, hogy a kókuszdió nem kókuszdióként viselkedik, a hatóságok többet nem tárgyalnak vele. Sajnos a hatóságok kényszerítik arra a roma vezetőket, hogy kókuszdiókká váljanak.

Azért is történhetnek meg ilyen esetek, mert a hatóságok úgy gondolják, a romáknak semmilyen támogatottsága nincs, ezekkel bármit meg lehet tenni. Most az történt, hogy az eset után pár nappal megjelent egy államtitkár a faluban, és azt mondta, hogy márpedig most ide fog jönni a rendőrparancsnok Csíkszeredából, és oda is jött. Ez nagyon nem tetszett sem az ottani rendőrségnek, sem másoknak.


Miért éppen ott és miért éppen most?

Kiss Tamás: – Hogyha meg akarjuk nézni, hogy hol robbannak ki ilyen konfliktusok, akkor – a roma és nem roma közösség együttélését szabályozó gazdasági stratégiák és modellek mellett – a belső migrációs és területi szegregációs folyamatokat is érdemes megvizsgálni.

Ha összehasonlítjuk Magyarországot és Romániát, kiderül, hogy Magyarországon a belső, falvak közötti vándorlás mindig sokkal intenzívebb volt. Az Alföldről Dunántúlra, periférikus településekről központi fekvésű, jobb infrastrukturális adottságú településekre áramoltak az emberek, olyan mértékben, ami Romániában elképzelhetetlen volt. És fordítva, a lecsúszó rétegek, köztük romák az üresen maradt és leértékelődött falvakba régiókba költöztek. Ez vezetett oda, hogy most már vannak elcigányosodó falvak, illetve kistérségek Magyarországon.

Ez egyelőre nem jellemző a Székelyföldre és Románia más vidékeire – bár Szászvidék ilyen szempontból kivétel. Apáca nagyon jó példa arra, hogy, bár 40, 50, majd 60 százalékon túlment a roma népesség aránya, továbbra is van egy nem roma közösség, amely ott helyben képzeli el a jövőjét. Magyarországon ezekből a térségekből a nem romák, illetve a mobilisabb roma réteg sokkal gyorsabban kivonult.

Amikor azt látjuk, hogy Magyarországon sokkal intenzívebb a területi mobilitás és erősebb a szegregáció, egy fontos körülményt figyelembe kell vegyünk. Ez nem pusztán abból ered, hogy Magyarországon eredendően egy mobilabb népességgel van dolgunk, amelynek a mozgásai jobban követik a telek és ingatlanárakat. Magyarországon már a '80-as évektől volt egyfajta önkormányzati autonómia, nagyobb tere volt a szociális problémák és a várospolitika terén az önálló kezdeményezésnek.

Ez oda vezetett, hogy az erősebb önkormányzatok gyakran megpróbálták a szociális problémáikat a közigazgatási határokon kívül megoldani. Itt nem kell feltétlenül durva diszkriminatív várospolitikára, erőszakos kilakoltatásra gondolni. Sokszor egy legjobb szándékkal és az erre való érzékenységgel végrehajtott városrekonstrukciós programnak is ilyen hatása lehet.

Egy bukaresti esettanulmány például azt a folyamatot írja le, hogy a romák egy része pont annak kapcsán szorult ki egy lakóövezetből, hogy az önkormányzat tulajdonába vette és feljavította a korábban ex-lex állapotban lévő lakásokat.


Hasonlóképpen elég élesen látható, hogy Brassó a környező falvak kárára oldja meg a szociális problémáit, így növelve például az apácai, vagy a hétfalusi cigány közösségeket. A lényeg, hogy minden valószínűség szerint fel fog gyorsulni az a folyamat, amelynek során az erősebb önkormányzatok a gyengébbek kárára próbálják a szociális problémáikat megoldani. Ezt a folyamatot pedig a piaci viszonyok támogatni fogják. Kolozsvártól Marosvásárhelyig és Csíkszeredáig a romák lassacskán kiszorulnak a városközpontból.

Kérdés, hogy ilyen körülmények között hol jelennek meg a problémák és hol lokalizálódik a konfliktus? Érdemes végiggondolni például Tatrang vagy Apáca esetét, amit a közvélekedés, a roma aktivisták, vagy a sajtó a roma-magyar konfliktustörténeti térképen helyez el.

Itt a problémát egyértelműen súlyosbította Brassó várospolitikája (és/vagy a piaci viszonyok), amelynek következtében az itt élő cigány közösség Brassóból érkezettekkel gyarapodott, akik ráadásul semmilyen formában nem voltak integrálódva abba a gazdasági és morális szokásrendbe, amely romák és nem romák együttélését korábban szabályozta ezeken a településeken. Amikor helyi (roma-magyar) konfliktusként határozzuk meg ezeket az eseteket megfeledkezhetünk arról, hogy Brassó ezen közösségek terhére oldotta meg a saját problémáit.

A jövőben az várható, hogy az erősebb önkormányzatok gyakrabban oldják meg a fenti modell szerint a saját szociális problémáikat. És ez esetben lehet, hogy Magyarország és Erdély bizonyos régiói között csak fáziseltolódás van: itt is meg fognak jelenni azok a mikro-régiók, amelyek teljesen reménytelen margináliaként élnek tovább. Ez pedig minden bizonnyal etnikai szegregációként jelenik majd meg.

Erőszakos konfliktus azokon a településeken lesz, ahol még nem dőlt el, hogy a területi (és etnikai) átrendeződés hova vezet. Az erős önkormányzatok területén nem (vagy ritkábban) lesz látható konfliktus, mert a piaci folyamatok és megfelelő erőforrások miatt ezek képesek „elegánsabban” megoldani a problémát. Például úgy, hogy saját közigazgatási határaikon kívül építenek, vagy vásárolnak szociális lakásokat.

A végérvényesen margináliára szorult településeken – korábban Kászon példája hangzott el – szintén nem várható konfliktus. A Brassó-környéki példánál maradva, ez Zajzon esete. 1995-ben Zajzon még egy, magyarok és románok által lakott falu volt, egy külön cigányteleppel. Mára a romák beköltöztek a faluba, az ingatlanok ára a nullát közelíti, a nem roma lakosság menekül. Zajzon sorsa tehát eldőlt, amennyire tudom, hasonló a helyzet Pürkerecen. Tatrang viszont ott van a határon.

Olyan közösségekben várható konfliktus, ahol nincs elegendő erőforrás a probléma „elegáns” kezelésére, de ahol a nem roma, vagy nem a leszakadó közösség (amiben esetenként lehetnek akár romák is) demográfiailag és szociálisan nem erodálódott annyira, hogy ne venné kezébe (akár erőszakos módon) a kezdeményezést. Az alcsíki falvak esetét, ahol egyes cigány közösségeket egyik határból a másikba tologatnak, tipikusan ilyennek látom. Összehangolt régiószintű stratégia nélkül, önmagában az egyes közösségek és önkormányzatok kezében nincs megoldás.

A kerekasztal-beszélgetés második részét holnap közöljük.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS