2022. január 17. hétfőAntal, Antónia
Kolozsvár >> Más város
Hajnali hírlevél >> Feliratkozás

Befolyásolta a magyarországi közbeszéd a székelyföldi roma-magyar konfliktust?

Szerkesztette: Sipos Zoltán 2009. augusztus 12. 17:00, utolsó frissítés: 17:00

A székelyek nem szélsőséges eszmék hatására kezdtek gyújtogatni. A Jobbik-ideológia azonban elfogadhatóvá tehet bizonyos megoldásokat. #b#[kerekasztal 2. rész]#/b#



>> A kerekasztal-beszélgetés első része itt olvasható >>

Kiss Tamás: – Románia és Magyarország összehasonlításában én még kiemelnék egy nagyon fontos dolgot: számomra a Jobbik előretörése, illetve a cigányellenesség Magyarországon alapvetően arról szól, hogy van egy lecsúszófélben levő alsó-középosztály és egy állami segélyekből élő (jórészt roma, vagy legalábbis a romákkal azonosított) alsó osztály. Ez a két csoport az állami erőforrásokért verseng, és ez a cigányellenesség kulcsa.

A gyengülő alsó-középosztály úgy érzi, hogy az állam az ő számára kell garantálja a jóléti ellátórendszert, illetve őt kell megvédje a piac károsnak ítélt hatásaitól. És ehelyett a cigányokat segélyezi. Amúgy a kettős állampolgárság ellen szavazó tömegek jelentős részének is ugyanez volt a motivációja. Ezért mondják egyesek, hogy a kettős állampolgárság ellen szavazók és a Jobbik mostani szavazótábora között van egy átfedés.

Romániában viszont az az óriási különbség ehhez képest, hogy itt az állammal szemben nincsenek elvárások a középosztályban. Itt az alsó-középosztályhoz tartozók úgy érzik, hogy az államra nem számíthatnak, viszonylagos jólétüket saját maguknak kell megteremteniük.

Milliók tapasztalata a külföldi vendégmunka által előidézett felemelkedés, de az is, hogy betegség, baleset esetén az ember csak magára vagy a családjára, szűkebb közösségére számíthat. Azok számára, akik itthon, legális körülmények között dolgoznak, szintén egyértelmű, hogy itt csak papíron van ingyenes egészségügyi ellátás, mivel ötödikén vagy hetedikén nincsen már ingyenes gyógyszer. Magyarországon az elmúlt rendszer és az utóbbi 18 év azonban másról szólt, és ennek következménye a jelenlegi közbeszéd.

Horváth István: – A szélsőjobb az egyetlen politikai beszéd, ami roma-témában bekattanhat valakinek: semmi más nincs az eszmék piacán. Azt ne várjuk el, hogy a szentkirályiak arról vitatkozzanak, hogy Horváth Istvánnak vagy Kiss Tamásnak volt-e igaza, amikor az intézményes penetrációról beszéltek. Viszont különböző szlogeneket felkaphatnak, amik ezeket a dolgokat egy politikai univerzumban értelmezik. A Jobbik tulajdonképpen egy beszédmód, ami Magyarországon ebbe az űrbe belefolyt, és ami politikailag értelmezi ezeket a kérdéseket.


És szerintem ez ez egyik legnagyobb hiány: Romániában nincsen romapolitikával kapcsolatos kommunikáció. A politikum kötött egy paktumot, miszerint ő kivonul ebből, mindent meg kell csinálni, ami az EU-nak kell. Ez azért nagy probléma, mert amikor politikai döntés születik, az egy perspektíváról szól, nem egy pillanatnyi cselekvés sikeréről vagy kudarcáról, amit az emberek tudnak értelmezni, amivel tudnak azonosulni.

Romániában vannak közpolitikák, melyeket úgy fogadtak el, hogy tulajdonképpen kipipáltak adott témákat. Mikor arról beszéltek, hogy a romáknak kell legyen képviseletük a döntéshozatalban, akkor eldöntötték, hogy minden prefektúra mellé kell egy roma tanácsos. Hogy ezeket a tanácsosokat hogyan kell kiképezni, milyen erőforrások állnak majd rendelkezésükre, senkit nem érdekelt.

Van egy csomó közpolitikai intézmény, melyek közül egy-kettő ha bevált. Az antiszegregációt mint EU-direktívát felvállaltuk, de belső vita arról nem volt, hogy ahol lehetséges önálló intézményszervezés, ott a szereplőknek melyek az opciói. Azt sem tudni például, hogy az egyházak hogyan viszonyulnak a kérdéshez.

Haller István: – Ez nem csak erre a témakörre érvényes: a román büntetőtörvénykönyvet azért fogadták el, mert állítólag ezt várja tőlünk az Unió, nem pedig azért, mert ez nekünk jó lenne. Ugyanez van a romapolitikával is: nem azt mondják, hogy ezt azért kell, mert Romániának kell tennie lépéseket annak érdekében, hogy egy közösség ne legyen elszigetelve és ne éljen szegénységben, hanem azt mondják, hogy azért kell, mert az unió ezt akarja. Ha az EU ad rá pénzt, akkor lesz romapolitika, ha nem, akkor nem lesz. Romapolitikára a román állam 3 lejt költött lakosonként az elmúlt években.

Kiss Tamás: – Igen, és nem csak azért kell tenni valamit, hogy a roma közösség ne éljen szegénységben és ne legyen marginalizálva, hanem lassacskán azért is, hogy bizonyos helyek egyszerűen élhető társadalmi terek maradjanak. Ez a kettő szerintem nem független egymástól.

Pulay Gergő: – Egész Európában és Magyarországon is a korábbi liberális alternatíva csődjéről beszélnek. Az EU-csatlakozás előtti liberális álláspont egyebek mellett a nemzeti-, és etnikai kapcsolatokat illetően az volt, hogy majd eljön az EU, és minden probléma automatikusan, mintegy magától megoldódik.

Az elmúlt egy-másfél évtizedben gomba-módra szaporodó alapítványok, civil szervezetek és más, romákon segíteni akaró kezdeményezések nagy része egy liberális, emberjogi diskurzusra alapozta a tevékenységét, melynek társadalmi támogatottsága és hatékonysága egyre kisebb.

Ebből a szempontból ma a legfőbb elméleti és egyben politikai kihívást ennek a kilencvenes évekből származó diskurzusnak a megújulása jelenti. Ide tartozik, hogy rengeteg, romapolitikával foglalkozó szervezetnél lehet találkozni azzal a jelenséggel, amit a sürgősség kultuszának neveznék: nagyon nagy baj van, borzasztóan sürgős beavatkozásra van szükség, nincs idő gondolkodni, felmérni a helyzetet, szakértőkkel konzultálni.


Ez hihetetlen mennyiségű átgondolatlan, amatőr és inkonzekvens programot engedett megvalósulni, és ennek nagyon sok köze van ahhoz, hogy ma politikai érv lehet az, hogy hát nézd meg, mennyi pénzt elköltöttek az integrációra, és mégsem történt semmi. Így egyszerűbb az áldozat, az adott közösség hibáztatása, habár a pénzek elherdálásának ennél nyilván bonyolultabb rejtekútjai vannak.

Horváth István: – Nézzük meg a hatósági reakciót. A megyei tanács 30 ezer RON-t ad azonnal legelőt vásárolni a cigányok lovai számára, a helyi tanács azonban kénytelen visszautasítani, mert a lakosok háborognak ez ellen. De lehet, hogy ha ezt az összeget időben megkapta volna a helyi tanács, akkor ezt lassan, kevésbé feltűnően meg tudta volna oldani. De ez a gyors cselekvés olyan helyzetet kreál, ahol mindenkire rámondják, hogy intoleráns.


Közös médiatér: átszivárgó magyarországi közbeszéd?

Horváth István: – Visszatérve a magyarországi párhuzamra, elég sokan jelzik azt, hogy ha nem is ideológiai, de legalábbis médiadiskurzus szintjén történt váltások, változások beáramlását láthatjuk, és ezek a hatások egyre inkább eltávolodnak a politikai korrektségtől. Ez magyarázhatná azt, hogy miért épp a magyar falvakban jelentek meg az erőszakos cselekmények.

Sipos Zoltán: – Az események médiavisszhangját átolvasva szerintem ki lehet jelenteni, hogy többé-kevésbé kiegyensúlyozott anyagok születtek. Tény, hogy a megyei tanácselnök, polgármester mellett cigány ritkán szólal meg, és akkor is inkább csak a közösség vezetőjét kérdezik, illetve van egy-két szerencsétlen mondat is egyes cikkekben. De Magyarországról átvett retorikát én nem igazán láttam, és ez megkérdőjelezi azt a hipotézist, miszerint Erdélyben terjednek a Jobbik által képviselt eszmék.

Haller István: – Ami a médiavisszangot illeti, szerintem nagyon egyoldalúan, korlátoltan tálalták az eseményeket. Legtöbbször ugyanazok az emberek beszéltek. Amúgy ha nem is az erdélyi magyar sajtóban, de az erdélyi magyar köztudatban sajnos megjelenik az a szlogen, hogy foglaljuk vissza az idegenektől Magyarországot. Szerintem a Hír TV-ből és más helyekről hallott szlogeneknek sok közük van ahhoz, ami Csíkban történt. Sokszor hallom, hogy a cigányok menjenek el Székelyföldről, és nagyon attól tartok, hogy ez a magyarországi közhangulatnak köszönhető.


Horváth István: – Valószínű, hogy a magyarországi médiadiskurzus révén a székelyföldi emberek már legitimnek gondolnak negatív véleményeket, illetve bizonyos politikai megoldásokat. Ezt nem úgy értem, hogy a magyarországi ideológiák megszervezik az itteni emberek tudásvilágát arról, hogy mi a helyes társadalmi megoldása a romakérdésnek, hanem megerősítésként hat, hogy a magyarországi média egy része felvállal politikailag inkorrekt témákat, beszédmódokat.

Eddig arról volt szó, hogy az emberek szégyellik kicsit ezeket a dolgokat, van valamilyen távolságtartás a különböző cselekvési helyzetek között, vagy legalábbis viccekkel ütik el: a szégyen nem arról szól, hogy a székelyek pirulnak a kocsmában pálinkázás közben.

Az viszont már problematikus, amikor ezek a dolgok különféle fórumokon pozitív, előremutató társadalmi cselekvésként vannak átértelmezve. A következő generációk pedig már nem látják ezen modellek problematikus mivoltát, hanem úgy értelmezik, hogy ez egy társadalmilag elfogadható konfliktuskezelési forma.

Pulay Gergő: – Az eseményekkel kapcsolatban legalább két különböző narratíva kialakulását látom, és nem tartom szerencsésnek, ha ezek kölcsönösen kizárják egymást. Az egyik Magyarországot mint valami rasszista járvány fészkét ábrázolja, ahonnan továbbgyűrűznek a feszültségek.

Ez a megközelítés nyilván túlbecsüli Magyarország befolyását, továbbá politikai célokra is könnyen felhasználható. A másik narratíva szerint a csíki esetek okai, indokai, helyszínei teljesen másak: ennek a veszélye a különbözőség túlhangsúlyozásában áll, mintha azt feltételeznénk, hogy van egy Székelyföld nevű bolygó, a maga egyedi problémáival és önálló törvényeivel.

Arról például lehet sejtésünk, hogy a Magyarországról Erdélybe látogató turisták többségének mi a politikai hovatartozása, hogy politikailag, közéletileg, kulturálisan többnyire kik érdeklődnek Magyarországon Erdély iránt – igaz, nem tudom, készült-e valaha ilyen statisztikai felmérés.

Úgy látom, ez egy nagyrészt preszelektált társaság, akik a helyiekkel elbeszélgetve fontosnak tartják, hogy felvilágosítsák őket. Kutatóként egyes erdélyi településeken jó párszor megfigyeltem olyan helyzeteket, amikor Magyarországról jött vendégek, barátok szinte leckét tartottak a helyieknek az antiszemitizmus nyelvezetéről. És gyakran láttam azt, hogy ez aztán átforgatva, megváltoztatva részévé tudott válni a helyi közbeszédnek.

Szintén megfigyelhető, hogy a magyarországi kultúrjavakhoz való hozzáférés Erdélyben még ma is korlátozott: eleve preszelektált azok köre, akik érdekeltek a folyamatos kulturális cserében. Erdélyben el lehet menni Edda-koncertre, aktuálisabb pesti zenekarokéra nem biztos. Székelyudvarhelyen tartott Romantikus Erőszak-koncertről már sokszor hallottam, Quimby-koncertről ennél jóval ritkábban.



Gyakran történik meg az, hogy ami Magyarországon nyilvánvalóan szélsőséges vagy szalonképtelen, az – csupán azért, mert átkerül az erdélyi kontextusba – elveszíti politikai vegyértékét. Elsősorban magyar kulturális termék lesz, és csak másodsorban merül fel, ha felmerül egyáltalán, hogy ezt Budapesten valakik rasszistának, vagy csak egyszerűen idejemúltnak tartják.

Közben tisztában vagyunk azzal, hogy akik működtetik ezeket a szélsőséges diskurzusokat, boldogan terjeszkednének tovább Erdélyben, mást sem szeretnének, mint hogy a Magyar Szigetre vagy más „nemzeti érzelmű” rendezvényekre minél több székely fiatal menjen el. Fontos lenne tudni, hogy ebben pontosan mi fogja őket megakadályozni.

Ha a konfliktusokról csupán a kérdéses falvakra, vagy térségre szorítkozó, leíró szempontból beszélünk, akkor nem biztos, hogy hatékonyan tudunk érvelni azzal az állásponttal szemben, ami szerint ez egy import, vagy valamiféle erőszakos hullám része.

Még ha nem is az adott falvak szintjén, de ez a fajta átjárás igenis létezik, és befolyásolhatja az események értelmezését. A kuruc.info úgy kezdett el cikkezni az egészről, hogy beillesztette a már meglévő keretekbe: a székelyek a legjobb, legautentikusabb magyarok, hiszen milyen tökösen, keményen elintézték a lakosok saját kezűleg azt, amihez Magyarországon Magyar Gárdára volt szükség.

Kiss Tamás: – Szerintem a magyarországi cigányellenesség gyökerei sok szempontból azonosak az ittenivel, amellett, hogy vannak különbségek is. Mindenesetre a kuruc.info és a Jobbik előretörése egy szimptóma, és nem feltétlenül a cigányellenesség (eredendő) oka.

Az ok a 1989 után kialakult társadalom működési mechanizmusa, amely peremre tol bizonyos társadalmi kategóriákat. Azt kell megnézni, miképpen zajlik ez Romániában, illetve Magyarországon. Nem hiszem, hogy ezt le lehetne egyszerűsíteni úgy, hogy akkor a konfliktusokat a közös médiatér okozza.

Nagy bajnak érzem a szélsőjobboldali ideológiai importot, de nem gondolom azt, hogy a székely falvakban a kuruc.info hatására kezdenék verni a cigányokat. A problémát abban látom, hogy ha folytatódik annak a beszédmódnak az előretörése, ahol „hazafiak”, „jó magyarok”, a másik oldalon pedig „nemzetárulók” és „kollaboránsok” vannak, akkor lassan már nem fogunk tudni normális, racionális nyelven beszélni a saját problémáinkról. Ez a dolog a mi belső kommunikációs csatornáinkat erodálja.


Horváth István: – Ha azt nézzük, hogy hogyan szerveződik a helyi mentalitás, akkor kijelenthetjük, hogy a Jobbik-féle antiegalitáriánus ideológia egy olyan tradicionális mentalitással találkozik, ahol az egalitarianizmusnak semmilyen hagyománya nincsen. A székelyek a világot eleve differenciáltan nézik: ők másak, mi másak vagyunk.

Különféle normatív univerzumokról beszélünk: van egy normatív univerzum, melyben ezeknek a közösségeknek az élete működik, és ez meglehetősen eltér attól, amit az egyetemes emberi jogokra alapozó, individualista, vagy akár a multikulturalitás Kimlicka-féle közösségfilozófiája jegyében elgondolnak.

Tehát ha az emberi jogok alapján kijelenthető, hogy a két falu lakosai rasszisták, akkor ez az üzenet a legjobb esetben hatástalan marad, rosszabb esetben megbotránkozást szül. Az emberi jogi normatív univerzum szempontjából nem helyeselhető az, ami ott történik, de tudomásul kell venni, hogy ők egy másfajta normatív univerzum alapján cselekednek. Beszélhetünk a Jobbik ideológiai penetrációjáról, de beszéljünk arról is, hogy az individualizmus, emberi jogok számukra mennyire cselekvés- és véleményszervezők.

Bakk-Dávid Tímea: – A szentmártoni eset után mindenki arról beszélt, hogy ez máshol is megtörténhet Székelyföldön. Vajon az, hogy a konfliktusról szóló beszámolók megjelentek a médiában, mennyire volt hatással arra, hogy a csíkszentkirályiak is a maguk kezébe vegyék az igazságszolgáltatást? Egyébként a csíkszentmártoni interjúim során sem a magyarok, sem a romák részéről említés szintjén sem merült fel, hogy esetleg Magyarországon is történnének ilyen dolgok.

Haller István: – Amikor a '90-es évek elején sorozatosan történtek hasonló gyújtogatások, illetve ennél is keményebb erőszakos cselekedetek, hiszen embereket lincseltek meg, akkor Bolintineanun azt mondták, hogy úgy tettünk, ahogyan Mihail Kogălniceanun tettek. Amikor Hadréven voltam, azt mondták, úgy tettünk, mint Bolintineanun.

Ezek az esetek példaszerűen terjednek, azt mondják, hogy ha ott megtehették, akkor itt is megtesszük. Ha ott nem volt következménye, akkor itt sem lesz következménye. Valóban van tehát egy ilyen effektus, és rendkívül fontos lenne, hogy a hatóságok idejében lépjenek és megállítsák, mielőtt továbbterjed még 30-40-50 településre.

Tánczos Vilmos: – Nehezen tudom elképzelni, hogy a magyarországi történésektől és az ezekről szóló médiahírektől egy székely falu megbolonduljon. Nem mondom azt, hogy nincs jelentősége a kintről jövő hatásoknak a Székelyföldön, de nem szabad semmit dramatizálni. A minap − okkal vagy ok nélkül, jogosan vagy jogtalanul − betiltották a Magyar Gárda működését Magyarországon, és emiatt mintegy két tucat erdélyi magyar fiatal törvényes keretek között húsz percig tiltakozott a csíkszeredai magyar konzulátus előtt, amitől nem dőlt össze a világ. Nem szabad tehát vészharangot kongatni, és ezzel uszítani. Aki ezt teszi, saját önös érdekéből, mások kárára teszi.

Én nem hiszem, hogy ezt a mintegy 150 csíkszetkirályi embert a magyarországi média bolondította volna meg, hiszen az odaáti politikára és a médiára a két kezük után élő itteni emberek nem is nagyon szoktak odafigyelni.



Ugyanakkor tudni kell azt is, hogy Erdélyben – és főleg ezekben a falvakban − éppen ennek a rétegnek a körében a 2005-ös balul sikerült népszavazás óta elég nagy a Magyarország-ellenesség, és emiatt létezik egyfajta averzió az onnan jövő eszmékkel szemben. Már csak emiatt sem „ülnek fel” mindenféle onnan jövő zavaros eszméknek.

Az események okait tehát helyben kell keresni, és a megoldást is helyben kell megtalálni. Sajnos egy-egy ilyen konfliktusos helyzet igen jól jön azoknak, akik az ideológiákból élnek. Gondolok itt a cigány érdekvédő szervezetekre, a világot pártérdekek és pártideológiák mentén értelmező politikusokra és médiára.

A legkönnyebb a dolgokat a saját szájunk íze szerint és a saját előre megszerkesztett ideológiai konstrukcióinkban „megmagyarázni”. E tekintetben valóban félek az ideológiáktól, de a bal oldalról jövőktől legalább annyira, mint a jobboldaliaktól.

A szélsőséges, aberráns eszmék nem most jönnek Magyarországról − ezek sajnos régen itt vannak már közöttünk. Voltaképpen nem csak egyszerűen attól tartok, hogy az erdélyi cigány közösségek problematikus ügyeit a magyarországi diskurzusok „kidolgozott” modelljei alapján kezdjük tárgyalni, hanem inkább attól, hogy a konkrét megoldandó helyzeteket elfedik a hamis szavak.

Olyan hamis szavak, amelyek azért hamisak, mert ideologikusak, és amelyek nem egy-egy helyzetről, hanem valami egyébről szólnak. Némi reményre ad talán okot, hogy a mi erdélyi közgondolkodásunk épp tradicionális jellegénél fogva normálisabb, realistább, mint az odaáti. És ez természetesen az egyes cigány közösségek helyzetének megítélést illetően is érvényes.

Kiss Tamás: – Számomra nem az a kérdés, hogy mi menti meg a jobboldali penetrációtól Erdélyt, hanem az, hogy mi menti meg attól Székelyföld bizonyos régióit, hogy ezek a szegregációs, belső migrációs folyamatok beinduljanak.

Abban az esetben, ha tényleg ilyen szélsőséges területi szegregáció lesz – és Brassó mellett, Háromszék bizonyos részein úgy néz ki, hogy az lesz – akkor az a kérdés, hogy mit kezdünk ezzel a helyzettel? Mit kezdünk azokkal a társadalmi terekkel, ahonnan a piac kivonul? Hogyan fogja az állam ezt kezelni? Hogyan fogja ezeket társadalmilag élhető területekként fenntartani? Munkahelyeket fog adni, vagy csak rendőrségi posztokat telepít a szélekre? Milyen esélyük van ezeknek a nagyon sötét vízióknak, hol van esélyük, és hogyha bekövetkeznek, akkor mit tudunk kezdeni ezzel a helyzettel?

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

ItthonRSS